Tamás Gáspár Miklós Moszkva téri szónoklata, amelyben a fajüldöző országról beszélt, bennem gesztusrendszerét tekintve Trockijt idézte; s szívből örültem, hogy nincs mögötte egy országjáró páncélvonat, ahonnan a kitüntetéseket és kivégzéseket foganatosítani lehet. Tamás azonban szerencsére mégsem Trockij: utóbbi soha nem kért volna bocsánatot („nem gyakorolt volna önkritikát”) olyan egyszerű okból, hogy „árnyékra vetődtünk”. Az akcionista filozófus a kereskedelmi Hír TV-ben válaszolt Erdős Miklós faggatására, nem pedig a közszolgálati A szólás szabadságában Friderikusz Sándor kérdéseire.
„Hát a dolog elég világos: tévedtem. Tévedtem, és roppantul sajnálom, hogy olyasmiket mondtam, igen hevesen, aminek az alapja hát egyszerűen nem volt helytálló, úgyhogy ezt roppantul sajnálom és fájlalom, és nyilvánvaló, hogy ugye a heves vérmérsékletem és egyebek is elragadják az embert, meg a hamis látszatok, de kétségkívül, nem kívánom ezt a dolgot mentegetni: az ember tévedett, ismerje el. (…) Azt mondtam, hogy fajüldöző országban nem akarunk élni. Na most ez azt jelenti, hogyha valaki tud magyarul, ez azt jelenti, hogy nem akarjuk, hogy ez fajüldöző ország legyen, természetesen, nem azt, hogy ez fajüldöző ország, hiszen ahol vannak ilyen jelenségek, ez nem fajüldöző ország, hála Istennek, annak ellenére, hogy súlyos diszkriminációs jelenségek vannak. (…) Nem gondolom, hogy nálunk súlyosabb rasszista jelenségek vannak, mint Csehországban vagy Németországban vagy egyebütt. (….) Az, hogy azt lehetett hinni, hogy itt rasszista bűntény történt, hát ez világos, mert sokan azt hittük, én magam is azt hittem, és mások is azt hitték – mindannyian tévedtünk. (…) Igen, hát én nem gondoltam végig, és ezt, mondom, sajnálom, és az az igazság, hogy ez egy nehéz ügy, tudja, mert ha az ember kivárta volna a vizsgálat végét, tegyük föl, hogy az történt volna, amire sokan gyanakodtak – így én is –, és hogyha várt volna az ember a vizsgálat végéig, esetleg hetekig, akkor szemrehányást tehetett volna magának, hogy nem állt ki egy ilyen ügyben. Így fordítva alakult, bizonyos értelemben nem baj, hogy egy rasszista bűnténnyel kevesebb, az végül is jó.”
Az én véleményem szerint azonban ez a lehető legrosszabb jó. Tamás Gáspár Miklós vallomástöredékeiből ugyanis kirajzolódik a magyar szocialista és liberális baloldal tarthatatlan gondolatmenete: szerintük a rasszizmus (cigányellenesség, antiszemitizmus stb.) ellen akkor is akcionista módon fel kell lépni, ha a világon mindenütt meglévő rasszista megnyilvánulások hazánkban semmilyen eltérést nem mutatnak más országokétól. A rasszizmusellenes performanszok így voltaképpen az amúgy meglehetősen ingataggá vált politikai identitástudatuk fő kötőelemét jelentik, a politikai ellenlábast – minden valóságvonatkozástól függetlenül – automatikusan rasszistának bélyegezve. E demonstrációk, aláírásgyűjtések és más akciók során nem számítanak a tények, a prejudikálás pedig azért bocsánatos bűn számukra, mert a vélt késlekedéssel egyszerűen nem kerülhetnek rasszizmuspártoló hírbe. Ezáltal ugyan szembemennek a jogállam alapelvével, hogy a bűnhődés nem előzheti meg a bűn bizonyítását – e diktatórikus elhajlásért cserébe azonban vigasztalja őket az a tudat, hogy definíció szerint az ő oldalukon van az igazság.
Gyurcsány Ferencre, morálisan értelmezhetetlen miniszterelnökünkre itt nem fecsérelnék túl sok szót. A Moszkva téri esetet „ügyesen” összekötötte a védhetetlen érettségibotránnyal, ő is árnyékra vetődött, igaztalanul megvádolta az ellenzéket és az országot, most pedig hallgat. Batiz András kormányszóvivő nyakatekert magyarázkodása nem számít: ez már a Fókusz magazin súgógépéről felolvasva is igen gyenge lett volna. Gyurcsány szájából – Tamás Gáspár Miklóshoz vagy saját szaúd-arábiai élcéhez hasonlóan – egyetlen, jól artikulált mondatot várnék: „Bocsánat.” Hiábavaló-e ez az elvárás? Talán mégsem. Mint ahogy a magyar sajtóorgánumok egész sorának is kötelező volna sűrű pardonokkal csatlakozni a kormányfőhöz. Ennek alátámasztására az Élet és Irodalom friss számából Seres László Bocsesz című glosszájának végét idézem. „A (Newsweek) magazin szerkesztője napokkal korábban megindokolta, miért nem vonják vissza a sztorit. »Nem vonunk vissza semmit. Nem ismerjük a valódi tényeket.« A szerkesztő tehát egészen addig abban élt, hogy a tények nem ismerete csak egy sztori közlésére, nem pedig visszavonására elég. Már bocsánatot kérek.”
Tiszta sor: a Moszkva téri és Kossuth téri hőzöngők a valódi tényeket nem ismerték, előbb szónokoltak, előbb ítélkeztek, most pedig nem óhajtanak visszavonni semmit. Többnyire lapulnak, mint például Lévai Katalin, az MSZP EP-képviselője, volt esélyegyenlőségi (!) miniszter, aki a Nap-keltében Aczél Endrének arra a prejudikáló felvetésére, hogy a „példátlan rasszista incidens” rasszista voltát a rendőrség „megfelelő bizonyítékok híján” óvakodik kinyilvánítani, így reagált: „Elég furcsa, hogy még óvakodik, hiszen csak rá kell nézni erre a társaságra, és elég sok mindent elárul az öltözékük (…) elég sokat elárul a világnézetükről.” Nos, a valóság a jogszerűen óvakodó rendőröket igazolta, Lévait viszont ezek után nyugodtan nevezhetjük előítéletesnek, hiszen ránézésre, az öltözék alapján következtet a rasszista világnézetre. (Ilyenkor összetehetjük a két kezünket, hogy minden ajánlkozás, Szili Katalint célba vevő bulvármószerolás ellenére a szocialisták mégsem őt jelölték köztársasági elnöknek. Bár ez még változhat.)
Az előítéletességen alapuló prejudikálás – az antirasszista elvárásoknak való megfelelési vágyra alapozva – olyan bőséges termést hozott ebben a konkrét esetben az elmúlt héten, hogy a szemléző a bőség zavarával küszködik. Szükség van hát egy vezérfonalra. Legyen ez a fonal György Péter az Élet és Irodalom már említett pénteki számából, aki az igazság kiderülésének napján A bukás című (a Hitler-filmre hajazó címadású) médiajegyzetében foglalta össze mondandóját. György Pétert nemrég a Magyar Nemzetben megdicsértem – lett is baja belőle elég. Ezúttal az elismerésemet visszavonom, így a világrend helyreállhat. György ugyanis az antirasszista előítéletesség minden ismérvét felsorakoztatja cikkében, mellékesen pedig hasznos sajtópéldatárral szolgál az ügy megvilágításához. „Épp annyira vette komolyan a magyar média a május 8-án történt raszszista gyilkossági kísérletet, amennyire a politikai elit.” A tételmondat készpénzként kezeli a gyilkossági kísérlet rasszista indítékát. Feltehetőleg az áldozat cigány volta miatt. Ezzel kapcsolatban a Hír TV Lapzárta című műsorában a múlt héten kifejtettem már: érthetetlen számomra, hogy ha egy bűnelkövető származása a liberális jogvédők szemében nem közérdekű adat, sőt rasszista gondolkodásmódra vall; miért esik más elbírálás alá egy bűntett áldozatának származása? S mi az eljárás olyan esetben, ha a két származás fedi egymást: a rasszizmus csupán rasszok között vagy egyazon rasszon belül is kimutatható?
„Egy hét alatt sem a köztársasági elnök, sem a parlament elnöke, sem a miniszterelnök, sem az MSZP, sem a Fidesz, sem az SZDSZ elnöke nem talált alkalmat, hogy látogatást tegyen a leszúrt fiatalember ágyánál, ahogyan a vasárnapi antirasszista tüntetésen sem jelent meg egyikük sem.” György szerint tehát a közjogi méltóságoknak és pártelnököknek minden gyilkossági kísérlet áldozatát meg kell látogatniuk, vagy csak a cigány származású áldozatokat? Továbbá ott kell lenniük minden antirasszista tüntetésen, amelyet tetszőleges köztörvényes bűncselekmények apropóján szerveznek? Szerény véleményem szerint így elég kevés idejük maradna az ország ügyeinek intézésére…
„Ezen a tüntetésen egyébként kizárólag az MSZP tisztességes és másodvonalbeli politikusai szólaltak fel, a Fidesz és az SZDSZ nem élt ezzel az alkalommal sem, kivéve az MDF-et, amely szerény méretű párthoz illően egy kevéssé ismert politikusát – de becsülettel – elküldte a Moszkva térre.” Ennyit a szocialista másodvonal tisztességéről, meg az MDF politikai éleslátásáról – a Fideszt és az SZDSZ-t viszont ezek szerint mégiscsak béklyózzák holmi jogállami megfontolások. Nincs veszve minden remény – leszámítva persze Kuncze Gábor parlamenti ámokfutását, amelyet azonban tulajdoníthatunk a pavlovi reflexeknek is.
„A magyar média – a Naplótól és A szólás szabadságától eltekintve – gyakorlatilag nem látszott megérteni, hogy a Moszkva téren történt támadás nem valamiféle józan ésszel értelmezhetetlen borzalom (…), s a média dolga nem más, mint a terápia, illetve a politikai elit és a rendőrség tetteinek, illetve a tettek elmaradásának számonkérése.” Az ilyen magvas kijelentésekkel nehéz vitatkozni – talán csak annyit: a megfelelő kórisme nélkül mindenféle terápia értelmetlen. A rendőrséget pedig eleget csepülhetjük teljes joggal – ezúttal azonban feléjük is el kéne rebegni egy elhaló pardont.
„Úgy gondolom, hogy ami a Moszkva téren történt, az az 1989 utáni történetünk fordulópontja: eddig a magyar szélsőjobboldal »csak« írt, s most itt van a rémületes eredménye annak, amit a Demokrata és a MIÉP művelt (…)” Nos, a Demokrata és a MIÉP a jelek szerint cigány fiatalok kezébe ad kardot – ez tényleg rémületes eredmény. Igaza volna a neonáci támadást emlegető Györgynek: „a morális csődjük, az égető szégyen viszont életük fogytáig az övék”? György megsemmisítő kritikával illeti a Nap-kelte korrektségre törő Betlen Jánosát, viszont dicséri a Hetek (ezek szerint meglehetősen kétes értékű) tényfeltárását, meg az Estét, ahol „Krizsó Szilvia és Tamás Gáspár Miklós beszélgetése megtörte a jeget”. Nos, itt vissza is érkeztünk a kiindulóponthoz. Tamás meakulpázása vajon érvényes-e a többi prejudikálóra: Lévai Katalinra, a Népszava Majláth Mikes Lászlójára, György Péterre meg a többiekre?
Félreértés ne essék: vesszen minden rasz-szista. De vesszen minden előítélet is. S az is előítélet, amely megalapozatlanul rasszizmust kiált. A magyarországi cigányságnak, a roma értelmiségnek például sürgős bocsánatkérésre kellene felszólítani a magáról végképp megfeledkezett (a demonstráción vezető szerepet játszó) Horváth Aladárt, aki szerint a cigány fiút leszúró cigány fiatalember „mélymagyar” elvárásoknak akart megfelelni. Ez olyan elképesztő rasszizmus, hogy nem is lehet elintézni egy demonstrációval: Horváth szalonképtelenné vált, kinyilatkozta magát a hazai politikai életből.
Vagy mit szóljunk az ugyancsak cigány vezető Száva Vincéhez, aki szerint „túl gyorsan derült ki az elkövetőről, hogy roma származású”? Szerinte „ha valaki romának vallja magát, meg kell róla bizonyosodni, hogy tényleg roma származású-e”. Hogyan? Mérjük meg a koponyáját? Vegyünk tőle vért? Vizsgálgassuk a génjeit? Mit szólna ehhez György Péter, Horváth Aladár vagy bármely jóérzésű, antirasszista demokrata? Ám hogy a szerecsenmosdató megoldás nem légből kapott, azt bizonyítják a megszúrt fiú édesanyjának szavai: szerinte cigány nem köp le cigányt, ez íratlan törvény – pedig a karddal felfegyverzett fiatalember leköpte a fiát.
Nem kéne az íratlan törvényektől sürgősen visszatérnünk az írottakhoz?
origo.hu
Újabb hatalmas drogfogás: azonnal letartóztattak három férfit
