Új-Zélandról legutóbb akkor hallottam, amikor Verne Gyula Kétévi vakációjában elsodorta a srácok hajóját a víz. Ami ott, a Csendes-óceán Isten háta mögötti vidékén történik, nem sűrűn bukja át az európai ingerküszöböt. Mit kezdjünk hát egy nagy kiadó ott készült gálaestjével?
Nézzük meg, mindenekelőtt. Mert operai koordináták közt Új-Zéland egyet jelent a nagyszerű, egyesült királysági, ám igaziból a maori Kiri Te Kanawával. Ő és „barátai” adnak jótékonysági hangversenyt – még akkor is érdemes pillantást vetnünk a korongra, ha tudjuk: gála gálába ér manapság, mert gálát rendezni egyszerűbb az opera-előadásnál (és a zacskós leves gyorsabb is, mint a vasárnapi), ráadásul a húzónévnek odahúzott sztár köré idézőjeles barátokat szokás szervezni. A műsor végén magam is biztos vagyok abban, hogy Kiri „barátai” most egyet jelentenek a menedzser által a büdzsé határáig megkörnyékezhető helyi énekesekkel.
Egy hangtalan fiatalember a Cosí Tenger-tercettínójában (aki soha többé elő nem kerül), egy borzas és borzalmas Carmen-mimerátor (aki, sajnos, még többször előbilleg), egy Kirihez hasonlóan „Dame” címmel feldíszített szoprán, akinek A szicíliai vecsernye koloratúrás Elenája már túl futós, az ambicionált Tosca-ima meg túl nagy falat. És egy tenor is beordítja a mutatós aucklandi termet, nem cizellálnám tovább.
És Kiri? A nőiség őszébe, a pálya míves alkonyába fordult művésznő ma is fotogén, és finom, bár erősen romantikus jegyekkel ékesített Grófné-áriát sóhajt Mozart operájából. Odahaza azt is megteheti, amit „odahaza”, a Covent Gardenben nem. Legszebben több közül Charpentier Luis-emlékáriája sikerül: az éneklés magasiskolája, ám oly erős, ifjúkorig visszarebbenő atmoszférát teremt, hogy a képernyő előtt elfelejtek pislantani…
A két és fél Magyarországnyi, de csak négymilliós, Antarktisz közeli szigetországnak fontos e szerény est. Nekünk nem. És ha Kiri kezébe is temeti arcát a visszaúton, attól még – vagy tán éppen ettől – világsztár marad.
origo.hu
Újabb hatalmas drogfogás: azonnal letartóztattak három férfit
