Köznapló

Május 14., szombat
Modor Ádámmal márciusban találkoztam a vonaton, Zebegénybe tartott. Még nem járt ott, aggódva kérdezte, hol kell leszállni. Előadást fog tartani a Dunakanyar Népfőiskolán. Azon a dobogón a véletlen okán pár hét múlva én voltam soros, és mivel az ember gyarlómód kíváncsi, rákérdeztem: miről szól az előadás? A szamizdatos évekről, mondta. Számolni kezdtem, és kiderült, hogy témáink közt a távolság hat–hétszáz év. Kértem, meséljen az övéről. Ha van bennem némi erény, az egyik bizonnyal az, hogy jobban szeretek másokat hallgatni, mint magamat. Persze nem mindegy, kit hallgatunk… Én szerencsés voltam: negyedik éve vonatozom, de még sose sajnáltam ennyire, mint aznap, hogy a vonat Marosra ért, és le kellett szállnom.
A fiatal történész beszélt titkos iratokról, krónikásokról, akik ködösítenek, politikai pantomimfigurákról, akiknek nevéből, mint transzparensekből az április 4-i eső: kimosta az idő a színeket. Szólt arról is, hogy nehéz korszakot kutat, egyesek perelnek, mások ezután fognak perelni – pár nap múlva megjelenik A titok meg a nyitja, a második kiadás. Ha nem ismerem az elsőt, elküldi, de cserébe én is küldjek az utolsó munkámból.
Így cseréltünk könyvet, és napok óta ámulok, mi minden van az övében. Kiderült, bár ez magánügy, együtt címereztem kukoricát Magyarbolyban Pór Györggyel, aki pár évvel később a maoista összeesküvés elsőrendű vádlottja lett és becsukták. Az viszont már meglepett, hogy szerepel a könyvben a néhai természetgyógyász festőművész fia, aki Szentendre dombos részén egy hajóban lakott mint a sors partra vetettje. Orwell illegálisan nyomott Állatfarmjának egyik terjesztője volt, aztán egyszer nekiindult, és meg sem állt Normandiáig. A könyvet Solt Ottília Frankel Leó úti lakásán vásároltam meg, egy Beszélőt kaptam ráadásként. A lakásban nagy volt a füst és a titokzatosság. Késő este vitt oda a kolléganőm, ahogy ő kísért el Kőszeg Ferenc lakására is, ahol egy „szakértővel” kellett találkoznom. Akkor jelent meg egy írásom, név nélküli szereplőiről kezdett faggatni a „hivatal”. Kőszeg fontolgatta, „felhangosítsák-e” a dolgot…
Modor könyve eszembe juttatta: egy belső hang visszatartott, és nem engedett közel kerülni ahhoz a csapathoz. Pár év múlva a könyvhéten találkoztunk, Kőszeg már nem akart megismerni: hogy őt is belső hangjai figyelmeztették-e, hogy fordítsa el a fejét, nem tudom. De miért tett volna másként? Kétszer is hívtak egy lakásra, emlékszem, az első összejövetelen Kis János beszélt. Egyszer sem mentem el. Anyám szerint magam vagyok egy valláson, nem értem hát, miért csodálkoztam, hogy harmadszor már nem hívtak.
Modor okosan gazdálkodik az erejével, anyagaival és tehetségével. Ezt azért mondom határozottan, mert én is öszszegyűjtöttem egyet s mást az elmúlt években, de nem tettem közzé őket, s így holt érték mind. Annak idején több napon át beszélgettem Szerényi Sándorral, ő vezette az illegális Magyar Kommunista Pártot 1929 és 1931 között. Mi gátol abban, hogy megírjam, amit a harmincas–negyvenes évek sztálini világáról mondott? Csak az a kérdés: kit érdekel ma egy őskommunista sok megpróbáltatása? Nem ez az egyetlen anyag abból a korból… Pakolás közben találtam az interjút Gönci (Frühof) Sándorral, a szociofotóssal. A rendszerváltás után nem járult hozzá a közléshez, azt mondta, sérti a mozgalmat. Azóta se Frühof, se mozgalom, de fontos-e még, mit mondott Kassákról és Simon Jolánról? Szalatnyai Szepi, a festő a háború éveiben volt a minisztérium fontos embere, amúgy Ady Dénes Zsukájának utolsó férje, káprázatos mesélő. Kíváncsiak-e az emberek, mi zajlott a háború éveiben és utána a magyar művészet frontján? – mert akkor front volt és lőttek. És nem tudom felejteni Rákosné Ács Klárát, hetekig mesélt az életéről, a grafológiáról, Rippl-Rónairól, Baktayról – érdekel valakit az ő története?
Modor Ádám nem tett fel magának kérdéseket. Biztos volt a dolgában, és abban az elhivatottságban, amely ahhoz kell, hogy valaki végigjárja az útját. Ezt hívják az írástudók felelősségének. Könyve: A titok meg a nyitja – fontos írás.

Május 17., kedd
Szombaton lövöldözés volt a budaörsi Tescónál. Jött négy csuklyás férfi az egyik irányból, egy páncélautó pénzzel megrakva a másikból. Az előbbi négy földre parancsolta a pénzszállítókat, a sofőr nem akart kiszállni, de a csuklyásokat a pénz érdekelte. Átsétáltak vele a kocsijukhoz, ebben a rendőrök sem tudták megzavarni őket, pedig harminc lövést adtak le rájuk. Kár volt a lőszerért – egyik sem talált.
Az eset után behívtak a tévé stúdiójába két „illetékest”. Az inkább telt, mint karcsú hölgy korábban a csepeli rendőrkapitányságon szolgált, s elárulta, hogy a rendőröknek két lőgyakorlatuk van. Azt hittem, hetente vagy havonta. De nem. Évente. Ennél az is többször tart célra, aki a búcsúban papírrózsákra lődöz. De nem a hölgy volt az interjú slágere, hanem egy úr, aki lajbit és tornacipőt viselt, és igencsak sportosan kezelte a magyar nyelvet. Először elmondta a nézőknek, hogy a rablók „elvégezték a szituációt”, később a banditák „a rablás befejezésének mozzanatait csinálták”, ám hogy mindez fokozható, az alábbi mondattal jelezte: „Menekülő rablókra lövöldözni olyan, mint a futó vadra lőni, bizony, igen nehéz egy mozgó célpontot eltalálni.”
Két eset lehetséges. Az első, hogy akik harmincat lőttek, álrendőrök voltak, a rablók cimborái, és valójában fedezték a négyeket. A második lehetőség, hogy a rendőrök valódiak, viszont gyűlölik az erőszakot. Nem szabad őket elítélni ezért. Mert mit látnak-hallanak reggeltől estig a tévében? „Nem tűrjük a faji erőszakot!” „Tiltakozunk a családi erőszak minden formája ellen!” „Tégy az erőszak ellen!” Úgy gondolták, most tesznek. Budaörsön kezdték. Van harmadik eset is, de erre gondolni sem merek. Arra, hogy Magyarországon operettrendőrök próbálnak szembeszállni a bűnözőkkel, akik hovatovább kikacagják őket.

Május 18., szerda
Folyik a szerecsenmosdatás. A szerecsen: Magyar Bálint. A mosdatók: Friderikusz, Bánó, Havas meg a névtelen százalékszámítók. Az utóbbiak érettségi botrány idején különösen fontosak, hiszen a számok ereje hatalmas: egy grafikon nagyobb hatást gyakorol az emberekre, mint egy közepes tüntetés. A számítás nyilván úgy kezdődik, hogy telefonon felhívják és megkérdezik a „közvéleményt”, le kell-e váltani a minisztert, a válaszokból pedig kihozzák, hogy nem… Életem álma, hogy egy nap része lehessek a közvéleménynek, ám sajnos elkerül a szerencse. Senki nem hív fel, hiába várom évek óta a kérdéseket, telefonom néma marad. Ismerőseimet is kérdeztem, de nem szólal meg az övék sem. Arra gyanakszom, hogy a közvélemény létszáma betelt, és akik tagok, vigyáznak a maguk helyére. De főleg azokéra, akikről kérdezik őket – bal felől. Mindig bal felől.

Május 19., csütörtök
Kért valaki, írjak néhány sort Sándor Móricról, alkalom van rá: május 23-án született, és ennek épp kétszáz éve. Nehezen szánom rá magam. A lovasemberek legtöbbje kedves számomra, Sándor Móric nem az. Ő testesíti meg azt a magyar virtust, amely oly sokat ártott nekünk. De hát ki volt ez az „ördöglovas”, ahogy sokan nevezték? Sándor Vince gróf fia, akinek palotáját mindenki ismeri, 1881-től a miniszterelnökség kapott helyet benne, most meg a Magyar Köztársaság elnöke. Móric gróf a család másik kastélyában, a Fejér megyei Bajnán született, és hamar kiderült, hogy nem tűri a korlátokat. Tizenhat évesen ült először lóra, s amikor nevelője szólt, legyen óvatos, azt vágta oda neki: „Akinek tanulnia kell a lovaglást, abból sohasem lesz igazi lovas!” Belőle az lett, de milyen áron? Mutatványai során háromszor tört el a jobb lába, hétszer a karja. De tönkretette vele a lovakat is. A budai Fehér Hattyú báltermébe lóháton ment fel; a várlépcsőn négylovas kocsin hajtott le; Pozsonynál lovas szánnal hajtott át a jeges Dunán. Pest vármegye megtiltotta neki, hogy három pár lovat fogjon a kocsijába, mert ez az uralkodócsalád kiváltsága, erre négyet fogott be elöl, kettőt hátul.
Azt hinnénk, ez az egyszeri jelenség rebellis volt. Pedig nem. Hogy azért volt-e császárpárti, mert Metternich lány lett a felesége, vagy mert élete nagy részét Bécsben élte? Ott történt, hogy palotája előtt a forradalom napjaiban macskazenét adott a tömeg. Azzal válaszolt, hogy összefogott két zsák macskát, kivitte őket az erkélyre: nincs szükség utánzókra, itt vannak az igazi macskák, kiáltotta oda, majd lement közéjük az utcára és megkérdezte: ellene vagy a felesége ellen tüntetnek? A Metternich lány ellen, kiabálta a tömeg. Erre Sándor Móric lehajolt, marokra fogott egy csomó követ, és segített beverni palotájának ablakait… Másnap viszont egész Bécs arról beszélt, hogy a magyar gróf felpofozott valakit az utcán, amiért a köztársaságot éltette.
A ló tette híressé, tiszta sor, hogy a végzete is az lett. 1850-ben Linz mellett kizuhant vágtató kocsijából, és fejjel egy vaskorlátnak esett. Egyszerű agyrázkódásnak hitték, de kiderült, hogy több annál. Előbb Bécsben kezelték, aztán Prágában. Másfél esztendő után vitték haza, de már nem az volt, aki azelőtt. Elborult agyú aggastyán lett belőle. A császári családot is megrendítette, ami történt. Bad Ischlben Zsófia hercegnő és Ferenc Károly királyi herceg meghívták asztalukhoz – tapintatból csak őt, senki mást.
Huszonnyolc év után jött el a megváltó halál. A bécsi palotából temették, koporsóját hajón hozták Esztergomig, ott gyászkocsira tették. Bicskén a temető közelében a lovak vágtába kezdtek, elragadták a kocsit, vitték árkon-bokron át, nem volt nyugta még halottként sem.