Köznapló

Április 28., csütörtök
Nyilatkozott a tévé kamerái előtt egy panelház közös képviselője, mert kiderült, galambok fészkelték be magukat az emeletek közé. Ezt mondta: „Röpködés folytán a csövek elmozdítását végezték a galambok…” Utána elővettem Arany kötetét, és tíz percig fennhangon olvastam A bajuszt, nehogy a fülem emlékezzen erre a nyelvi szörnyszülöttre.

Április 29., péntek
A Hócipőben olvasom: „Szinte látom magam előtt, amint az országos turnéját végző Szili Katalin véletlenül összeakad Egerben egy busznyi turistával. – Ő a mi köztársaságielnök-jelöltünk – magyarázza Suchman Tamás. – Do you speak english? – kérdezi az egyik turista. – Gavaris pa ruszki? – kérdi egy másik. – Sprechen sie Deutsch? Parle vu italiano? Francaise? Espanol? – hangzik innen-onnan. – Ahoj! – mosolyog rájuk Szilike, mert már volt Pozsonyban.” Majláth Mikes, a szerző jól irányzott, és a céltábla közepébe talált.

Május 1., vasárnap
Miért? Ezzel a kérdéssel fejeztem be a szép borítójú könyvet, amelyen ez a cím állt: A harag és a büszkeség. Hosszú cím. Egy főnév is elég lett volna kettő helyett: a gyűlölet. Oriana Fallaci gyűlöletet hirdet könyvében olyan szenvedéllyel, amilyenre nemigen találni példát korunk prózájában. Bár hogy tárgyilagos legyek, nem próza ez, inkább röpirat, vagy ami még legvalószínűbb: olyan írás, amellyel a szerző fokozott figyelmet és éles fényt szeretne ismét magára vonni, fütyülve arra, hogy mi az ára.
Talán ezért érezni néhány oldal után, hogy Fallacinak nem az iszlámmal van baja, nem Szaddámmal, nem Bin Ladennel akar leszámolni, maga csinál kaszszát. Az eredmény elkeserítő. Nem azért, mert a röpirat így zárul: „… elvégeztem a feladatot. Így hát elég. Elég. Vége” – utána a név s két dátum, mintha testamentum volna. Ha tényleg testamentum, vajon kié? Fallacié? Az európai emberé? Ha az írónő az utóbbiakat próbálja képviselni, elmondhatja-e egy földrész nevében, hogy Európa vívmányait leginkább az iszlám fenyegeti? Kitől kapott erre felhatalmazást? No mert azt írja: „… maximálisan felhatalmazva érzem magam arra, hogy megállapítsam: Averroëstól és néhány más költőtől meg egy-két mecsettől eltekintve, meg attól, hogy hogyan írjuk a számokat […] lényegében egyetlen könyvet hagytak maguk után, ennyi. A Koránt értem ezalatt, ami ezernégyszáz éve kínozza az emberiséget, jobban, mint a Biblia vagy az evangéliumok meg a Tóra együttesen.”
Kár szólni, hogy megfeledkezett a sakkról, a szőnyegekről, az iszlám kertekről, Avicenna európaiakat megelőző orvostudományáról. Fallaci könyve durva vagdalkozásokkal van tele, s ha egymás mellé rakjuk őket, kiderül, hogy hetven–nyolcvan éve már írtak ilyesmiket: nem lett jó vége. Az írónő dűt-borít, gyalázkodik, agyát elönti a vér, ha iszlám hitűeket lát. „Túl szaporák” – írja egy helyütt, és azt is elárulja, mit gondol, amikor mozlimokkal találkozik: „A fenébe! Sose felejtem azokat a felvonulásokat […], azokat a visszataszító, eltorzult arcokat. Azokat az öklöket a levegőben, készen arra, hogy minket, bennszülötteket üssenek vele, és rezervátumokba kergessenek. Azt az üvöltést, ami felélesztette Khomeini Iránjának és Bin Laden Indonéziájának, Malajziájának, Pakisztánjának, Irakjának, Szenegáljának, Szomáliájának, Nigériájának üvöltözését…” Oriana Fallaci, Európa írónője a receptet is tudja, mint kell az ilyenekkel bánni: „Ha ki akarták volna utasítani őket, ha haza akarták volna toloncolni őket, elég lett volna körbevenni a teret néhány fegyveres rendőrrel és katonával. Teherautóra rakni őket, a reptérre vagy egy kikötőbe szállítani őket, és hazaküldeni az országaikba őket.”
Bizony, ez Hitler Németországának hangja. A csecseneket pusztító oroszok évszázados hangja. A kínaiakat 1937-ben lerohanó japánok hangja – félelmetes hang… De hát mi magyarázza, hogy ez a művelt, okos asszony elveszíti minden önkontrollját, s közvetve már-már arra buzdít, hogy likvidálják az iszlám hit követőit? Az ok tán annak érzése, hogy Európa s vele mindaz, amit ez a szó századokon át jelentett – kereszténységet, felvilágosodást, kultúrát, tudományt, szabadságot, egyetemeket, demokráciát –, múlóban van. Ha így olvasom Fallacit, könyve lehet akár segélykiáltás is. Hogy mégsem az, annak a rengeteg igaztalanság az oka. Meg az, hogy másokat okol, amiért süllyed a hajó.
Pedig nem hunyja be a szemét: „… elég, ha megfigyelik azt a gazdasági klubot, amit oly büszkén Európai Uniónak neveznek. A klubot, ami csak arra jó, hogy a nyakunkba varrja a közös valuta retorikai nonszenszét. […] Egy klubot, ahol csak angolul vagy franciául lehet beszélni, olaszul, spanyolul, flamandul, finnül, norvégül satöbbi még véletlenül sem, és ahol továbbra is a századfordulós triumvirátus: Anglia–Franciaország–Németország az úr. Egy klubot, ahol menedéket talál több mint tizenötmillió Allah fia…”
Féligazságok, negyedigazságok, pedig Fallaci jól tudja, mi a baj, ám ezt a tudást feláldozza a stílus, a lendület oltárán meg azért a tételért, hogy a világ mai állapotáért a terjeszkedő iszlám a felelős.
Holott ezért azok a nációk felelnek inkább, amelyek a szeretet vallásának nevében kiirtották az őslakosságot Amerikában és Ausztráliában, gyarmatosították Ázsia s Afrika jól hasznosítható részeit, és nyomulásuk korántsem ért véget, tart ma is. Most pedig meg vannak döbbenve, hogy egy másik hit nevében hirtelen azt kiáltja másfél milliárd ember: elég volt, nincs tovább! A képlet persze nem ilyen egyszerű.
A világ ma az öngyilkos merénylőkre, a nyolcak tanácskozásait követő ádáz tüntetőkre figyel, s nem veszi észre, hogy a British Library csöndes olvasótermeinek legtöbb látogatója ma már kínai, japán és koreai, és arra sem irányul figyelem, hogy indiai tudósok és ázsiai üzletemberek veszik birtokba szinte észrevétlenül a fehérek cégeit és kutatóbázisait.
Mármost mit tegyen ilyen világhelyzetben tizenvalahány millió magyar? Előbb talán nézzen szét, és józanul tisztázza helyzetét: tömegében és egyenként külön. Látni fogja, hogy Európában nincs rajtunk kívül ázsiai nép, s ebből számunkra nem sok jó fakadt. Ideje volna hát befejezni az Ady-féle „kompozást”, eljött a hídépítés ideje – kelet felé. Nemes és szép igyekezet tányérra tenni a magyar kultúrát, és kínálni Londonban, Párizsban, majd az üres tányérról összeszedni a papírba csomagolt dicséretaprópénzeket, ám ennél kifizetődőbb és otthonosabb érzést kelt, ha Isztambultól Tokióig mutatjuk meg, kik vagyunk és mit tudunk.
Nyitni kell Ázsia felé, míg nem késő, s jó volna, ha elhinnék a parlamenti képviselő urak, hogy a keleti irány immár nagyobb hozadékkal kecsegtet, mint az örökös előszobázás a Nyugat idegen palotáiban. Fordult a trend, ráadásul Ázsiába félig-meddig hazamegyünk.
A kapcsolatkiépítés könnyebb, mint gondolnánk. Ha Kodály módszere siker Japánban, ha Pierre Székely Péter kimondhatta, hogy ő eurázsiai szobrász, ideje ezt a szót beiktatni a politikai szótárba. S ha emlegetjük a napi politikát, miért ne tehetne lépéseket a magyar képviselőcsoport Törökország uniós tagságáért Brüszszelben? Óriási hozadéka volna, 67 milliós szövetségest nyernénk. Van ilyen szövetségesünk Európában? Ráadásul összekötné a jelent a jobbféle múlttal, mert ne feledjük: Rákóczi és Kossuth osztrák kézre került volna, ha nem nyújt nekik menedéket a Porta. Aki lehetetlennek tart ilyen politikai gesztust, mondván, százötven évig a nyakunkon ült a török, gondoljon arra, amit Indiával tett Anglia, vagy a gyűlölt viszonyra, amely a franciák és a németek közt dúlt századokig. Ezeknek mára semmi nyomuk.
Segíthetik a kelet felé mozdulást a sportolók is: nem hiszem, hogy nagy sportdiplomáciai erőfeszítést kíván, hogy részt vehessünk majd az ázsiai játékokon, mint ahogy Izrael részt vesz az európai kupákban – a török kapcsolat ebben is segítene.
Nem kell olyan kocsi után futni, amely száz éve mindig lelök minket, ha mégis felkapaszkodunk. Mert nemcsak Trianonban történt, ami történt. Ott volt Jalta, ott volt az ötvenhatos forradalom, és hitványság volt az is, ahogy évekig tologatták felvételünket az unióba, miközben most Romániát és Bulgáriát villámsebesen ölelik magukhoz.
Változtatniuk kéne a képviselő uraknak, mozdulniuk a művészeknek, s mivel a sportolókat szégyen volna erre biztatni, nekik csak azt mondom: hajrá!
Ma volt uniós csatlakozásunk első évfordulója…

Május 4., szerda
Reggel a tévé Nap-kelte műsorában Bánó András, aki a műsorvezetői szakma karikatúráját produkálja már jó ideje, azt találta kérdezni Áder Jánostól: nem azért tartották magasba a „Come back, Medgyessy” táblát a fideszes képviselők a minap, mert félnek Gyurcsány Ferenctől? Áder a műsorvezetőt kinevette, mi mást tehetett volna e feltételezés meg az ország sanyarú állapota okán. De még nincs vége…
Bánó később azzal állt elő, megismételve, hogy kérdését komolyan gondolta: tényleg jelölni akarja-e a Fidesz Győzikét? Győzike ugyebár az a figura, akit vérei, ha így folytatja, kivetnek maguk közül, hiszen csúfság, amit a kamerák előtt művel, megszégyenít vele minden jobb érzésű cigány embert. Az RTL Klub műsora kultúrbotrány, szembeköpik vele a nézőt, sajnos a leköpöttek ennek ellenére milliószám nézik. Az egyik bulvárlap ökörködését felhasználva Bánó ezt a Győzikét kommendálta Fidesz-képviselőnek…
Megkérdezhetné már valaki Gyárfás Tamást: nincs jobb műsorvezetője a várólistán? Biztosan van… Végtére ez közszolgálati csatorna, nem afféle reményfutam.