Megkeresztelt egri törökök

Kevés olyan nagy hatású alakja van a teológia és általában a gondolkodás történetének, mint amilyen Johannes Duns Scotus volt. A XIII. századi skót szerzetes-filozófus nevét és alkotásait mégsem sokan ismerik. Vergilius sírfeliratára emlékeztető rövid epitáfiuma így foglalja össze életét a kölni minorita templomban: „Scotia me genuit, Anglia me suscepit, Gallia me docuit, Colonia me tenet” (Skócia szült, Anglia befogadott, Gallia tanított, most Köln tart engem). A szöveg pontos képet rajzol a „Skót” életének földrajzi állomásairól, de – Vergilius sírfeliratához képest – Duns Scotus epitáfiumából hiányzik munkásságának összefoglalása. Hiszen való igaz, hogy a skóciai Dunsban született, az angol ferences rendtartomány tagja lett, Oxfordban és Párizsban tanult, majd tanított, és végül Kölnben halt meg 1308. november 8-án.
Két legfontosabb munkája Lombardus Petrus-kommentár: az Opus oxoniense, amely oxfordi és a Reportata parisiensa, amely párizsi előadásait tartalmazza. Tanításának ma is leginkább elevenen ható részei azonban nem ismeretelméleti vagy metafizikai fejtegetései, hanem a szeplőtelen fogantatás védelme és a megtestesülés titkának magyarázata.
Bár Aquinói Szent Tamás szellemének mindennél erősebb kisugárzása miatt Duns Scotust csak halála után 685 évvel, 1993-ban avatta boldoggá II. János Pál pápa, a XIII. századi szerzetes kései rendtársai, Szent Ferenc követői évszázadokon keresztül hűségesen őrizték Scotus tanítását, és töretlenül bíztak életszentségében. Az idő mindkét vonatkozásban őket igazolta. A ferences klerikusok képzésében már a XIV. századtól használták a „doctor subtilis”, az éles eszű doktor műveit részint közvetlenül, de főként a tanítását értelmező munkák segítségével. Idővel ez utóbbi vált általánossá, kicsit talán a hatalmas „tomista árral” szemben evickélve – bár pápai javaslat alapján: VI. Sándor 1501-ben rendelkezett úgy, hogy Scotus műveinek szellemében képezzék a ferences növendékeket. Hovatovább azonban a Scotus-értelmezések annyira túlsúlyba kerültek az eredeti művekkel szemben, hogy a XX. század elején az egyik érv kanonizációja ellen éppen az volt, hogy a neves szerző írásai „nem ismeretesek”.
Ez persze erős túlzás volt, ha ugyan nem rosszindulatú ferdítés, hiszen már az inkunabulumok (ősnyomtatványok) korától hozzáférhetők voltak fontosabb munkái, de tagadhatatlan tény, hogy hatalmas Scotus-magyarázó irodalom jött létre a korai időktől napjainkig, amely gyakran talán elfedte magukat a műveket. Kettős, olykor hármas tükörben látva ismerkedhettek meg a filozófia és teológia alapjaival a klerikusok, hiszen Scotus Lombardus Petrust magyarázta, a skotisták pedig Duns Scotust és olykor egymást is. Időről időre újraírták a Scotus-értelmezéseket, hogy minél közelebb hozzák tanítását saját korukhoz. Se szeri, se száma az „ad mentem Doctoris Subtilis” készült munkáknak. Ezek közé tartozott Johannes de Rada (1550–1606), Bartholomaeus Mastrius de Meldula (1602–1673), Bonaventura Baro (1610–1696), Crescentius Krisper (1679–1749), Claudius Frassen (1620–1711) – hogy csak néhányat említsünk a sok elfelejtett szerző közül.
Nálunk Magyarországon a törökök kiűzését követő káprázatos fellendülés, a barokk katolikus egyház virágkorának idején különösen népszerűek voltak a XVII. századi cseh Szent Vencelről elnevezett rendtartomány provinciálisának, Amandus Hermann teológiai lektornak a Scotus-értelmezései. Köln városa előszeretettel ápolta Duns Scotus emlékét, számtalan olyan munka jelent meg itt, amely az „éles eszű doktor” szellemében íródott. Így Amandus Hermann Tractatusának többszöri megjelentetése is Kölnnek köszönhető. A Balthasar Joachim Endter (1649–1719) nyomdájában készült kiadásokból került hozzánk a legtöbb.
Amikor 1687 decemberében a rossz emlékű Caraffa generális csapatai átvették Rusztem pasától a fél évig éheztetett Eger várát, a magyar katonák tábori papja, Palásty András teológiai és filozófiai lektor az elsők között léphetett a vár területére. Egerben maradt egy időre, a Szent Mihály-templom mellé költözött rendtársaival együtt. Ezek a ferencesek látták el egy ideig a templomi szolgálatot a városban. Legnagyobb lelkipásztori érdemük az Egerben maradt törökök megkeresztelése volt: ötvenegy mohamedán család vált kereszténnyé rövid időn belül. Amikor pedig Fenesy György (1632–1699) egri püspök átvette templomát, a ferencesek számára a városban kijelölt egyik kis mecset mellett álló házba költöztek a barátok, s hozzáfogtak, hogy új templomot és kolostort építsenek.
Ebben a rendkívül nehéz munkában Palásty Andrásnak nagy szerepe volt. Habár hivatalosan nem Egerbe kapott kinevezést 1687–88-ban, hanem gyöngyösi házfőnök volt, de elöljárói tudtával és szándékuknak megfelelően készítette elő a franciskánusok egri újratelepedését. Mint teológiai tanár külön gondot fordított a rezidencia, később konvent könyvtárára – elsősorban őt tekinthetjük a bibliotéka alapítójának is. A könyvtári inventáriumok első tételei közül jó néhány könyvbe van bejegyezve Palásty neve; többek között Amandus Hermann 1690-ben nyomtatott, Johannes Duns Scotus nyomán készített teológiai traktátusában is. A két tekintélyes méretű kötetet 1695-ben ajándékozta az egri rezidenciának Palásty András tartományfőnök.