MI A MAGYAR?

Egyszer – maga mesélte –, amint Kossuth Lajost látogatta volt meg három napra Turinban, Kossuth Lajos elküldte déltájt a korzóra sétálni; hadd nézzen ott szét egy kicsit, mert ilyenkor Turin leggazdagabb urai szoktak ott kocsikázni. Elment, visszajött, és ebédnél Kossuth Lajos megkérdezte tőle, hogy látott-e sok szépet. Azt felelte, hogy szépet látott, de urat egyet se, mert mind egy-, legföljebb ha kétlovas hintóban ült, márpedig az igazi úr négy lovon jár.
Ez volt az egyetlen külföldi útja, egy bécsi utat nem számítva, amelyet „nikszdájcs”-os daccal éppen csak hivatalos teendőinek idejére szorított össze. Lehet, hogy ezt az anekdotát csak kacérkodásból mesélte el, de állítólag ez útján látott először izzólámpát. Hotelszobájában volt az éjjeliszekrényen; próbálta elfújni, és amikor nem ment, hogy aludni tudjon a fényétől, eldugta az ágy alá, a porcelánedénybe. Irtózott a külföldi utazásoktól, nem akart ablakot nyitni azon a zárt gömbön, amelybe a maga összehasonlíthatatlan, utolérhetetlen Magyarországát beépítette. Ebbe az országba belefért a világ legszebb erdeje, a Bakony, a világ legszebb vize, a Balaton, a világ legjobb bora, a magyar bor, a világ legszebb lova, a magyar ló, sőt a világ legnagyobb zeneszerzője: Káldy Gyula. Mikor Káldy Gyula föltámasztotta a régi tárogatót és összegyűjtötte a kuruc dalokat, ezt a zenetörténelem legnagyobb eseményének tartotta. Elhatározta, hogy egy nagy könyvet fog írni róla, és úgy tudom, hogy ez egyetlenegyszer szánta rá magát, hogy elment az Operába. Wagner valamelyik darabját hallgatta meg, és véleményében megerősödött tőle. Jókedvűen mondta:
– Nem zene ez! Három óráig hallgattam, de egy kurta nótát se bírnék elfütyülni belőle, pedig én Lavotta, Csermák minden dalát tudom. Erőszakos trombitálás az egész!
Ha valaki a társaságában, utazásából visszatérve, a külföldi tapasztalatairól kezdett beszélni, elkomorodott és parancsoló legyintéssel intette meg, hogy hagyja abba. Kedvetlenül dörmögte:
– Mesebeszéd! Tudom én, mi az a külföld! Magam is láttam!
A turini útjára gondolt. A vonat végigvitte Lombardián, és ő a kupé ablakából mohó szemével látta a kampanilés szép olasz falvakat, az Alpesekből lezuhanó folyókat, amelyeket a mérnöki művészet már akkor betonágyakba fegyelmezett, a törpe eperfákat és szőlővel körülkeretezett parcellákat, Milánót, Turint, amely egymás közelében, egymást nem fojtogatva gyarapodott. Mindezt látta, de visszaérve hazája küszöbére, lerázta úti bundájáról, mint az esőt. Egyszer beszélgetés közben véletlenül azt mondtam, hogy valami statisztikát olvastam, amely szerint Lombardiában a föld kétszer annyit terem, mint nálunk. Gyilkos gúnnyal nézett rám:
– Statisztika! Magam is megnéztem azt a híres Lombardiát! Júniusban alig hat hónapos borjú állott a rozsban, és kilátszott belőle! Bezzeg a magyar rozsba akár egy tinó beállhatna!
Csodálatos, hogy ő, akit az újságok már állva hagyott szedéssel neveztek ragyogó elmének, és aki a gömbön bévül mindennel szemben olyan kételkedő gúnnyal és fölényes ötletességgel állott – mennyire nem volt befolyásolható értékmegállapításaiban. Azon is halálosan meg tudott volna talán sértődni, ha valaki azt állította volna, hogy a Csöndes-óceán mélyebb, mint a Balaton. Mikor Rozdesztvenszky orosz tengernagy elindult a balti flottával, hogy a Jóreménység fokát megkerülve, a kínai vizeken megütközzék a japán tengeri haderővel, naponta a kávéházi márványasztalra rajzolgatta a készülő vízi ütközet tervét. Azt fejtegette, hogy a japánoknak okvetlenül győzniök kell. Őszinte bámulattal sóhajtottam föl:
– Honnan érti a haditengerészetet ilyen jól a nagyságos úr?
Könnyed természetességgel válaszolta:
– Hát hogyne érteném! Magam is vízi ember volnék! A Balaton partján nőttem föl!
Nagy Endre: Arckép Eötvös Károlyról (1930)