Mikor mondhatjuk el, hogy a háborúnak vége van?

Félbevágott házak, széttépett utcasorok. A vár még lángokban áll, a túlsó parton már elõbújnak rejtekhelyükrõl az emberek. Mintha remekül megrendezett sci-fit látnánk, rettenetes hitelességgel fölépített papírmasé díszletek között. Valójában azonban dokumentum-felvételek peregnek a szemünk elõtt, a képek hazánk fõvárosát mutatják. A Duna jobb és bal partját, ahogyan az ostrom túlélõi 1945 januárjában, februárjában láthatták. A döbbenetes képsorokat az Országos Széchényi Könyvtár egyik fõosztálya, a Történeti Interjúk Tára kerítette elõ, ezek adják a keretet azokhoz a vallomásokhoz, amelyek azt idézik fel, ki hogyan élte meg a háború végét. Horthy István özvegye nyilatkozik, Gobbi Hilda, Török Sándor író, újságíró, Király Béla, a katona… A vallomások nagyobb részét még a 70-es, 80-as években felvett életút-interjúkból válogatták össze a 42 perces mûsor készítõi, akkor tehát, amikor a hivatalos verzió szerint hazánkban a „felszabadító Vörös Hadsereg” megjelenésével ért véget a háború. Az öszszeállításban szereplõ neves emberek, mûvészek, diplomaták, hírlapírók, a közélet egykor híres alakjai azonban a legritkább esetben beszélnek felszabadításról. Úgy tûnik, évtizedekkel korábban is megtalálták itt az emberek azokat a kifejezéseket, amelyekkel „kiválthatták” a történelemhamisítással egyenértékû megjelölését mindannak, ami Magyarországon 1945 elsõ hónapjaiban történt. Nem hiszem, hogy a mûsor két felelõsének, Bokor Péternek és Hanák Gábornak különösebb fejtörést okozott volna olyan megszólalókat képbe hozni, akik nagyon érzékletesen tudták kifejezni azt a kettõs élményt, amely 1945-ben a legtöbb magyarországi lakos lelkében honolt. A megkönnyebbülést, hogy a közvetlen életveszélynek – bombázásoknak, üldöztetéseknek – vége lett, és a félelmet, hogy újabb megpróbáltatások várnak rájuk. Zabrálás, erõszak, elhurcoltatás, az újonnan érkezett idegen megszállók által. Nem, aki a 46 éven át „ideiglenesen hazánkban tartózkodó” szovjet csapatok agresszív jelenlétével valamilyen formában szembesült (márpedig 1945 és 1991 között hazánk minden lakója a saját bõrén – és pénztárcáján – tapasztalhatta, mit jelent egy megszállt ország polgárának lenni), egyenes ember létére nem állíthatta, hogy a II. világháború vége a felszabadulást hozta el hazánknak. Ezt csak a hazugok és a szolgalelkûek mondogatták. A háborúnak vége címû dokumentum öszszeállítás „mûsorvezetõje”, a történész Ormos Mária igen tárgyilagosan és hihetõen mondja el, milyen „átigazításokkal” kellett mifelénk beszélni e korszakról tudósnak, közembernek egyaránt. Arról már nem esik szó a nemzeti könyvtár mozgóképes nyersanyagából készült mûsorban, hogy a rendszerváltozás után miért nem igazították helyre az illetékesek azt a súlyos történelemhamisítást, amellyel a háború befejezését idehaza elintézték. Nem is az összeállítást tetõ alá hozó lelkes kis csapat dolga ezt a nemzet önértékelésében súlyos károkat okozó lapszust helyretolni. Nekik köszönet jár azért, hogy a május 8-án – és talán május 9-én is – közszolgálati televíziós mûsorként futó 42 percet rendelkezésünkre bocsátották. Így legalább lesz olyan adás a képernyõnkön, amely a háború befejezésének a hatvanadik évfordulójára emlékeztet bennünket. Többrõl, másról, kiváltképpen új alkotásról igazából nincs is tudomásunk. Még abból a gazdag játékfilm-termésbõl sem igen szemelgetnek e kerek évforduló alkalmából a magyar nyelvû tévéadók mûsorszerkesztõi, amellyel Hollywoodtól Párizsig és Moszkvától Rómáig hosszú idõn át életben tartották a II. világháború mítoszát. Alkalmanként az igazságát is. Pedig a nyugateurópai realista filmmûvészet leghatásosabb háborús filmjei akkor is bebocsátást nyertek a magyar mozikba s a Magyar Televízióba, amikor fõleg a „legyõzhetetlen béketábor” mozgóképei uralták a piacot. (Mellesleg szólván, találhatott köztük az ember erkölcsileg s mûvészileg kifogástalan mûveket is, gondoljunk csak a Ballada a katonáról címû Csuhraj-filmre!) Sõt, az amerikaiak háborús kalandfilmjeinek is tapsolhatott itt a kádári idõkben a nép, ha kellõen gonosznak és hülyének mutatták e filmek a németeket, és félnótás, laza fickóknak az amerikaiakat. De még a hazai filmalkotásokkal is megelégedhetnénk, ha esetleg a külföldi háborús mozikat jogdíjproblémák miatt nem tudják vetíteni a szegény (?) magyar televíziók. És nem is csak az olyan klasszikus alkotásokra gondolok, mint a Valahol Európában, de azokra a muszáj-torzókra is, amelyeknek legalább a tartalmi helyreigazítását elvégezhetné végre az utókor.
No, persze, ezek az újrajátszások sem pótolhatják azokat az új mûveket, amelyek végre a valóságnak megfelelõen mutatnák be a II. világháború magyarországi „záróakkordját” és annak minden következményét. Nagyon nagy szükség volna ezekre a tisztázó mûvekre, legkivált a televízióban. Nap mint nap kénytelenek vagyunk beismerni, hogy mi mindenre nem tanítottuk meg az ifjabb nemzedékeket. Égbekiáltó történelmi s kulturális tájékozatlanságukat, amelyet olyan események hoznak felszínre, mint amilyen II. János Pál halála, majd utódjának a megválasztása volt, lehet cikizni, de nem lehet jóváhagyni. S a legkevésbé sem lehet zsenge koruk rovására írni. Ha egy mai tizen-, huszon-, harmincéves nincs tisztában vele, hogy mi történt itt 1945 januárjában és februárjában, hogy mirõl tárgyaltak a világ vezetõ politikusai Potsdamban, és, hogy mi volt valójában a málenkij robot, azért a szülõk és a nagyszülõk nemzedékét kell felelõsségre vonni. Meg azokat a kulturális fõhivatalnokokat, akik nem gondoltak rá idõben, hogy pénzt, idõt és energiát kell szánni arra, hogy a hatvanadik évfordulón az igazságnak megfelelõen beszéljék ki a legnagyobb nyilvánosság elõtt, miként fejezõdött be magyar földön a II. világháború. Korábban hosszan vitáztak róla a történészek, valójában mikor értek véget a harcok Európában, mikor minálunk. Aztán különbözõ dátumokat jelöltek meg, május nyolcadikát, kilencedikét Európának, április negyedikét nekünk magyaroknak. Ezeket a mesterségesen megállapított végnapokat azonban voltaképpen senki nem vette komolyan. Nem is vehette, hiszen a lelkünk mélyén mindannyian sejtjük, azok is, akik átélték a harcokat, és azok is, akiknek a világra jöttét romos szülõföld fogadta, hogy a háborúnak – minden háborúnak – akkor van vége, ha valamennyi eseményét, kiváltó okát, véres tettét feltárták és tudatosították az emberekben. Ha valamennyi áldozatának megadták a végtisztességet, és, ha a világégés valamennyi felelõsét megnevezték. Ha így nézzük, a II. világháborúnak igazából még ma sincs vége, s ez meg is látszik a világon.