(miről álmodunk…)

Én nem tudom, hogy Magyarország 1945-ös szovjet elfoglalása és megszállása felszabadulásnak tekinthető-e, vagy leginkább a csöbörből vödörbe kifejezés illik rá.
Amit én gondolok, az micimackósan szólva szerény vélemény, sőt ha kimondom, az sem kelt zavart, s nem provokál vitát. Nagy, de legalábbis magas pozíciót betöltő személy kell ahhoz, hogy ez irányú kijelentése megbolygassa a kedélyeket, akkor is, ha csak egy negyvenöt évig használt s kissé megszokott közhelyet elevenít fel diplomáciai meggondolásokból. Nincs szándékomban vitatkozni vele, sőt remélem, hogy ami a száján, az a szívén is, s történelmi ítélete belső meggyőződésből fakad. Az illető, akiről szó van, jómódú ember, másodlagos státusát tekintve gyáriparos és bizniszmen, egy bevált, bár divatjamúlt kifejezéssel: burzsuj. 1945-ben nem élt még, történelmi ismereteit a létező szocializmusban, vagyonát a nem létező piacgazdaság hajnalán szerezte, saját véleménye szerint abszolút korrekt módon. „Mi az hogy!” Jegyezzük meg mindjárt emitt, hogy a kapitalista társadalmakban is számos személy, család még nála is „mi az hogyabb” módon vett részt a tőkefelhalmozásban, s abban a hitben élt, hogy amit megszerzett, az az övé, a legszentebb magántulajdon.
Ezek után álmodjuk azt, hogy a fent meg nem nevezett, magas közhivatalt betöltő, gyönyörű rózsadombi villában élő, felettébb jómódú úr egy napon arra ébred, hogy nem 2005-öt, hanem 1945-öt írunk, tavasz van, és közelednek a szovjet csapatok. Ez az egyébként szociálisan már-már túlérzékeny úr ebben a képzeletbeli múltban is tetemes vagyon felett rendelkezik, mondjuk havi egymillió pengő a jövedelme, s életvitele, körülményei, szokásai, miként ez köztudomású, nagypolgári. Mivel azonban ez az úr fantasztikus módon, előre, illetve visszamenőleg a Kádár-korszakban szocializálódott, s valami paradox módon ifjúkommunistának is tekinthető, nem menekül el csapot-papot otthagyva napnyugat felé, hanem családjával, csöppet sem öregecskedő, bájos feleségével együtt repeső szívvel várja a felszabadító csapatokat.
– Ejh uhnyem – mondja Szerjozsa, amikor jól szabott gimnasztyorkájában megpillantja a gyönyörű villát a Rózsadomb tetején. – A Krímben sem látni különbet.
Az elébe siető (sisakot csak tréfából viselő) házigazdát megpillantva felemeli dobtáras géppisztolyát és azt mondja:
– Sztoj, kurva nyemecki!
– Nem vagyok kurva nyemecki – mondja szépen tagoltan hősünk. – Szociálisan érzékeny, büszke magyar baloldali vagyok.
– Szecskojedna – feleli derűsen Szerjozsa. – Burzsuj. Csaszi?
Hősünk leoldja kezéről Rolexét, mert méltányosnak látja a háborúban sokat szenvedett Szerjozsát némiképp kárpótolni. Ekkor kilép az ajtón álomlovagunk csöppet sem öregecskedő felesége, mire Szerjozsa szemei, a háborús hiánygazdaság egyenes és jogos következményeként, kigúvadnak.
– Bárisnya! – mondja, és elhajítja dobtáras géppisztolyát.
A felszabadított, nem csekély vagyonnal rendelkező urat egy napon egyik szépen fejlett cége bejáratánál egyenruhás elvtársak fogadják, s közlik vele, hogy ide ugyan többé be nem teszi a lábát. Belátja, hogy ez szociálisan így helyes. Van némi megtakarítása dollárban és aranyban a bankban és odahaza. Így nem aggasztja túlzottan a jövő. Megy a bankba, „mi az hogy!” a valutájáért, ám ott közlik vele, most már végképp felszabadult, és pénze, miként illik, átment köztulajdonba.
– Sebaj, otthon, a matrac alatt – gondolja.
Csöppet sem öregecskedő, de immár kissé gondterhelt felesége villájuk kapuja előtt a járdaszegélyen ülve vár rá. Odabent a kerületi pártbizottság sofőrje, portása és éjjeliőre osztozkodnak a nagypolgári bútorokon, sokpecsétes, tehát hivatalos lakáskiutalással a zsebükben, s azt éneklik: „…királyok, főpapok, grófok, naplopók és burzsoák, reszkessetek, mert fööltámadt az eelnyomott proletár…”
Hősünk magával vihet egy bőrönd személyes holmit, de Armani öltönyét már a százhatvan centi magas pártbizottsági éjjeliőr viseli, a zakó ujjából és a nadrág szárából egy arasznyit visszahajtva. A felszabadult úr másnap a Hortobágyon egy juhakolban ébred, hatvan kitelepített társával együtt. Kissé meggyötörtnek látszó, de csöppet sem öregecskedő felesége vigasztalja: „Okos emberre mindenhol szükség van, a jobbakra állítólag még a birkanyírást is rábízzák…” Barátunk, mert most már nevezhetjük így, öt évig birkát nyír a Hortobágyon, s micsoda szégyen és populizmus, amikor kiszabadul, komcsizni kezd.
Hogy jó-e egy ilyen álomból felébredni, én nem tudom…