Bármennyire igyekeztünk, pénteken Nagyváradon nem tudtunk annak a hangulatnak a nyomára bukkanni, mint amilyet 2003. július 5-én lehetett érezni Csíkszereda környékén, az István, a király rockopera erdélyi bemutatója előtt. Akkoriban végeláthatatlan sorokban jöttek az autók minden irányból, hogy aztán több mint kétszázezer ember zarándokoljon fel a Csíksomlyó feletti Hármashalom oltárhoz. Az a koncert az akkori sajtóhírek szerint harmincmillióba került és százezreknek nyújtott életre szóló élményt, érhető hát, hogy kíváncsiak voltunk az ORTT által tizenkilencmillió forinttal támogatott nagyváradi rendezvényre, melynek szervezője a nem nyilvános pályázaton az alábbi céllal kérte a pénzt: „A 2004. decemberi népszavazás a kettős állampolgárság jogállásáról (annak elutasítása) a határon túl élő magyarságot csalódással töltötte el. Gálaműsorunk, amely a Nagyváradi Szigligeti Színházban kerül megrendezésre, ezt a csalódást igyekszik majd feloldani.” A rendkívül szűkszavú pályázati indoklásban azt is kiemelték, hogy a műsorban „híres magyar szerzők művei hangzanak el ismert magyar művészek tolmácsolásában, természetesen lehetőséget adva a határainkon túli magyar művészek szereplésére is. Terveink szerint egy nemzetközileg ismert külföldi művészt is meghívnánk a műsorba, aki szintén magyar szerzők műveit interpretálná, ezzel is emelve az esemény színvonalát”. A szervezők a műsor végén még magyaros ajándékkal is kedveskedni akartak a városban élő sokgyermekes magyar családoknak. Időközben az is kiderült, hogy az öszszesen huszonhétmilliós költségvetésű est házigazdája Rózsa György lesz, nemzetközi hírű világsztárként pedig a francia Richard Clayderman fog zongorázni.
A városban tehát nem éreztük a felfokozott várakozást, de a biztonság kedvéért megvásároltuk az összes helyi magyar nyelvű napilapot. A Bihari Napló két és fél sort szánt az eseményre, leközölve a koncert helyét és időpontját a városban zajló Varadinum programok között, míg a Reggeli Újság Ma vigasztalják az újgazdagokat címmel közölt epés cikket, kiemelve, hogy a „magyarvigasztaló ingyenes ajándékkoncertre” kétszázötven- és háromszázötvenezer lejért (ezerhatszáz–kétezer-háromszáz forint – a szerk.) árulták a jegyeket, melyeket napok alatt szétkapkodtak. A lapból azt is megtudom, hogy a helyi színház két nappal későbbi bemutatójára (Bródy Sándor: A dada) százezer lejért lehet jegyet kapni. Az erdélyi Transindex megkérdezte az Eurofilm. Co. Hu Kft. képviselőjét, Sípos Józsefet (aki lapunk információi szerint Újhelyi István szocialista médiapolitikus barátja, korábbi kampányfőnöke), hogy mi kerül ilyen sokba a műsorban, mire a szervező azt válaszolta: lehet százötven forintból is, húszmillió forintból is rendezvényt szervezni, és eszerint változik a rendezvény színvonala. A költségvetés szerint nem voltak szűkmarkúak a szervezők, hiszen a személyi kiadások majd tizenhárommillió forintra rúgnak egyetlen estére (a programdirektor, a főszerkesztő, a zenei szerkesztő, a zenei rendező, az ügyelő, a rendező, a produkciós vezető és a nemzetközi menedzser összesen közel két és fél millió forintot számlázhat áfa nélkül).
A koncert napján az Erdélyi Magyar Ifjak nyílt levélben fordultak Magyarország miniszterelnökéhez és a kormánypárti képviselőkhöz, két dologra hívva fel a politikusok figyelmét. „Mifelénk az egyenes beszédet és a tiszta tekintetet szeretik az emberek. Megvetik a félrebeszélést, a hazugságot, az alamizsnát. Ezért, ha valóban nem úgy akarnak bevonulni a történelembe, mint az Erdély által meg nem tűrt magyarországi kormány, ne vagyonokba kerülő zongoraestet szervezzenek a Partiumban, hanem, ha eddig nem tették meg, kérdezzék meg az embereket, mire van szükségük, hogy boldoguljanak, vagy egyáltalán megmaradjanak a szülőföldjükön. Értesítjük Önöket, hogy árvíz pusztít a Bánságban (Temes megye, Románia nyugati része). Az ár eddig több mint száz helységet öntött el, több ezer embert kellett kimenekíteni, lakóházak ezreit, szántóföldek és legelők hektárjainak tízezreit borította el a több mint hatmillió köbméter víz, mely akkor is csak hetek múlva húzódik vissza, ha megáll az esőzés. Mivel az emberek többsége nem tudta kimenekíteni állatait és vagyontárgyait, egész életek verítékes munkája vált semmivé. Ezen emberek egy része magyar nemzetiségű, eddig kilenc magyar falu lakosságáról van szó. Ha valóban meg akarják indítani a magyar–magyar párbeszédet, ha valóban érdekli Önöket a határon túli magyarok sorsa, és nem hazai szavazatok és klientúraépítés érdekében szervezik a gálaestet, itt az alkalom, hogy ennek jelét adják. Ne szervezzenek például táncdalestet egy hónap múlva Temes megyében, hogy tegyék vidámmá az iskolákban lakni kényszerülő magyarokat, hanem segítsenek ezeknek az embereknek házaik újjáépítésében, életük újrakezdésében. Az adófizetők is szívesebben látnák a pénzüket takaros magyar házak tégláiban, mint dúsgazdag zongoristák zsebében, pártjaik pedig szociális érzékenységről tehetnének tanúságot kiábrándult szimpatizánsaik körében.”
Ugyanezen a napon egy felhívás jelent meg a Transindexen, Kedves pannon, ne vigasztalj, nem haragszom! címmel. „Mit szólnál hozzá, ha én is elkezdenék bocsánatokat kérni Tőled, és a nyakadra küldeném az egyik elfekvő rockzenekaromat, vagy egy kivénhedt C szériás francia zongoravirtuózt abban a reményben, hogy általuk majd jól megvigasztalódsz? Nem értenéd, mit akarok, úgy éreznéd, nevetséges vagyok, vagy ami a legrosszabb, hogy meg akarlak alázni. Gondolj bele, ha elkezdenék pályázatot írni, amiben arra kérnék pénzt magamnak, hogy téged megvigasztaljalak. Nem éreznéd furcsán magad?” – teszik fel a kérdést a „No bocsi!” akció kezdeményezői, melyhez eddig száznál is többen csatlakoztak aláírásukkal.
Még van pár óránk a koncertig, ezért beülünk a Varadinum rendezvénysorozat egyik fórumára a református egyházkerületi székház dísztermébe, ahol a szervezőknek sikerült egy asztalhoz ültetni az eddig budapesti kormányok alatt a Kárpát-medencei magyarsággal foglalkozó politikusokat. A mai és korábbi államtitkárok és HTMH-vezetők éppen belemelegednének a vitába, amikor indulnunk kell az előadásra. Az Állami Színház épülete előtt már gyűl a tömeg és meglepődve tapasztalom, hogy igen gyakori a román szó a jegyet lobogtatók között. Kíváncsian megkérdezem az egyik középkorú hölgyet, mire ő lepődik meg: hát hogyne jönnék, ha itt lesz az isteni Clayderman – mondja –, a többit meg majd csak kibírom valahogy. A bejutásra várakozók között szórólapozó fiatalokra leszek figyelmes, a lapon a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom aktivistái arra hívják fel a figyelmet, hogy a rendezvény „aljas pénzmosás, az erdélyi magyarság újabb szembeköpése”. „A több tíz millió forintot miért nem fordítják az erdélyi magyarság szülőföldön való megmaradásának segítésére, az erdélyi magyarság oktatására, nemzetünk gyarapodására? Azért nem, mert a műsor szervezőinek és a hozzájuk közel álló, a magyar nemzet kormányát bitorló volt és jelenlegi, ifjú és idősebb kommunistáknak még hiányzik néhány millió forint a zsebükből?!” – olvasom a szórólapon.
Besodródom a tömeggel, a gyönyörű teremben nagy harc folyik a helyekért. Olyan is akad, melyet háromszor adtak el, így teljesen érthető az egyik román néző méltatlankodása, aki három hete megvásárolta a bilétát, mégsem tud leülni. A műsort a helyi tévé is közvetíti, a műszakiak miatt sok hely kiesett – próbálják megnyugtatni a méltatlankodókat az ültetőnők, akik bepréselnek egy mózeskosárral érkező nagycsaládot is a keverőpult elé. Előveszem a pályázati költségvetést és számolni kezdem az intelligens lámpákat (ezek bérlésére félmilliót szántak), tizenötöt tudok megszámolni belőlük. A plafontól lóg vagy öt plazmatévé (látvány – robotlight + projektor egymillió-nyolcszázezer plusz áfa), amikor elkezdi playback műsorát a magyarországi Nox együttes. Szívem táján újra nyár van, éneklik, a közönség tapsol, december ötödike egy ideig tényleg elfeledve. Aztán jó Rózsa György (műsorvezetés négyszázezer plusz áfa), és egy ideig nem komolyan tartok attól, hogy egy hirtelen sikollyal kinyittatja a hármas ajtót és ott lesz Újhelyi István, vállán egy fekete macskával. A jóember ezúttal más eszközökhöz nyúlt, egy régi kép segítségével megidézte a váradi nemesi családhoz tartozó anyai nagyapját, majd síró hangon felkonferálta a Dolly Rollt. Utánuk tátogott még Kovács Kati, valamint Éva és Ádám a Neotonból, én meg arra gondoltam, hogy miért nem engedik ezeket az embereket csendben, méltósággal megöregedni az emlékeikkel, ahelyett, hogy a produkció után kifulladva számlatömböket töltögessenek a színpad mögött.
Cirkuszt a pénzért! – énekli Éva, a közönség tapsol, én megkeresem Meleg Vilmos színházigazgatót, hogy a műsor hátteréről kérdezzem. A produkciót a magyarországi Eurofilm hozta, a bérleti díj üzleti titok, mondja, de ha valaki ki akarná bérelni a termet hasonló módon, attól óránként ötmillió lejt kérnének. Gyors fejszámolásba kezdek, huszonnégy órával ez nyolcszázezer forint, a pályázatban erre kétmilliót szántak. A szervezők nagyvonalúak voltak, a jegybevételt felajánlották a társulatnak, az így beszedett pénzből székelyföldi tájelőadásra indulhatnak – fejti ki az igazgató, aki szerint a hatszáznegyven fős terem fele fizető néző. A helyiek örültek a lehetőségnek, a bérleti díjból beszedett bevétel nélkül nem tudták volna befejezni az évadot, ezért is vállalták, hogy a premier előtti próbahéten odaadják a termet a magyarországi igénylőknek. A direktor csak utólag értesült arról, hogy politikai mellékzöngéi is vannak a rendezvénynek, de az intézmény a gazdaságilag meglehetősen kiszolgáltatott helyzetében nem válogathat a bérlők között. Az pedig egy igazgató számára nagy dolog, hogy az általa vezetett intézményben fellép egy világhírű francia zongoraművész – mondta. Lassan elindul a műsor második része, a terembe visszatérő vendégek egy csoportja épp arról kezd beszélni, hogy sikerült megint egy ügyes kis csapdába belelavírozni a határon túli magyarságot. Mi eljöttünk, mondják, mert szeretjük ezeket az előadókat, a színháznak is ki kellett adnia a termet a bevételért, de a legtöbbet most is a politikusok és üzletember barátaik nyerik.
– Mit csinálunk, ha váratlanul felbukkan Gyurcsány a színpadon? – kérdezi egyikük. – Én felállok és hazamegyek – jön a válasz, mire a többiek letorkollják: – Dehogy mégy haza, inkább itt maradsz és fütyülsz velünk!
Egy asztalnál. A Varadinum ünnepségsorozat keretében a református egyházkerületi székház dísztermében Magyarország és a határon túli magyarság címmel tartottak fórumot, melyre a rendszerváltás utáni budapesti kormányok összes illetékes államtitkárát és a Határon Túli Magyarok Hivatalának (HTMH) volt és jelenlegi vezetőit is meghívták. „Pártállástól függetlenül megszívlelendő az elgyötört, elcsigázott Kárpát-medencei magyarság látványa” – fejtette ki nyitóbeszédében Tőkés László református püspök, kiemelve, hogy most sikerült először egy asztalhoz ültetni a négy kormány illetékeseit. Entz Géza az Antall-, Lábody László a Horn-kormány idején képviselte a magyar adminisztrációban a határon túli magyarok ügyét, a Németh Zsolt–Szabó Tibor páros a múlt ciklusban, Szabó Vilmos és Bálint Pataki József pedig a jelenleg is regnáló hatalom idején felelőse a területnek (Törzsök Erika betegsége, Tabajdi Csaba pedig brüsszeli elfoglaltsága miatt hiányzott). Érdekes volt megfigyelni, hogy a jobboldali kormányok alatt ténykedők a sikerek felsorolásakor az intézményépítést emelték ki (Németh Zsolt tudott a leghosszabban beszélni a magyar egyetemek létrehozásától a státustörvényen át a Máértig), míg a szocialisták alatt hivatalban lévők a működtetés fontosságát és a folyamatosság biztosítását tartották sikernek. Az esetleges kudarcok felsorolásakor Bálint Pataki József jelenlegi HTMH-elnök hökkentette meg a teremben levőket azzal, hogy az elmúlt három évben ő nem érzett kudarcélményt – ezek szerint a december ötödikei népszavazás a Határon Túli Magyarok Hivatala számára egy sikertörténet.
