E történelmi dátum hatvanadik évfordulóját a hitleri erőszakrendszer múltját árnyaló dokumentumok egész sora előzte meg. A kutatók igyekeztek kihasználni az utolsó lehetőséget, hogy a világégést átélt korosztály még életben lévő tagjaitól szerezzenek információkat.
Megkülönböztetett figyelmet érdemel a frankfurti egyetemen vendégprofesszorként dolgozó történész-újságíró Götz Aly könyve. A Hitler népi állama – rablás, faji háború és nemzetiszocializmus címmel megjelent mű eddig elhanyagolt szemszögből vizsgálja a kérdést: vajon mivel sikerült az erőszakrendszernek maga mögé állítania a lakosság többségét?
A válasz meglepő: a polgárokat korrumpálták! A nemzetiszocialista (NS) rendszer a „szívesség diktatúrája” volt, amely szociálpolitikai jótéteményekkel vásárolta meg az emberek jóindulatát, de legalábbis közömbösségét. Hitler és követői azt vallották, hogy csak osztálykorlátok nélküli társadalomban valósíthatók meg a vezér expanziós célkitűzései. A hatalomra jutott NS-garnitúra azonnal megtette az első lépéseket. A nőtlenekkel és gyermektelen házaspárokkal szemben előnyben részesítette a családokat, védelméről biztosította a parasztokat, adóemelésekkel csak az átlagon felül keresőket és a hadiiparból jelentős hasznot húzó vállalatokat terhelte.
A kisemberek társadalmi emancipációja megtette a hatását. Íme az illegalitásba kényszerített szociáldemokrata párt helyzetfelmérése: „A munkások örömmel üdvözlik, hogy megszűnik a »jobb emberek« kategóriája. A szociális sorompók lebontását a nemzetiszocializmus vívmányaként ünnepli, a rendszert szigorúnak, de igazságosnak tartja.”
Száműzött kisebbség
Götz Aly szerint a németek kilencvenöt százalékát érintették a kedvezmények: „A nemzetiszocializmust nem a terror és a szolgaság rendszerének, hanem a szociális melegséget sugárzó jó érzés diktatúrájának tartották.” Adolf Hitler, Hermann Göring, Joseph Goebbels – az ideológiai igehirdetés triumvirátusa – a háború során is bízvást támaszkodhatott a többség egyetértésére. Jellemző, hogy a nyugdíjak hallatlan mértékű emelkedése még a háborús esztendők végén sem szűnt meg.
A jólét fenntartása és a háború költségeinek fedezete két forrásból táplálkozott: a zsidóság elkobzott vagyonából és a lerohant országokban zsákmányolt értékekből. A hírhedt Wannsee-konferencián – 1942 januárjában – a nemzetiszocialista rezsim kidolgozta a holokauszt végrehajtásának a részleteit. Reinhard Heinrich, a birodalmi biztonsági hivatal vezetője külön felhívta a figyelmet az elhurcolt zsidók után visszamaradt lakások és „egyéb szociálpolitikai javak” fontosságára.
A Hamburg és Köln ellen végrehajtott szőnyegbombázások okozta károk arra késztették a rendszert, hogy felgyorsítsa a deportálások menetét. A kibombázott és azonnali segítségre szoruló családokat nem érdekelte, hogy kié volt előzőleg a nekik juttatott, sokszor értékes bútorokkal berendezett lakás. A deportáltak vagyontárgyai a bombakárosult néptársak szükségleteit szolgálják, illetve összegyűjtendők a későbbi károsultak számára – hangzott a verdikt. Hamburgban több mint százezerre rúgott azoknak a németeknek a száma, akik részesültek a hitleri ideológia fenyegetését idejében felismerő emigráltak vagy a később elhurcolt zsidók vagyontárgyaiból.
A birodalmi pénzügyminisztérium gondoskodott arról, hogy a nemzetiszocialista mozgalom akciói szervezett formát öltsenek. Az élelmiszer-fejadagok racionalizálásakor sikerült elhitetni a lakossággal az intézkedés igazságos voltát, miközben a megszállt országokban tömeges éhhalál beálltával számolt a költségvetés. Ezeken a területeken a kisajátított vagyonok a nemzeti pénznem stabilizálást szolgálták azért, hogy a leigázott nemzetek eleget tudjanak tenni a Német Birodalom részéről rájuk kényszerített háborús terheknek.
A zsákmányból jutott az egyszerű katonáknak is. Götz Aly két példával illusztrálja a Wehrmacht-hadtestek számára adódó prédalehetőséget. A nyugati fronton szolgálatot teljesítő későbbi irodalmi Nobel-díjas Heinrich Böll egyik tábori postán küldött levelében feltette a kérdést a hazaiaknak: „Mi szépet hozzak nektek karácsonyra Franciaországból?” A történész ebből arra következtet, hogy még a rendszertől távol álló németeket is sikerült korrumpálni. A katonák a háború okozta nyomorúság közepette igyekeztek szert tenni valami jóra, szépre, hasznosra, és az sem tartotta vissza őket, hogy az áru felvásárlásával sokszor a létminimum peremére szorították a lakosságot. A másik példa: a hadsereg létérdekét szolgálta az a bűntett, amelyet a Rodosz szigetén élő 1673 zsidó ellen követtek el. A cselekményt hosszú időn keresztül – tévesen – kizárólag a faji őrület megnyilvánulásának tartották. Az éhínségtől sújtott szigeten a közeledő front elől menekülő megszállók azért erőltették a zsidók deportálását, hogy hátrahagyott vagyontárgyaikat élelmiszerre cseréljék a görög lakosságnál.
A szerző azonban óva int attól, hogy a népirtást kollektív indítékok mentén magyarázzák, vagyis azzal, hogy szociális jótétemények és személyes haszonvágy ellenében történt.
Nehéz málha! – a hamburgi Körber Alapítvány ezt a címet adta annak a tanulmányának, amely a német kisebbségeknek a világháború végén történt száműzetésével és menekülésével foglalkozik. Hosszú ideig elhallgatott téma, milliók traumája volt: szégyenkezés, kényszer, politikai opportunizmus szorította háttérbe a hazájukból elüldözött németek sorsát. A holokauszt emlékének ápolását politikai, egyházi és polgári szervezetek sora vállalta magára, ugyanakkor a világégés további áldozatainak nyomorára csak kevesen emlékeztettek. Pedig nem az elkövetett atrocitások szembeállítása a cél, hanem a méltányosság érvényesítése.
A kapitulációt követően megkezdődött az otthonukban maradt német kisebbségek exodusa. A háború után meghúzott államhatárokon belül sem Varsó, sem Prága nem akarta eltűrni az esetleg nyugtalanságot keltő német kisebbséget. „Ki kell dobni a németeket!” – biztatta a lengyeleket Wladyslaw Gomulka, a kommunista párt elnöke. „A legyőzött megszállóknak könyörtelenül és többszörösen kell visszafizetni azt, amit 1938 óta hazánkban elkövettek!” – hangoztatta Eduard Benes csehszlovák államelnök.
Pogromhangulat alakult ki. A kitelepítésre ítélteket bántalmazták, kifosztották, majd vagonokba kényszerítették. A mai csehországi Opava városból (német neve Troppau) indított egyik szerelvény kétezer-négyszáz deportáltja közül csak ezerháromszáz érkezett meg Berlinbe.
A tettesek népe az áldozatok népének szerepébe kényszerült; 1950-ig nyolcmillió népi német érkezett a megszállt Németország amerikai, angol és francia övezetébe. A szovjet zónába négymillió kitelepített jutott. Új környezetükben keserves küzdelem várt rájuk, ugyanis a lakáshiánytól és ínségtől sújtott lakosság betolakodónak tartotta őket. A szociálpolitikusok csodának tartják, hogy az integrációs folyamat a nehéz körülmények ellenére viszonylag rövid idő alatt mégis lezajlott. A szülőföldjükről elűzöttek szövetségei 1950-ben nyilatkozatot fogadtak el, amely szerint lemondanak a bosszúról, a megtorlásról. Idézzük Günter Grasst, aki bevallotta: „Magam is csak lépésről lépésre tudtam felfogni, hogy mi is történt az én generációmmal, és mi lett ennek a következménye. Be kell látni, hogy az egykori keleti területeket elvesztettük. Nem azért – ahogy hajdanán a lengyel propaganda állította –, mert azok ősi lengyel territóriumnak számítanak, hanem azért, mert mi indítottuk meg a háborút és folytattuk azt bűnözőként. A világra kényszerített igazságtalanságért másik jogtalanság volt a válasz!”
Wladyslaw Bartoszewski, Auschwitz foglya, volt lengyel külügyminiszter a megbékélést segítő dialógust szorgalmazza: „A háború borzalma, az anyák könnyei, az elüldözöttek szenvedései minden érintett számára azonosak!”
Porsche, a naiv konstruktőr
Hat hónappal a Wehrmacht kapitulációja után megkezdődött a háborús bűnösök pere Nürnbergben. Kétszázhetvenhárom tárgyalási nap után tizenkét személyt kötél általi halálra ítéltek, majd tízet felakasztottak. A nürnbergi pert a további eljárások sora követte. Ezek egyikét a volt harmadik birodalom, sőt Európa legnagyobb magánvállalata, az IG Farben több vezető munkatársa ellen indították. A vegyi konszern a nemzetiszocialista részvénytársaságok jelképének számított. Huszonhárom korábbi vezetője közül tizenhármat ítéltek el a béke, a humanitás és személyi tulajdon ellen elkövetett bűncselekmények miatt. De a gazdasági élet Hitler előtti behódolása soha nem kapott olyan hangsúlyt, mint a politikai vezetők felelőssége, holott a történelemkutatás szerint a gazdasági elit nyilvánvalóan szintén azonosult a nemzetiszocialista politikával, a fegyverkezés, az agresszió és a megsemmisítés céljaival.
Olykor furcsa egyveleget eredményezett az együttműködési hajlam, illetve a szakmai ambícióból eredő nagyravágyás. Jó példa erre Ferdinand Porsche – a világkarriert befutott bogárhátú Volkswagen feltalálója –, aki soha nem volt a náci ideológia híve, de Hitler korlátlan lehetőségeket biztosított neki. Porsche cserében teljes érdektelenséget tanúsított a politika túlkapásai iránt. A háború alatt nemcsak civil személyautók kerültek ki a VW-gyárból, hanem harci repülőgépek, tányéraknák, páncélkocsik, torpedóburkolatok is. A csodafegyvernek tartott V–1 több ezer példányát is ott készítették. Porsche egyre szorosabb kapcsolatot épített ki az SS-t vezénylő Heinrich Himmlerrel, aki azután a szervezet több magas érdemrendjével tüntette ki. Ma a legendás Porsche sportkocsik őrzik a végül professzori rangra emelt, politikailag naiv konstruktőr nevét.
Alfried Krupp sem volt soha náci. Ennek ellenére 1937-ben belépett az SS támogatóinak táborába, majd a nemzetiszocialista NSDAP-be. Mint „a birodalom fegyverkovácsa”, a Krupp cég már az első világháborúban a német hadiipar jelképének számított. A nemzetiszocialista mintaüzemnek kinevezett Ruhr-vidéki vállalat közreműködése nélkül nem jött volna létre a hitleri haderő monumentális fegyverarzenálja. A kancellár „lex Krupp” néven emlegetett rendelkezése egyedülálló privilégiumhoz juttatta az Alfried Krupp von Bohlen und Halbachot. A koncentrációs táborokból több mint százezer kényszermunkást vezényeltek a céghez. A végtelenül opportunista Alfried Krupp nem volt sem barátja, sem ellensége a náci rendszernek, s nem akarta a halálba küldeni a rabszolgákat, de eltűrte, hogy a kizsákmányolt emberek az ő gyáraiban leheljék ki a lelküket.
Adenauer és az IG Farben
Az amerikai Sagmoen ezredes 1945. április 11-én vette őrizetbe, s augusztus közepén kezdődött el a per ellene és a vállalat további tizenegy munkatársa ellen. A vád: támadó háború kiterjesztése, összeesküvés a béke ellen, a megszállt területek kifosztása, részvétel a kényszermunkásprogramban. Kruppot tizenkét évi szabadságvesztésre ítélték, és elkobozták a teljes vagyonát. Ilyen büntetést előzőleg senkire sem szabtak ki a szövetségesek.
Landsberg am Lech börtönébe kellett bevonulnia, oda, ahol az 1923-as puccs leverése után Adolf Hitlert is fogva tartották.
A világpolitika alakulása idő előtt a segítségére sietett. A koreai háború kirobbanásával az angolok, amerikaiak és franciák arra a meggyőződésre jutottak, hogy erős Nyugat-Németország hiányában a Vörös Hadsereg nagyobb ellenállás nélkül juthat el akár a Rajnáig. E felismerésből kiindulva John McCloy, az USA németországi főbiztosa megkegyelmezett a Krupp-művek elítéltjeinek: szabadon engedték őket, sőt Alfried Kruppnak visszaszolgáltatták a vagyonát is.
Fegyver soha többé nem került ki a gyárakból. A milliárdos vagyon Alfried Krupp 1967-ben bekövetkezett halála után az általa létrehozott alapítványra szállt, amelynek forrásaiból a mai napig bőven jut a tudomány, a kultúra, az oktatás, a sport, a közegészségügy támogatására. Krupp így kommentálta a harmadik birodalom idején végzett tevékenységét: „A gazdaságnak nyugodt légkörre, emelkedő fejlődésre van szüksége. Az volt a benyomásunk, hogy Hitler gondoskodik erről az előrehaladásról. Valójában ezt meg is tette.”
Hasonlóan vélekedtek az IG Farben vezetői. A vállalat nyeresége 1933 és 1943 között az ötszörösére emelkedett, s mérlegében hárommilliárd márka tényleges vagyont mutatott ki. Az úgynevezett nagy német gazdasági térségben számtalan zsidó és más nemzetiségű polgár tulajdonában lévő céghez jutott hozzá.
A világháború során a hadvezetés a gumitermelés növelését követelte az IG Farbentől a Wehrmacht gépkocsiállománya számára, s újabb gyárak létrehozását irányozta elő, lehetőleg a szövetséges légierő bombázóinak hatáskörén kívül. Az üzem az auschwitzi koncentrációs tábor közelében állította fel egyik új részlegét, ott, ahol az IG Farben leányvállalatánál előállított Zyklon–B gázzal zsidók ezreit irtották ki. A jobb erőben lévő deportáltakat kényszermunkásként dolgoztatták. Két párthű cégvezető mellett Karl Winnacker töltötte be a szakmai igazgató szerepét. Ő előbb a nemzetiszocialista mozgalom rohamcsapatának számító SA, majd az NSDAP tagja, aki a gyártás növelése érdekében kényszermunkásokat is alkalmazott.
A kapitulációt követően a győztes hatalmak feloszlatták az IG Farbent, az Adenauer-kormány azonban hamarosan arra a meggyőződésre jutott, hogy a hajdani gazdasági elit nélkül elképzelhetetlen a német vegyipar talpra állítása. Ezért az 1951-ben ismét megalakult frankfurti Hoechst cég igazgatótanácsában helyet kapott Karl Winnacker is, sőt rövid két esztendő elteltével az élére került.
origo.hu
Tragédia a Palatinuson: megrázó részletek derültek ki
