Schröder súlyos veresége

Gerhard Schröder kormányfői jellemét a találó jelzők tarka változatai kísérték már eddig is: rutinos médiapolitikus, a női szavazók favoritja, modern gondolkodású szociáldemokrata, ravasz taktikus, ügyes diplomata. A fogalmak sorozata vasárnap este új láncszemmel gazdagodott. A kancellár a nyugati parlamentáris demokrácia hű képviselőjeként lépett a nyilvánosság elé, amikor bejelentette, idén őszre előre hozott szövetségi választást javasol a Bundestag erőviszonyainak felmérésére. Más szóval beismerte a baloldali szociáldemokrata–Zöldek szövetség tehetetlenségét, a kabinet cselekvőképességének csődjét. Túltette magát az SPD hatalomragaszkodásán, mert belátta, ebben a helyzetben nem szabad a pártérdekeket szem előtt tartani. Az ország jóléte és boldogulása a tét. Radikálisan félretolta Franz Müntefering röviddel ezelőtt hangoztatott jelszavát: „Inkább fogyatékosan a kormányban, mint tökéletesen az ellenzék sorában.” Politikai karrierjének sorsát az Agenda 2010 reformcsomag megvalósításával összekötő Gerhard Schröder rádöbbent, hogy a polgárok széles rétege megvonta tőle a bizalmat, és ebből le kell vonnia az egyetlen elfogadható következtetést: fel kell kínálnia kormánya lemondását.
Magyar olvasók számára talán meglepő a konzekvencia. Holott egyszerű meggondolásra támaszkodik: „Inkább ijedten vállalni a véget, semmint vég nélkül rettegni.” A kilátástalan, zsákutcába jutott politikai ambíciók láttán Schröder felkínálja a lehetőséget, hogy a 2006-ra tervezett parlamenti választás időpontját egy esztendővel hozzák előbbre. A kancellár vállalja a hazárdjáték minden rizikóját. A sorozatban elvesztett, a most hét végi észak-rajna-vesztfáliaival immár a kilencedik elbukott tartományi választás után ugyanis semmi reménye sem lehet arra, hogy a szavazópolgárok visszasegítik jelenlegi pozíciójába. Lemondott a székéhez csökönyösen ragaszkodó politikus háládatlan, sőt dicstelen szerepéről. Nem szabad elfelejteni persze azt sem, hogy Schröder ravasz, és a szociáldemokraták az utolsó kártyát is előhúzták, amikor bejelentették, azt szeretnék, ha a németek már idén ősszel, s nem jövőre döntenének országos választáson arról, hogy akarják-e végül is a szocdemek megszorító reformpolitikáját, a szociális államot karcsúsított formában meghagyó politikát, vagy a piaci radikalizmus politikáját részesítik előnyben, a konzervatív ellenzékét.
Észak-Rajna-Vesztfáliában a kereszténydemokraták büszkén állíthatják, hogy történelmi sikert arattak, miután harminckilenc esztendő után nyomasztó fölénnyel vették be a szociáldemokraták fellegvárának tartott tartományt. A vörös erődítmény bukása két alapvető felismerésre támaszkodik. A kereszténydemokraták értékrendje és szakmai tudása jogos optimizmust sugároz annak érdekében, hogy végre megvalósuljon az ötmilliós munkanélküliség fokozatos felszámolása, a megrendült szociális rendszerek szanálása és az egy helyben topogó gazdasági élet fellendítése. Ugyanakkor elvitathatatlan, hogy a német történelem legidősebb pártja – az SPD – súlyos belső krízissel bajlódik, hasonlóan a kontinens számtalan azonos ideológiát képviselő politikai szervezetéhez. A globalizált világban a kapitalizmus szabályai szerint működő rendszer irányítóit nem lehet sáskahadnak titulálni, mint tette azt Franz Müntefering SPD-pártelnök. Az így kirobbantott vitában bízott, hogy sikerül fordulatot adnia a tartományi választás menetének, megcáfolni a közvélemény-kutató intézetek előjelzéseit, amelyek már sejtették a szociáldemokraták bukását. A választók figyelmét nem kerülte el az a több fronton folyó küzdelem, amit Gerhard Schröder vívott számtalan belső ellenlábassal. „Már közvetlenül az Agenda 2010 bemutatása után az SPD balszárnyának tagjai A nagyfőnökök elvtársa nevet adták a kancellárnak, abból a meggyőződésből kiindulva, hogy Schröder elsődlegesen a gazdasági vállalkozások érdekeit tartja szem előtt. A párton belüli oppozíció ellenállása fokozatosan növekedett. A szükséges, de egyben fájó reformokkal szemben „demokratikus szocializmust követeltek”, fennállt a veszély, hogy elszakadnak az SPD-től és ellenpártot alakítanak. Aktivitásuk a száznegyvenkét éves múltra visszatekintő szociáldemokraták soraiban fokozta a bizonytalanság pánikhangulatát. Az SPD–Zöldek-kormány hatalomra jutása, 1998 óta száznyolcvanezer személy adta vissza pártigazolványát, és gondoskodott a mindeddig ismeretlen erózióról. A II. világháború után befolyásos szerephez jutott szakszervezetek az Agenda 2010-ből a munkavállalók érdekeinek gyengítését vezették le és a különböző regionális választások előtt ismételten az SPD-hez fűződő hagyományos szövetség felbontásával fenyegetőztek, amennyiben Schröder nem hajlandó kívánságaiknak eleget tenni.
A Zöldekkel kötött szövetség sem volt mentes súrlódásoktól. Az ökológiai párt meggyőződéses szárnya radikális környezetvédelmi követelésekkel lépett fel, így kicsikarta az atomreaktorok üzemeltetésének fokozatos beszüntetését. A koalíciós disszonanciára azután a Zöldek vezéralakja, Joschka Fischer tette fel a koronát. A külügyminiszter a beutazási vízumok kiadásának megkönnyítésével – kétes esetben mindig az utazási szabadságot kell szem előtt tartani – a Keletről, elsősorban Ukrajnából érkező turisták előtt nyitotta meg az EU kapuit, akik azután az unió számtalan országában, elsődlegesen Németországban illegálisan munkát vállaltak. Fischer a parlament vizsgálóbizottsága előtt bevallotta, hogy későn ismerte fel az embercsempészésből eredő veszélyt, magára vállalta ugyan a mulasztás politikai felelősségét, de e beismerésnek semmi gyakorlati következménye sem volt. Mindössze az, hogy a legnépszerűbb hazai politikusnak tartott Fischer a ranglistán lecsúszott a negyedik helyre, és hozzájárult ahhoz, hogy ezúttal Észak-Rajna-Vesztfáliában a Zöldek is szavazatveszteségeket voltak kénytelenek elkönyvelni. A berlini koalíciós partnerek közötti konfliktus arra ösztönözte a Zöldeket, hogy a szociáldemokratáktól függetlenül tekintsenek a jövőbe. Oswald Metzger – a párt államháztartási szakértője – szerint az SPD-hez fűződő hűség megakadályozta a Zöldeket abban, hogy gazdaságpolitikai kérdésekben megvalósítsák elképzeléseiket. „A jövőben arra kell törekednünk, hogy minden nagy néppárttal szövetségre tudjunk lépni” – hangoztatta Metzger.
Ilyen előzmények után következett be Észak-Rajna-Vesztfáliában a földcsuszamlás, majd Franz Müntefering és Gerhard Schröder közös elhatározásának bejelentése: az őszre parlamenti választást javasolnak. A kancellár kétségbeesett benyomást keltett, amikor a sajtó képviselői elé lépett, és elismerte, hogy elvesztette a polgárok nagy részének a bizalmát. A szenzációnak számító nyilatkozattal mind barátait, mind ellenfeleit meghökkentette, és hű maradt önmagához: minden helyzetben képes meglepetésről gondoskodni. Az alélt SPD béna pillanatában is tudott kezdeményezőként fellépni, sőt nyomást gyakorolni politikai ellenfeleire. Az előre hozott választás ténye arra kényszeríti ugyanis a kereszténydemokratákat, hogy végre állást foglaljanak az állandóan halasztgatott meg elodázott kérdésben: ki lesz a CDU/CSU kancellárjelöltje? A válasz aligha hoz meglepetést. A CDU impozáns sikere Düsseldorfban egyben Angela Merkel malmára hajtotta a vizet, az elnök asszony jelölése már csak idő kérdése. A várható kereszténydemokrata/liberális kabinet élére első alkalommal kerül majd női kancellár.