Sztárkultusz

Lehoznám néked a csillagokat is az égről – így a régi slágerszöveg. És meghallgattatott. A csillagok le lettek hozva, ím, a földre. Itt élnek közöttünk. Ugyan ki gondolta volna, hogy az angyalok fenn rekednek a mennyben, egyre távolabb kerülnek tőlünk, a csillagok viszont leköltöznek a földre, s hovatovább együtt élünk velük. Horoszkóprovat, sztárrovat. Amik, akik ezekben a rovatokban szerepelnek, a szó definíciója szerint véletlenül se csillagok. A horoszkóprovatban szereplő csillagok bolygók, a csillagok állása bolygóállás, igaz, a csillagképeket, -házakat valódi csillagok alkotják, a sztárrovatban szereplő csillagok pedig nyilván emberek. Ismert emberek. Filmcsillagok, arisztokraták, valóságshow-hősök. A két csillagszféra közt látszólag semmi összefüggés, mindazonáltal elgondolkodtató, hogy arisztotelészi mozdulatlan mozgatóként épp e két csillagszféra mozgatja a bulvársajtót. Ekívül nincsen, enélkül nincsen. Horoszkóprovat és sztárrovat nélkül valamirevaló bulvárlap nincsen. Miért?
Azért, mert az emberek hajlamosak e kettő szerint élni. Megnézik, mit mond a horoszkóp, és megnézik, mi történik épp valamely ismert emberrel. Úgy vélik, hogy eme dolgok állásából rájuk nézvést is következik valami, levonható belőlük bizonyos konzekvencia. Hogy írott sorunk egyenes legyen, arról valamikor a sorvezető gondoskodott, hogy lelkünk épüljön, arról valamikor lelki vezetőnk, s hogy sorsunk kerek legyen, de legalábbis elviselhető, arról sorsvezetőként a horoszkóprovat, illetve a sztárrovat gondoskodik.
Amire van igény, az jó az agynak. Ha nem szeretnénk rettegni, borzongani, nem működne a thriller. A mazochista paradoxon közismert: verj meg, bébi, avagy mindez a sex shopok előtti korszak nyelvére lefordítva: ha megversz is, imádlak én. Túl a biztonság utáni makacs vágyon miféle mélyebb igényt szolgálhatnak a bolygóképű és emberarcú csillagok? Nos, itt Európában vagy kétezer éve a monoteizmus hajótöröttjei vagyunk.
A szellemirtás, a nagy bálványdöntögetés, a metafizikai léptékű primer természetpusztítás, a paradicsomból való ekképpeni kiűzetés traumája öntudatlanul még mindig ott motoz bennünk. A pogányság, ha kiteszed az ajtón, visszaszökik az ablakon, kuvikolva benéz. Szent István király megvakíttatta Koppányt, és ezer évre rá egy vak ember bekéredzkedik a köztársasági elnökhöz, mondván: a jussomért jöttem. A monoteizmus óta az Isten és az ember közti tér – üres: nincs hely benne manóknak, driádoknak, szellemeknek, félisteneknek és isteneknek, mi több, hadd kockáztassam meg, ugyanígy és ugyanezért az állatok és az emberek, a természet és az ember közti tér is hasonlóképp üres, hisz ne feledjük, az ember fölötti természetfölötti valaha sokszor épp természetbeni volt, az egyiptomi, görög vagy indián mítoszok istenei gyakorta állatistenek voltak. Az archaikus ember vérfertőző közelségben élt a szellemvilággal és az állatvilággal, s miként őt magát e kettőtől, e kettőt egymástól sem volt hajlamos megkülönböztetni.
Ez a világ egyidejűleg volt rettentő és otthonszerű. A rá következett világkép, világ megnyugtatóbb, de nem otthonos. Isten, az ember és a természet benne a helyére került, illő távolságra egymástól. Az ember pedig azóta is folyvást megpróbálja beültetni az Isten és ember, illetve a természet és ember közti sivatagot, próbálja újjászervezni, újra megteremteni a közöttük valaha fennállott kapcsolatot.
Mind a szenthagyomány, mind a bulvár bizonyos nézőpontból tekintve ilyen helyreállítási, visszaültetési kísérletnek tekinthető. Sok római katolikus hívő számára – bár ezt nyilván önmaguk előtt is titkolják – a szenthagyomány némely eleme érzelmileg fontosabb, elevenebb az evangéliumi alapvetésnél. Bajban egy kedves szent, meglehet, jobban segít, mint az „elfoglalt” legfontosabbak. A szenthagyomány által a katolikusok számára nincs véghetetlenül nagy távolság Jézus eljövetele és a mostani, jelen pillanat közt, mert az igazság pillanata és a jelen nyomora közt a szentség megszólítható, de titokzatos birodalma lakik. A csillagok is ebben a térben laknak, lakoznak, csak épp a szentség igénye nélkül. Úgy is kifejezhetném mindezt, hogy a bulvár a Krisztus előtti antikvitás, a szenthagyomány pedig a Krisztus általi antikvitás. Az egyik csak csillog, a másik viszont fényeskedik.