Tamtamok, talentumok

A Nemzeti Színház igazgatói szobájából a Lágymányosi híd acélkörzőire látni. Jordán Tamást nehezen képzeli el az ember a süppedős bőrfotelek világában. Ám vezetése alatt a nemzet színháza mintha kikerült volna a sajtóössztűzből: sőt annyi idő is eltelt, hogy a mérlegkészítés sem tűnik istenkísértésnek.
– Vagy tüntetően szerették, vagy látványosan utálták ezt a színházat. A politika játékszere lett, mielőtt megnyílt volna. Aztán később is akadt vele gond jócskán – például épp a direktor kinevezésének módja miatt. Amikor jelentkezett e posztra, komolyan lehetett gondolni a nemzeti kultúra integrálásának szándékát?
– Ha nem gondoltam volna komolyan, nem is pályáztam volna. Tudtam, mire vállalkozom, hiszen a színigazgatóság nem előzmény nélkül való az életemben: volt módomban tapasztalatot szerezni előbb az Egyetemi Színpadon, később meg a Merlin Színházban. Már ott is azzal a felfogással kísérleteztem, ami aztán itt, a Nemzetiben teljesedett ki: legyen a színház több, mint önmaga; legyen agora; koncentrálja a művészeti értékeket.
– Ezt fogalmazta meg a pályázatában is?
– Lényegében igen. Azonkívül sarkalatos elemként, konkrét célkitűzésként szerepelt benne a szabadtéri színpad beépítése. Köztudott, hogy ez a közeli HÉV miatt használhatatlan, nem funkcionál. Már volt is olyan pont, amikor egészen közel álltunk a beépítéshez: ahhoz, hogy egy 160 főt befogadó kamaraterem létesüljön. Siklós Mária, a tervező is megadta már rá az engedélyt, amikor kiderült: nincsen rá forrás. Háromszázmilliót igényelt volna a beruházás.
– Belenyugodott a vereségbe?
– Nem. Eltökélt szándékom, hogy még egyszer nekifutok. Ebben a kulturális városrészben naponta 25 ezer látogató fordul majd meg, szükség van hát egy kamarateremre, akárcsak egy kávézóra. Szakmailag pedig azért nélkülözhetetlen, mert teret kell adni az ifjúsággal való foglalkozásnak. Itt lehetne megvalósítani Benedek Miklós régi álmát, a Gondolatok az antikváriumban sorozatot, amely egyfajta beavató színházat jelent. Ugyancsak itt lehetne CD- és könyvbemutatókat tartani, ahogy az egy rendes agorához illik. Gyakrabban kerülhetne sor Selmeczi György Operamesék című produkcióira is, ami a magyarországi tradícióba is illeszkedik: talán nem mindenki tudja, hogy a hőskorban ötven éven át a Nemzeti Színház mutatta be az operákat.
– Ha ez az agora egyelőre nem valósult is meg, a vidéki színházakat bemutató Megyejárás sorozat igen.
– Ez valóban sikertörténet. Kezdettől úgy gondoltam, hogy ez a „frissen felépült székesegyház” az egész országé. Tizenegy évet töltöttem vidéken, pályám döntő szakasza Kaposvárhoz kötődik, így első kézből való értesüléseim vannak arról, milyen mostoha a helyzete a vidéki színjátszásnak ebben az ormótlan „Budapest-országban”. A Megyejárás konstrukciója az, hogy havonta más megye kerül sorra, így két évadba bele is fér a fordított országjárás. A hét végi minifesztiválok alkalmával nemcsak a színház, hanem a társművészetek, a képzőművészet, a vers is bemutatkozik. A sorozat az idén júniusban fut ki. Ettől függetlenül egy-egy szombaton a Nemzeti mellé begördül egy vonatszerelvény is, amelyet Soroksáron a MÁV-vonalakról a HÉV-sínekre irányítanak át. Megáll a zikkuratpiramis tövében, s afféle fordított tájolásként idehozza az adott megye kistelepüléseiről a színházszerető publikumot a Nemzeti Színház egy-egy produkciójára…
– Mindez nyilván nem kis szervezőmunkát igényel. Hogyan jut ideje „másodállásban” a pécsi színházi fesztivál organizálására is?
– Azért nem volna jó, ha az tűnne ki mindebből, hogy maga a színház nem is érdekel, csak az egyebek. Minden, amit csinálok, végeredményben összefügg a színházzal. A pécsi fesztiválra az idén már ötödször kerül sor; be van járatva. Ez a szakma „filmszemléje”, amelynek szerves része a verseny. Az évad csúcsteljesítményeit igyekszik kiválogatni az egyszemélyes zsűri: az idén Karsai György professzor a felelős a tizenkét produkcióért.
– Arra a kézenfekvő megoldásra nem gondolt, hogy a fesztivált behozza a Nemzetibe?
– Egy ilyen jellegű rendezvény egyszerűen szétfolyna Budapesten. Az egyik értelme az, hogy több napon keresztül együtt legyen a szakma – a fővárosban óhatatlanul megszökdösnének: itt nem beszélgetnének, hanem hazamennének. Pécs viszont jó hangulatú mediterrán város, ahol mindenki otthon érezheti magát: a színházi szimpózium az éttermi teraszokon folytatódhat.
– Nem sok egy embernek két ilyen nagyüzem?
– A nyári fesztivált kipróbált csapat szervezi. Van egy pécsi stáb Simon István s egy pesti Máté Péter vezetésével. Ők olyan olajozottan teszik a dolgukat, hogy nekem áprilisig nincs is dolgom vele. Csak a végjátékba kell bekapcsolódnom.
– Az idén mikor rendezik a fesztivált?
– Június 9. és 18. között. Százötven kísérő rendezvény is lesz, hogy teret adjunk a fiataloknak, hadd mutassák meg a tehetségüket.
– A fő tevékenységet tekintve hogy érzi: sikerült konszolidálnia a Nemzeti Színházat?
– Azt gondolom, igen. Ez persze temérdek aprómunkát igényel. Egy színháznak sem tesz jót, ha folyton verik körülötte a tamtamot. Lehetőség szerint igyekszem a falakon kívül rekeszteni a politikát.
– Ehhez képest például a III. Richárd-előadásuk vastagon politizál…
– Egy dolog a napi politika, s más dolog a színdarabok problémafelvetése. A III. Richárd az egyes ember hatalomvágyáról, karrierizmusáról szól. Ahány oldalról közelítünk hozzá, annyi magyarázat létezik.
– Ez roppant diplomatikus volt, de mégis: ki lehet zárni a színházból a politikai befolyást?
– Szörnyű helyzetben van a színház, hiszen egyrészt – teljes joggal – igen magas elvárások fogalmazódnak meg vele szemben; másrészt függőségben dolgozik, kiszolgáltatottja a mindenkori hatalomnak. Ez a függőség azonban kifejezetten anyagi természetű: a műsortervbe senki nem szólhat bele, s nem is akar beleszólni. A művészi tartalom és színvonal viszont öszszefügg a költségvetési lehetőségekkel. Ez a színház egy másik kormányzat alatt jött létre: amikor beléptem, javarészt már megkötött szerződések vártak. Ám azt kell mondanom: már az első perctől kiváló művészekkel dolgozhattam együtt. Ma sem tudom, hogy a kollégák milyen politikai irányultságúak – számomra az a fontos, hogy a legértékesebbek legyenek a maguk területén. Szerencsére az elődöm, Schwajda György megszerezte a legjobbakat…
– Ilyen reprezentatív teátrumnak nyilván nemzetközi kötelezettségei is vannak.
– Kapcsolataink szerteágazóak, de turnézni nemigen tudunk, hiszen a színpadtechnikánk annyira élenjáró Európában, hogy az előadásaink erős minőségromlás nélkül nem utaztathatók. Viszont szándékomban áll meghívni két-három európai produkciót, azonkívül neves rendezőket is.
– Művészi szempontból sikeresnek tartja a színházat?
– A közönségfogadtatás kétségkívül jobb, mint a kritikai, bár összességében arra sem panaszkodhatok. Előadásaink 95 százalékos kihasználtsággal mennek. Sőt a Holdbéli csónakos, a Buborékok vagy a III. Richárd esetében már a jegyüzérek is megjelentek…
– Saját pályája szempontjából vargabetűnek tartja-e ezt a direktorkodást?
– Inkább a pálya betetőzésének. Mámorító ez a munka: rengeteg lehetőséget tudok nyújtani kiváló művészeknek. Alkotó folyamat a társulatépítés is. Persze egyben felelősség és hatalom is – igyekszem jól sáfárkodni vele.
– Emellett van ideje még tanítani is?
– Harmadéves osztályom van meg erős pedagógus vénám, amit soha nem titkoltam. Itt, a Nemzetiben zajlik a vizsgaelőadásuk is.
– Kinézte már a szobrának a helyét az aulában?
– Még most is eszembe jut néha, hogy a csudában kerültem én ide. De hiszek a determinációban meg a gondviselésben. Az öröm mellett persze mindig bennem van a kétely: vajon el tudok majd számolni a rám bízott talentumokkal?