Tisztelt szerkesztőség!

Óvári Antal Gábor (Budapest): Ez év február 4-én olvasói levél jelent meg ezen a helyen. A levél a Le Monde napilap év eleji számát idézte, miszerint május 9. csak Európa egyik felének győzelmi ünnep. A francia lap arról is írt, hogy Moszkvában május 9-én emlékművet szándékoznak avatni, amelyen a győztes hatalmak vezetői, köztük Sztálin, lesznek láthatók. A hírre orosz ellenzéki körökben tiltakozó akciók indultak. A Le Monde-ban azonban, már a győzelem napján, a következő cikk jelent meg: Oroszországban a győzelmi ünnepségek utat nyitnak a megbocsátást nyert Sztálin viszszatéréséhez. A cikk szól a nevezetes emlékműről is, anélkül, hogy a korábbi, Moszkvában tervezett felállítást említené, felidézi a jaltai csúcsot, az egykori szovjet diktátort ábrázolja Roosevelt és Churchill oldalán. Az emlékművet Volgográdban, a régi Sztálingrádban avatják fel. Tehát nem Moszkva, hanem Volgograd lesz az emlékmű helye, és úgy tűnik, még nem avatták fel. A hazai sajtóban viszont változatlanul csend honol a szoborkérdés körül. Akkor is ilyen érdektelenség lenne, ha a másik antikrisztusnak, Hitlernek akarnának szobrot emelni?

Györbiró László (Kápolnásnyék): 1988-ban léptem be az MDF-be, és megalakulásakor a ferencvárosi szervezetbe, amelynek (a mérsékelt) Szabó Iván lett az elnöke. 1996-ban Szabó Iván az elnökválasztással kapcsolatban többek közt elmondta, hogy nem lenne jó, ha Lezsák Sándor nyerne, mert félő, hogy összeállna az MSZP-vel. Arra a kérdésre, hogy mi lesz, ha mégis Lezsák nyerne, Szabó Iván azt válaszolta: a vesztesnek be kell állnia a győztes mögé, és együtt kell dolgoznia a sikeres MDF-ért. Az országos gyűlésen Lezsák győzött. Szabó Iván az eredmény kihirdetése után nem gratulált a győztesnek. Lezsák Sándor ment oda hozzá, és nyújtott kezet a legyőzöttnek. Majd a kézfogás után Szabó Iván vezetésével egy – ha jól emlékszem – 15 fős csoport felállt, és kivonult a teremből. Az esti híradásokból megtudhattuk, hogy spontán módon megalakították az MDNP-t. Szomorú volt látni a „borzalmas tagság” elkeseredését a történtek után. Idős emberek – akik önzetlenül dolgoztak az MDF-ért – sírva adták vissza tagkönyvüket, és hagyták el az MDF-et. Elkeserítő volt látni a „borzalmas vezetők” taktikázását: ha te mégy, én maradok, és fordítva. (Ekkor én is megszakítottam a kapcsolatomat az MDF-fel.) Cikke megírásakor már Jeszenszky Géza is látta, hová vezetett a párt kettészakítása, kinek vált hasznára (Lakitelektől a pártfúzióig, MN, ápr. 29.). Centrum pártos összefonódás az MDNP részéről, Lezsákék kizárása a másik oldalon… Most az összeborulás! Vajon milyen újabb öszszefonódás várható? Kinek az érdekében történik mindez?

Horváth Erzsébet (Budapest): Magyarország a nyugalom és a béke helyett az anarchia és a depresszió országa. Vajon mitől idegesek ennyire az emberek, és miért szorul nagy részük pszichiátriai kezelésre? De nincs baj, majd a feketén dolgozók megadóztatásával minden megoldódik, és rögvest eljő a kánaán. Ha a borravalós, paraszolvenciás munkaköröket megadóztatják (orvosok, ápolók, pincérek, fodrászok, alkalmi takarítók, taxisok stb.), a haza fényre derül. Ahelyett, hogy a milliárdosokat adóztatnák meg jobban, mint Svédországban, a kisember adóját srófolják fölfelé, a milliárdosokét lefelé, hogy így közelítsük egymáshoz az adósávokat. Miközben az újgazdagok vagyongyarapodása eléri az évi 50–100 milliót, százezrek süllyednek csendben a létminimum alá, vagy kerülnek utcára, mert már nincs mit eladniuk; lakásukra, házukra vesznek föl hitelt, jelzálogot, ahonnan egy lépés az utca, és ezért nem kell megtenni száz lépést. Széchenyi az ország gyarapítására fordította a vagyonát, a mai vezetők az ország rablására, hogy nekik minél több legyen. Ez a különbség Széchenyi és a mai milliárdosok között. Akik esélyegyenlőségről és igazságos elosztásról szónokolnak.