Igaz, hogy a kormány alsóházi többsége 161-ről hatvanhatra zsugorodott, de ez még mindig olyan fölény, amelynek birtokában nyeregben érezheti magát a brit miniszterelnök – feltéve, hogy saját párthívei nem támadják hátba. Ez történt Margaret Thatcherrel, és emlékezetes, hogy Winston Churchill egy alkalommal ezekkel a szavakkal fordult kormányának egy új tagjához, aki először foglalt helyet az első sorban: „Jegyezd meg, hogy az ellenzék szemben ül veled, de az ellenség a hátad mögött van.”
Még fel sem esküdtek az újonnan választott kormánypárti honatyák, máris megkezdődött a polgárháború a Munkáspártban. Az új kormány egyik minisztere megvetően azt mondta az elégedetlenkedőkről, hogy „ki akarják menteni a vereséget a győzelem karmai közül”.
Ezek az elégedetlenkedők az iraki háború ellenzésének és elítélésének zászlaja alatt indulnak harcba Tony Blair ellen, mondván, hogy a miniszterelnök annak idején félrevezette frakcióját, az egész alsóházat, és nem utolsósorban az országot, amikor azt állította, hogy Szaddám Huszein részéről „súlyos, közvetlen és azonnali” veszély fenyeget. Ebben sok az igazság. Akár a miniszterelnök tudtával és beleegyezésével kerültek a háborút igazoló iratokba pontatlanságok, túlzások, ferdítések és közönséges valótlanságok, ezekkel az iratokkal győzte meg saját pártját és a brit közvélemény nagy többségét, hogy szükséges a fegyveres beavatkozás Irakban.
Csakhogy a Tony Blair fejét követelő frakciótagok többsége akkor sem volt fenntartás nélküli híve a miniszterelnöknek, amikor az iraki háborút még nem lehetett előre látni. Tony Blair „Új Munkáspártja” nem egy majdani háború, hanem a párt reformjának jelszavával nyerte meg az 1997-es választást. Ez a párt bal szárnyának, a „Régi Munkáspártnak” sosem tetszett, és jogos a gyanú, hogy most, amikor követelik, hogy Blair egy éven belül mondjon le, ezzel nemcsak az iraki háború miatt akarják büntetni, hanem a régi szocialista dogmák elvetése miatt is.
Rivális nélkül? Michael Howard, akinek pártja a leadott szavazatoknak mindössze három százalékával maradt el a Munkáspárt mögött, már közölte, hogy vissza akar lépni, nem vezeti a Konzervatív Pártot a következő választásig. Hogy ki lesz az utódja, még nem tudni, de valószínűtlen, hogy olyan politikai súlyú személyiség, aki akár a parlamentben, akár a közvélemény előtt veszedelmes ellenfele lenne Blairnek, vagy legvalószínűbb utódjának, Gordon Brownnak. A toryknak nem annyira új vezetőre, mint inkább „Új Konzervatív Pártra” lenne szükségük, hogy számíthassanak a győzelemre. (J. L.)
