Toronyiránt

Jól sejtem, hogy pontosan meg tudja mondani a Tatabánya–Csíksomlyó távolságot?
– Nem mértem, de úgy hétszázötven–nyolcszáz kilométer lehet. A Kő-hegy turulmadaras szobrától indultam el, de előbb felmentem a Pilisbe, aztán Pest, Gödöllő, a Jászság, Nagykunság következett, majd Nagyváradnál léptem át a határt. Magyarországon mezőkön gyalogoltam, árkon-bokron át, mert az a bokának-térdnek nem annyira megerőltető, mint az aszfalt. A Partiumban és Erdélyben is inkább a főút melletti mezőkön közlekedtem.
– Miért indult útnak?
– A csíksomlyói zarándoklatot a feleségemmel közösen terveztük, akivel két éve már végigjártuk a Caminót (Európa egyik leghíresebb, csaknem nyolcszáz kilométeres zarándokútja, a Szent Jakab-út a spanyol–francia határ vidékén indul és Saint-Jean-Pied- de-Port-tól Santiago de Composteláig tart – A szerk.). Novemberben gyerekünk született, így feleségem nem tarthatott velem, ám december ötödike után nekem nem volt maradásom. Utamat engesztelésnek szánom az erdélyi magyarságnak és Nagyboldogasszonynak – akire Szent István királyunk Magyarországot bízta –, ugyanakkor hálát akartam adni gyermekem születéséért is.
– Mennyit ment naponta?
– Az első napon negyven kilométert, de meg is lett az eredménye, hiszen Pest határában ki kellett kezelnem az esőben-sárban összeszedett ízületi gyulladást. Ez kétnapos kényszerpihenőt jelentett, utána visszavettem a tempóból napi húsz–huszonöt kilométerre. Nem volt szerencsém az időjárással, az út első három hetében mindennap esett, csak Kolozsvár után kaptam jó időt. Rengeteg vizet láttam a mezőkön, hatalmas sár volt.
– Ennek ellenére azért rendesen lebarnult az arca. Hol volt jobb és szebb gyalogolni, az Alföldön vagy a Kárpátokban?
– Mindenhol, mert minden tájnak megvan a maga varázsa. Alföldi gyerekként jó volt újra látni az ősfüves pusztaságot, de kellemes volt az út az erdélyi dombokon is.
– Mit vitt magával? Műholdas helymeghatározó, profi felszerelés szükséges egy ilyen úthoz?
– Magyarország autótérképéből kitéptem két oldalt, hiszen csak arra kellett figyelnem, hogy a nagyobb folyókhoz érve ne kelljen levetkőzni. A csomagom tizenhárom–tizennégy kiló volt, és menet közben csökkent: mikor már kívülről fújtam a zsoltároskönyvet, odaajándékoztam valakinek Nagyváradon. Menet közben utolért a családom is, ekkor rájuk bíztam reménytelenül szétázott bakancsomat. Hálózsákot, matracot, pulóvert, váltás alsóneműt (utóbbiak útközben száradtak a hátizsák tetején), esőnadrágot, széldzsekit, esőköpenyt, lábápoló krémeket és némi élelmet vittem, no meg a mobiltelefon és a fényképezőgép töltőjét.
– Mennyire volt megszervezve az út? Tudta előre, hogy hol fog megszállni?
– Nem, ezt előre nem lehet kiszámítani. Szerencsére egyszer sem kellett a bokrok alatt aludnom, kellemetlen lett volna az esőben. Nagyon sok jó emberrel találkoztam, akik ha befogadtak, nem engedtek el reggeli nélkül.
– Nem félt?
– A román határőr is ezt kérdezte, és azt mondta, vigyázzak, mert Románia veszélyes ország. Nem volt semmi baj, csak a román juhászok pásztorkutyáival szemben kellett bevetnem kétszer a szépapámtól örökölt kun rézfokosomat. Nem gondoltam volna, hogy ennyi jó ember van a világon. Erős előítéletekkel indultam el, azt gondoltam, hogy a nemzet igazi betegsége a szeretetlenség, a szolidaritás és a másokért vállalt felelősség hiánya. Erős választ kaptam kételyeimre: bár valóban nehéz, kritikus helyzetben vagyunk, még bőven akadnak igaz emberek, akik szívesen és önzetlenül segítenek a szükségben levőnek egy fekvőhellyel vagy egy tál meleg étellel.
– Nem hiszem el, hogy nem találkozott elutasítással.
– Volt rá példa, de nem ez a jellemző. Volt olyan plébánia a Jászságban, ahonnan elküldtek, amikor bekopogtam. Egy anyaországi református pap is elutasított azzal, nem a középkorban élünk, hogy valaki gyalogosan menjen zarándoklatra, és nem engedett be a nemrég megépített cserkészlakásba. De az ilyen élmények után azonnal jöttek a hétköznapi csodák. Megállt egy autó, kipattant belőle valaki, és azt mondta: láttuk magát gyalogolni, merre megy? Hazavittek, került tojásos nokedli az asztalra, jót beszélgettünk lefekvés előtt.
– Elmondta befogadóinak, hogy egy jelentős magyar város polgármestere?
– Egyszerű zarándokként indultam el az útra, nem tartottam ezt fontosnak. Ha megkérdezték, mivel foglalkozom, azt mondtam, magam is afféle pásztorember vagyok. Ahol ennyi nem volt elég, és tovább érdeklődtek, ott aztán kiderült, hogy a rám bízott hetvenötezres nyáj emberekből áll.
– Senki sem nevette ki az út során?
– Néha jólesett megállni egy fröccsre vagy egy hideg sörre a falusi korcsmákban, és ott volt rá példa, hogy megmosolyogtak az úti cél hallatán. Megkérdezték, mennyit fizetnek ezért nekem, mások meg azt mondták, hogy inkább azoknak kellene elzarándokolniuk, akik a nemre buzdították a szavazókat. Érdekes, tanulságos beszélgetésekre volt mód az út alatt – akik nem mentek el szavazni decemberben, azt mondták: szerintük ez a politikusok dolga, ők jobban értenek ehhez, azért lettek megválasztva. A nemmel szavazók is a felelős politikusokra hivatkoztak azzal, hogy ők minden bizonnyal jobban látják a kettős állampolgárság megadásának hatásait az egészségbiztosításra és a nyugdíjrendszerre. Sokan a zavaros információkkal, az időhiánnyal magyarázzák a kudarcot, és olyanokkal is beszéltem, akik most már igennel voksolnának, ugyanis azóta járt náluk az erdélyi testvérfalu énekkara, és a közös beszélgetés alatt megváltozott a véleményük.
– A határ másik oldalán hogyan látták ezt a kérdést?
– Egészen másként gondolkodnak a jövőről és az anyaországi életkörülményekről a szórványban élő magyarok, mint a székelyföldiek. Talán nem is ismerik egymás gondolatait – az együttélés megváltoztatta az embereket, nincs román–magyar ellenségeskedés. A Partiumban olyan vélekedést is hallottam, hogy kevesebb a hitvány ember a románok között, mint a saját fajtánkban. Ezen én is erősen elgondolkodtam, és leszűrtem azt a tanulságot, hogy ne a mi előítéleteink alapján adjunk segítséget a határon túli magyaroknak, mert ha túladagoljuk a dolgokat, talán többet ártunk vele, mint amennyit használunk. Az idős embereket a lelkük mélyén érintette meg a decemberi elutasítás, de ők nem vádaskodnak emiatt. Úgy gondolják, hogy a Fennvaló majd elrendezi a magyarság jövőjét, akárcsak az ő életüket. Volt, aki megértette a nemmel szavazókat. A fiatalok között voltak erőteljesen fogalmazók, akiknek finoman szólva is negatív véleményük volt az anyaországiak elmeállapotát illetően. Más csak legyintett, mondván, eddig is elvoltak nélkülünk, ezután is elboldogulnak. Ami megdöbbentett, hogy a fiatalok jó része nem otthon és még csak nem is Magyarországon, hanem Nyugat-Európában képzeli el a jövőjét. Fura volt a városi ifjúság egy részének hozzáállása: nekik gyakorlatilag semmilyen véleményük nem volt e kérdésben, őket egészen más témák, a globalizációra és a fogyasztásra jellemző dolgok érdekelték, számukra nem érték a közös kulturális örökség vagy a nemzeti összetartozás élménye.
– Végig egyedül gyalogolt?
– Magányosan, de nem egyedül. Székelyudvarhelyen az út utolsó hatvan kilométerére csatlakoztam az onnan induló keresztaljához, amely háromszázhatvan fiatalból állt, és az út végére közel félezresre duzzadt. Nagy élmény volt velük lenni, megtapasztalni, hogy vannak még társaikért felelősséget vállalni tudó emberek. Ők nem kirándulást, jó bulit láttak az útban, hanem igazi zarándoklatot – nagy odafigyeléssel, intenzív lelki élettel járták meg oda-vissza a távot. Amikor vasárnap délben visszaértek a városba, a templomba belépve látszott az arcukon, hogy lelkük összekapcsolódott, és megszenvedett tudásuk van a világról. Ha minden településen élnek ilyen fiatalok, biztos vagyok benne, hogy fokozatosan növekedni fog a Kárpát-medencei magyarság megtartó ereje.
– Nem akarok profán lenni, de kézzelfogható jele is volt annak, hogy zarándoklatát értékelték az égiek: éppen valahol Székelyudvarhely környékén gyalogolt, amikor egy nagy japán gumiabroncsgyár bejelentette, hogy Tatabányán építi fel új európai üzemét.
– Pihenőszabadságom terhére jöttem el a harmincnapos zarándoklatra, a hivatalos dolgokat a csapatomra és az alpolgármesterre bízva. Munkával kapcsolatban egyszer csörrent meg a mobilom: Japánból hívtak, hogy megvan a döntés, nálunk épül a gyár, és ezt egy óra múlva hivatalosan is be fogják jelenteni.
– Elégtételt érzett?
– Istennek hála eddig számos esetben megbizonyosodhattam arról, hogy ha valamit szeretnénk elérni, ami nem öncélú, hanem a közösség érdekeit szolgálja, és ehhez becsülettel végigjártuk az odavezető utat, akkor az beteljesedik. Hitem szerint nem kellett a zarándoklat az égi jóváhagyáshoz, a kettő nem függ össze. A kilencvenes évek végén már kerültem hasonló helyzetbe, amikor éppen befelé forduló, önmagamat újjáépítő időszakot éltem, és ennek lezárásaképpen kaptam meg a hírt egy dán befektető pozitív döntéséről. Később kiderült, hogy ez a vállalkozás hozott minőségi váltást a város életében, ők voltak az elsők, akik nem termelőeszközként, hanem igazi munkatársként tekintettek a dolgozókra.
– A tavalyi év legnagyobb beruházási híre is a városához kötődik, akkor egy japán autóipari, biztonsági üveget gyártó cég települt Tatabányára, de az idei befektetés is szenzációs hír. Mindkét vállalat csúcstechnológiát telepít, és több száz embernek adnak munkát. Mi a titka a sikernek?
– A gumigyár esetében szerencsénk is volt, mert ritka helyzet, hogy valaki egyszerre három gyárat is akar építeni. Mexikóban és Kínában is létrehoznak üzemet a japánok, így nekünk csak európai vetélytársainkkal kellett versenyeznünk, Latin-Amerikával és Ázsiával nem. Jókor jönnek ezek a beruházások, mert mostanában 6,8 százalékosra szökött fel a munkanélküliség a városban. Ez egyrészt az országosan romló gazdasági helyzet (benne a közalkalmazottakat érintő megtakarítások) és a térségbeli energetikai szektor válsága miatt alakult így (a mányi bányaüzem bezárása és a bánhidai erőmű leállása miatt ezer–ezerkétszáz tatabányai munkavállaló került utcára), de a másik valós gond a kiszélesedett felsőoktatás, hiszen ezrével jelentkeznek be a munkaügyi központokba a munka nélküli diplomás pályakezdők. Ma már kettes tanulmányi eredménnyel is be lehet jutni, el lehet végezni egy művelődésszervező szakot, miközben óriási hiány van jól képzett technikusokból, szakmunkásokból, mérnökökből, ami komoly gátja az ország gazdasági fejlődésének. A szülők és a gyermekek kollektív felelőssége, hogy jó döntés szülessen a mindenáron diploma vagy a piacképes szakma dilemmájában. Mi a magunk részéről az elmúlt években szövetséget kötöttünk a környékbeli önkormányzatokkal egy térségi integrált szakképző központ létrehozására. 1,1 milliárd forintos támogatást nyertünk az uniótól, így a piaci igényeknek megfelelő szakember- és technikusképzést tudunk működtetni a jól felszerelt gyakorlati bázison. Saját bőrünkön kellett ugyanis megtanulni, hogy a befektetők csak akkor eresztenek mély gyökereket nálunk, ha olcsó munkaerő helyett jó szakembereink vannak. A magyar gazdasági környezet ma már csak a nagy hozzáadott értékkel termelő vállalkozások számára kedvező, a kétkezi, olcsó munkát igénylő gyárak keletebbre költöztek.
– Előfordult már vagy előfordulhat-e olyan helyzet, hogy egy polgármesternek vissza kell utasítania a beruházni szándékozó befektetőket?
– Volt olyan időszak a város életében, amikor el kellett utasítanunk a jelentkezőket, ugyanis nem tudtunk volna olyan mennyiségű és minőségű munkaerőt biztosítani, amilyet igényeltek. Zsákutcába nem akarunk senkit sem becsábítani, mert a rossz hír gyorsan terjed, és hosszú távon nagyot veszítenénk vele. Egy felelős városvezetésnek figyelnie kell a gazdaság szerkezetére is: most már nem örülünk annyira az elektronikai gyártók jelentkezésének, inkább olyanokat keresünk, akik nem érzékenyek annyira a világpiac ingadozásaira.
– Ezt nem értem: a szórakoztatóipari berendezések eladása például rekordokat dönt, ezeket is le kell gyártani valahol.
– Ez a piac a leginkább divatfüggő. Régen egy termék legalább négy-öt évet élt, így a gyártó be tudott rendezkedni rá. Ma már öt-hat hónap után szükséges a modellváltás, ezért a márkatulajdonosok csak kutatnak és fejlesztenek, de nem maguk készítik el a terméket, hanem beszállítókkal rakatják össze. Minden modellváltás után megpályáztatják az újabb megrendelést, így megeshet, hogy más másutt gyártja az új terméket. Az ilyen gyárakban teljesen természetes, hogy az egyik napról a másikra utcára kerül ezer ember, de az is megeshet, hogy pár héten belül – egy nagyobb megrendelés elnyerése esetén – újból alkalmaznak közülük nyolcszázat. Ez a gazdasági életben természetes dolog ugyan, de a munkavállalók szintjén családok százainak válságát jelentheti, és ezeket szeretnénk elkerülni. Olyan beruházókat keresünk, akik képesek biztonságot garantálni – ma a gépgyártás, az épületgépészet, az autó- és az egészségügyi ipar tartozik ezen területek közé.
– Gondolom, mindenki őket szeretné megszerezni magának. Miért sikerült ez éppen Tatabányának?
– Jó csapatra van szükség. Világosan meg kell fogalmazni a célokat, és meg kell szerezni a megvalósításhoz szükséges tudást is. Mindez csak akkor működik, ha valóban kívánjuk, hogy megvalósuljon a cél. Sok társra van szükség, mindenkit érdekeltté kell tenni, hogy egy irányba húzzon a csapat. Amikor leülünk tárgyalni egy potenciális befektetővel, mellettünk nyolc–tíz társintézmény, közhivatalok, szolgáltatók, néha még magántársaságok képviselői is ott ülnek a megbeszélésen, hogy minden kérdésre szakmai választ tudjanak adni. Az is nagyon fontos, hogy a tárgyalóknak meglegyen a megfelelő jogosítványuk, ugyanis a beruházó nem szereti a feltételes módon megfogalmazott válaszokat. Magyarán: ha mondjuk egy villanyszolgáltató el tudja engedni a kiépítési díjat, mert neki is fontos, hogy nagyfogyasztó letelepedjen a körzetében, akkor később ne számlázzák le mégis az összeget arra hivatkozva, hogy munkatársuk ígérete csak lehetőség volt, nem tény. Világosan kell beszélni, ez a lényeg, és lehetőleg minél jobban csökkenteni az adminisztrációt: az általunk használt egyablakos módszerrel a befektető nem érzi azt később, hogy elvész a hatóságok dzsungelében. Így az első találkozás után két esztendővel már épülhet a gyár.
– Folynak tárgyalások más befektetőkkel is?
– Természetesen, de ezekről egyelőre többet nem mondhatok. Van egy beruházásfigyelő csoportunk, amely megkeresi ajánlatunkkal azokat, akik terjeszkedni akarnak valahol a világban.
– Ellenzéki