Ezúttal senki nem emleget rózsát, narancsot vagy tulipánt. A forradalom szót is kínosan kerülik az elemzők. A legtöbben meglehetősen kétes hátterű lázadásról s a meghökkentően brutális válasz után a térség biztonságára is hatással levő polgárháborús veszélyről beszélnek. Andizsánban, e 300 ezres kelet-üzbegisztáni városban és környékén egy héttel a történtek után is kitapintható a feszültség. A lassan és megszűrve csordogáló információk szerint az emberek eltemették halottaikat, az utcákon páncélosok cirkálnak. A helyiek és a katonák bizalmatlanul méregetik egymást, időnként puskaropogás hallatszik. A lázadást leverték, de mindenki tudja, hogy a viszonylagos csend csalóka, bármelyik pillanatban belobbanhat a lefojtott gyűlölet. Többen arra számítanak, hogy a halottak eltemetése, a tisztelet megadása után helyi felkelések törnek ki, amelyeket a hatalom viszonylag könnyen lever majd, néhány hónap múlva azonban ismét robban a népi elégedetlenség, s ennek végkimenetele nem határozható meg. Nem szabad elfelejteni – figyelmeztetnek az elemzők –, hogy ezt a vidéket még 1932-ben is a „baszmacsok”, a hatalommal szemben ellenséges lázadó banditák uralták.
Egy héttel ezelőtt fegyveresek vették hatalmukba Andizsán kormányépületét és a börtönt, ahonnan mintegy kétezer rabot engedtek ki. A lázadást annak a szélsőséges iszlám szervezet létrehozásával vádolt 23 vállalkozónak a bírósági ügye robbantotta ki, akikért néhány nappal korábban már tüntettek híveik. Elszabadult a pokol, és a város főterén a nap folyamán állítólag ötvenezren tüntettek Iszlam Karimov és a kormány leváltását követelve. A helyszínre érkezett az elnök, a tárgyalások azonban hamar megszakadtak, s az estére csapatokkal megerősített karhatalom az erőszakos fellépés mellett döntött. Géppuskákkal lőttek a tömegbe, s meg nem erősített hírek szerint több mint ötszázan haltak meg. A zavargások átterjedtek a 30 kilométerre fekvő Pahtaabád településre is, ahol még vagy 200 áldozata volt a katonai akciónak. Válogatás nélkül lőttek gyerekekre, nőkre, sőt túszul ejtett rendőrökre is. Közben a lázadók többsége elmenekült a körülzárt kormányépületből, s feltehetően át is jutott a határon. Kirgizisztánba még vagy tízezren próbálnak átjutni, nagyrészt sikertelenül.
A beszámolók szerint Andizsán nem az első város, ahol robbanással fenyegetett a Fergána-völgyben felgyülemlett feszültség. Az első szikra jó egy hónapja pattant ki Dzsizak városában. A helyi parasztok lázadtak fel, miután elvették tőlük a földet. A tüntetők megfutamították a rendőröket, autókat borogattak és gyújtottak fel, s csak akkor nyugodtak meg kissé, amikor ígéretet kaptak földjeik visszaszolgáltatására. Május elején kaskadari asszonyok Taskentbe mentek tiltakozni. Különleges alakulatokat küldtek rájuk, s a katonák alaposan helybenhagyták őket. Ezt követte az andizsáni lázadás, amely ezek után már a hatalomnak sem okozhatott nagy meglepetést.
A három ország – Üzbegisztán, Tádzsikisztán, Kirgizisztán – területén fekvő Fergánai-medence egyébként is Közép-Ázsia „érzékeny pontja”, hiszen itt robbantak ki az elmúlt években a régió legvéresebb konfliktusai. Az üzbég területen már 1989-ben előfordultak összetűzések üzbégek és a sztálini időszakban Grúziából deportált meszhet törökök között. A Fergánában kezdődött és napok alatt Namangánra és Andizsánra is átterjedt pogromoknak a hivatalos adatok szerint is több mint száz halottjuk és mintegy ezer sebesültjük volt, s a feszültség csak akkor hagyott alább, amikor a török családokat elköltöztették Üzbegisztánból. Egy évvel később háromszáz áldozatot követeltek a kirgiz részen, Uzgen és Os városa körül a helyi üzbégek és kirgizek között kirobbant összecsapások. 1996 és 1998 között a völgy tádzsik szektorában, Hudzsand városában felkeléssorozat zajlott, amely végül katonai puccskísérletbe torkollott. A lázadók az üzbég harctéri parancsnok, Hudajberdijev vezetésével betörtek a városba, ahonnan a hadsereg alakulatai verték ki őket. Ezt megelőzően, 1997 áprilisában Hudzsandban sikertelen merényletet követtek el Emomali Rahmonov tádzsik elnök ellen. A tálibokkal jó kapcsolatot ápoló Üzbegisztán Iszlám Mozgalma nevű fegyveres szervezet 1999 és 2001 között többször betört Kirgizisztán területére. A csoport bázisa egyébként 2001-ig Tádzsikisztánban, a Karateginszki-medencében volt, ekkor azonban kiszorították őket onnan.
Ebből a felsorolásból is látszik, hogy a Fergána-völgy az iszlám radikálisok térségbeli fellegvára, a tálibok bukása után pedig a szélsőséges mozgalmak rejtekhelyeként különösen megnőtt a szerepe. Az is nyilvánvaló, hogy a medence a régió „lőporos hordója” volt és maradt máig is. Ez az etnikai szempontból is robbanásveszélyes terület ráadásul Üzbegisztán legszegényebb része, ami tovább növeli a feszültséget. Különösen nagy a Fergána-völgy stratégiai fontossága közlekedési szempontból. Itt halad a híres magashegységi Horog–Os út, amely összeköti a Tádzsikisztánnal határos afgán körzeteket Üzbegisztánnal és Kirgizisztánnal. Ez a tizenegy magas hágón átvezető út autóval szinte járhatatlan, viszont egész évben közlekedhetnek rajta a fegyvert és kábítószert szállító karavánok lényegében ellenőrzés nélkül.
Az iszlám faktor tehát a legerőteljesebben Üzbegisztánban van jelen a volt szovjet Közép-Ázsia utódállamai közül. Ezt a tényt Karimov elnök egyrészt aduként használja hatalma fenntartása érdekében, ezzel indokolva az ellenzék durva elhallgattatását, másrészt a radikális iszlám szervezetek valóban veszélyt jelentenek a térség stabilitására. Közülük az Akramija nevű szervezet vállalta az andizsáni lázadás kirobbantását, tagjai álltak ugyanis vádlottként a város bírósága előtt. Az Akramija a kilencvenes évek közepén a nála is szélsőségesebb Hizb ut-Tahrirból vált ki. Vezetője és névadója Akram Juldasev, aki ideológiáját a sehol nem publikált Út az igaz hithez című munkájában fejtette ki. Fő célja egy iszlám köztársaság létrehozása Üzbegisztánban. Ennek érdekében véleménye szerint a harc erőszakos módszerei is megengedettek. Juldasev a hatalom megragadásának taktikai elemeire is kitér: azt ajánlja, hogy nem nemzeti, hanem helyi szinten kell kezdeni. Ilyen szempontból az andizsáni lázadás akár az első „próbaléggömbnek” is tekinthető.
*
Az Akramija vezére egyébként immár nyolcadik éve ül börtönben „felvilágosító” tevékenységéért. Először 1988 tavaszán fogták le kábítószer-kereskedelem vádjával. Amnesztiával szabadult, de az 1999. februári taskenti robbantások után ismét letartóztatták, ezúttal azonban már terrorizmus címén. Juldasev követői tagadják, hogy közük lenne a Hizb ut-Tahrirhoz, amely Karimov legveszélyesebb ellenfelének látszik. Ez a szervezet a kilencvenes évek közepén adott először életjelt magáról, és elemzők szerint mintegy tízezer aktív tagja van. A csoportot az 1950-ben Jordániában alakult Hizb ut-Tahrir al-Iszlami, az Iszlám Felszabadítási Mozgalom helyi leágazásának tartják, s finanszírozása is elsősorban a közel-keleti térséghez kötődik. Tamerlán mai utódai politikai pártként határozzák meg önmagukat, amelynek ideológiája az iszlám. Céljuk a „visszatérés az iszlám életformához, ennek jegyében a seria (a mohamedán törvénykezés – A szerk.) bevezetése”, valamint „a muzulmán hit terjesztése a világban többek között dzsihád útján”. Elképzeléseiket egy közép-ázsiai iszlám kalifátus létrehozásával látják megvalósíthatónak, amely „a hitetlenektől való teljes megszabadulást jelentené”. Az ő számlájukra írja az üzbég hatalom a tavaly áprilisban és májusban 47 halálos áldozatot követelő taskenti és buharai robbantásokat. Ezt követően 85 embert tartóztattak le, mire válaszul júliusban öngyilkos merényletek következtek az Egyesült Államok és Izrael nagykövetségének, valamint a főügyészségnek az épülete előtt. Hogy a Hizb ut-Tahrir követte volna el ezeket az akciókat, arra közvetlen bizonyíték nincs, a szervezetet azonban betiltották Nyugat-Európa több országában.
Vele szemben áll a régió legnagyobb, 65 ezer fős, jól felszerelt hadserege. Üzbegisztán ugyanis az egyetlen közép-ázsiai köztársaság, amely igazán ütőképes fegyveres erőket örökölt a Szovjetunió szétesése után. A turkesztáni katonai körzet egységei tíz éven át edződtek Afganisztánban, s az immár üzbég hadsereg az elmúlt másfél évtizedben három éles konfliktusban is (1992–1994: tádzsikisztáni polgárháború, 1997–1998: a tádzsik határkörzetben zajló harcok, 2000–2001: Kirgizisztán, a batkenszki események) kipróbálhatta erejét. A költségvetésből évente mintegy 200 millió dollár jut a hadseregre, s Taskent jelentős segélyt (2004-ben 12 millió dollárt) kap e célra az Egyesült Államoktól is.
A térség legnépesebb (26 milliós), egyúttal fekvése miatt kulcsországának tekinthető Üzbegisztánnak mindenható, a hatalmat vasmarokkal tartó ura Iszlam Karimov elnök, aki pályafutását egykor inasként kezdte egy taskenti mezőgazdasági gépgyárban. Később gépészmérnöki, majd közgazdasági diplomát szerzett, ma pedig az Üzbég Tudományos Akadémia rendes tagja. A szovjet érában gyorsan emelkedett a ranglétrán, először a köztársaság pénzügyminisztere, a nyolcvanas évek végére már a párt üzbegisztáni első titkára és az SZKP Központi Bizottságának tagja. Az 1991 decemberében megtartott első össznépi választáson a szavazatok 86 százalékával elnökké választották. Ettől kezdve politikai tevékenysége a hatalom megerősítésének, az ellenzék letörésének, az iszlám radikálisok elleni harcnak a jegyében zajlik. Közben 1995-ben referendumon 2000-ig meghosszabbíttatta elnökségét. Ekkor 91,9 százalékkal újraválasztották, majd két év múlva újabb népszavazáson ötről hét évre hosszabbították meg elnöki mandátumát. A stabilizáció jegyében meghozott liberális gazdasági reformjait a politikai szabadságjogok durva szűkítése kíséri. A sajtó szinte teljes állami ellenőrzés alatt van, a börtönökben pedig becslések szerint mintegy hatezer politikai foglyot tartanak bezárva, nem riadva vissza a kínzásoktól sem. Az államfő először világi ellenzékével számolt le, majd teljes erővel az egyedül a porondon maradt iszlamisták ellen fordult. Ebben 2001 szeptembere után hathatós segítséget kapott mind az Egyesült Államoktól, mind Oroszországtól és az Európai Uniótól. Az elégedetlenkedőknek a polgárháborúba süllyedt szomszédos Tádzsikisztán példáját hozza fel, így sokan támogatják keménykezű politikáját. Hatalmát erősítendő visszaszorította a klánok befolyását, helyette a hozzá való lojalitást téve rendezőelvvé. Így az elnök körül egy szakértőkből, üzletemberekből, a belügy embereiből álló szűk kör alakult ki, akiknek karrierje kizárólag Karimovtól függ. Ebbe a különleges privilégiumokkal rendelkező kasztba csak nagyon drágán lehet bejutni, a befektetett pénz azonban busásan megtérül. Karimov lánya, a Harvardon végzett Gülnara természetesen alanyi jogon építhette ki üzleti birodalmát. Eközben az országban az átlagbér mintegy 30 dollár havonta, a lakosság harmada pedig munkanélküli – különösen a Fergána-völgyben rossz a helyzet –, de még így is elviselhetőbb az élet, mint a szomszédos Kirgizisztánban.
A szegénység, az elégedetlenség az egyik mozgatórugója az Andizsánban kitört zavargásoknak is. A másik elem: a térség iszlám radikálisaival jó viszonyt ápoló kábítószerbárók hatalmi törekvése. Ezek a körök tartják kézben az Afganisztánból a Fergánai-medencén át Európába vezető drogútvonalakat, és a kirgizisztáni fordulat után már csak a keménykezű Karimov áll útjukban. Eltávolítására, ezáltal az útvonal megtisztítására nem először tesznek kísérletet, az elnök viszont csak erővel tarthatja meg a hatalmát velük szemben. Az andizsáni lázadást senki sem illeszti a különböző „színes, virágos forradalmak” sorába, a történtek azonban elválaszthatatlanok a Kirgizisztánban nemrég lezajlott eseményektől. A Fergánai-medence e részén néhány hete kezdődött, majd Biskekre átcsapott felkelés nem kevés amerikai bátorítással és segítséggel robbant ki, Washington számításait azonban áthúzták a kriminális elemek. Üzbegisztánban így már szó sem volt a demokratikus átalakulás bátorításáról, az osi, dzsalálábádi, majd biskeki siker azonban a Fergána-völgynek ezen az oldalán is fellelkesítette a narkóbárókat. A térségben egyrészt az iszlám radikalizmussal összefonódott és a szegénységet kanócként használó heroinmaffia mozgatja a szálakat, másrészt nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a posztszovjet térségben politikaielit-váltás zajlik. Iszlam Karimov rendszere ugyanúgy elfáradt, kiürült, rogyadozik, mint Eduard Sevardnadzéé és Leonyid Kucsmáé. Akár úgy is fogalmazhatunk tehát, hogy bűnöző elemek vezetésével zajló forradalomról van szó, amely egyáltalán nem bársonyos, hanem olyan, mint a smirgli, s egyelőre határozottan vesztésre áll. Elsősorban azért, mert Karimov ellenzéke nem világi, hanem iszlám radikális, így aztán a diktátor lényegében a térség stabilitásában érintett összes nagyhatalom támogatását bírja. Még a régió hatalomváltásaiban egyébként erősen érdekelt Egyesült Államok sem akar ilyen áron „demokráciát”.
origo.hu
Csak kevesen válaszolják meg mind a 7 találós kérdést helyesen – Önnek sikerül?
