A vesztesek oldalán megélni egy világháborút és az azt követő időszakot már önmagában nemzetet emésztő megpróbáltatás, s ezt mi jócskán megtapasztalhattuk. Lengyelország viszont a győztesek között tartatott számon, mégis lényegében ugyanaz a sors jutott osztályrészéül, mint nekünk, magyaroknak. A neves történészek előadásaiból azonban levonható a következtetés: a kommunista diktatúrák által elhallgattatott közös múlt feltárásával igenis van remény arra, hogy a megszálló szovjet rendszer hosszú évtizedei után a volt vesztesek és a vesztessé degradált győztesek is sikerre vigyék a demokratikus átalakulást a posztkommunizmussal szemben. Azzal az ideológiával szemben, amely ma is itt él közöttünk különböző változatokban, legfeljebb hol álbaloldali kapitalista, hol a rendszerváltó politikai elit köntösében, ahogy a nómenklatúra, a volt pártvezetők, illetve utódaik érdekei megkívánják.
Közép-Európában úgy adta át a stafétabotot a nácizmus a másik szélsőséges rezsimnek, a bolsevizmusnak, hogy saját embertelen gyakorlatát igyekezett emberarcúvá maszkírozni – értettek egyet a konferencián a történészek, Schmidt Máriától, a Terror Háza Múzeum főigazgatójától az orosz Vlagyimir Bukovszkijon keresztül a lengyel Jan Rokitáig s Witold Kuleszáig. Abban is konszenzus mutatkozott, hogy a hatvan esztendeje tartó torzítás a nácizmus bűneihez képest a másik totalitárius rendszer világháború alatti s utáni bűntetteit nagyrészt elhallgatta.
A Konrad Adenauer-díjas Bukovszkij nagy hatású előadásában végigvette azokat a stációkat, amelyek során eufemizálták a sztálinizmus bűneit. Úgy vélte, propagandacélokból a nemzetiszocializmust ma is jobboldalinak tekintik egyes ideológusok, s ez vezetett a mai közéletet sújtó erkölcsi skizofréniához. Pedig tudjuk: Hitler és Sztálin kiegészítették egymást, s a világégést is egymás partnereiként robbantották ki. Az egyik mégis a gonosz megtestesülése, a másikkal szemben viszont mindmáig elnézően bánik az uralkodó közemlékezet. Sztálin felfegyverezte s rászabadította Európára a Führert, ám ezt a tettét szemérmes amnézia övezi. Az orosz tudós megtapasztalhatta a szovjet pszichiátriai kezelések poklát, s megszabadulását annak köszönhette, hogy rabtartói 1975-ben hajlandóak voltak kicserélni Corvalan chilei kommunista vezérre. Szavai így különösen hiteles súllyal eshetnek a latba. Szerinte a hidegháborút soha senki nem fejezte még be, mivel a szovjet típusú diktatúra örökösei a mai napig hatalmon lehetnek. Soha nem tisztázták a kommunista vezetők bűneit, a besáncolt nómenklatúra jelen van mindenütt. Ha azt halljuk, hogy egy kis szélsőjobboldali párt képviselője bekerül egy jelentéktelen városka önkormányzatába, óriási botrány kerekedik. Az emberiség elleni bűntettek felelősei viszont kiváló nyugellátást élvezhetnek, s nagy a fölhördülés, ha bárki piszkálni meri őket. A zsidókat mentő Raoul Wallenberg kihallgatója ma is él, s éppúgy senki sem gondol felelősségre vonására, ahogy Honeckert, a véreskezű keletnémet csúcskádert sem lehetett bíróság elé állítani humanitárius okokra való hivatkozással. Bezzeg másként működik ez a humánum, ha a náci bűnök egyik feltételezett elkövetőjéről van szó, bármilyen kis poszton is szolgált az illető.
Több előadásban is föllelhető volt a történelmi kétely, vajon mitől minősült baloldalinak egy olyan rendszer, amely saját állampolgárait is rabszolgasorba taszította, ágyútölteléknek használta, szövetségeseivel pedig sokszor rosszabbul bánt el, mint ellenségeivel? A legplasztikusabban mégis Bukovszkij példázata szemléltette azt az abszurd illúziót, amellyel sokan a régi elnyomó rezsimek utódai felé fordulnak. Képzeljék el, mi történt volna, ha 1945-ben egyfajta náci peresztrojka mellett döntöttek volna a szövetséges hatalmak? – tette föl a költői kérdést a történész, aki szerint a kommunizmus soha nem kerül a történelem szemétdombjára, ha mi magunk oda nem dobjuk.
A kettős mérce alkalmazása a kommunista diktatúrák kedvelt eljárása volt, s minden mai nyomorúságunk érthetetlen eredetű, ha nem látjuk be, hogy jelenlegi utódaik a „bevált recepten ne változtass” stratégiát követik e tekintetben is. Jan Rokitának, a lengyel Polgári Platform miniszterelnök-jelöltjének előadásából kitetszett: nem csupán történészként, hanem politikusként is azon fáradozik, hogy a régi rossz receptek többé ne lehessenek kelendőek a becsapott tömegek számára. Megfogalmazása szerint a német megszállás alatt is az a fajta alkalmazkodás dominált Lengyelországban, ami a kommunista idők túlélését is segítette. Úgy vélte, ez az alkalmazkodóképesség az, ami jóval versenyképesebbé teszi országukat az EU más, új tagállamainál. A szenvedés, a becsülethez való ragaszkodás azonban mégsem volt értelmetlen, mert évtizedekkel később, 1989-ben elvezetett a valódi felszabaduláshoz. Rokita is kárhoztatta azt az igazságtalan eljárást, hogy a kommunista és a náci bűnöket másként kezelték. Úgy, mintha a sztálini diktatúra a magasztos, tiszta eszmék letéteményese lett volna. A lengyelekkel viszont nem úgy bántak, mint szövetségesekkel.
Befogadott lengyelek
Emlékeztetett rá, hogy a magyar kormányok a német megszállás alatt bátran kiálltak a lengyel érdekek mellett, s befogadták a menekülteket. Teleki Pál miniszterelnök minden fenyegetés ellenére megtagadta, hogy Magyarországon átvonuljanak a német csapatok 1939 őszén, Kállay Miklós későbbi miniszterelnök pedig megengedte, hogy a lengyelek titkos üzeneteket küldjenek Magyarországon keresztül a londoni emigráns kormánynak. Idősebb Antall Józsefről is megemlékezett, aki magas rangú kormánytisztviselőként tevékeny szerepet játszott a lengyelek menekítésében. Nem véletlen, hogy a Farkasréti temetőben található síremlékén ez olvasható: Lengyelország mindig hűséges.
Igen, Lengyelország olyannyira hűséges volt a maga elé állított magas erkölcsi mércéhez, hogy messze a legtöbb véráldozatot hozta a második világháború idején. A világtörténelemben példátlan módon népességének mintegy húsz százalékát vesztette el, s Karthágóhoz hasonlóan Varsót is a földdel tették egyenlővé.
Vajon mi lehetett az a közös nevező, amely a két totalitárius rendszert, a nemzetiszocializmust és a kommunista szocializmust összekötötte? Az előadásokból kicsendült: az engesztelhetetlen ellenségkép volt az. Hitleréknek mindenki szolganép volt, zsidó, cigány, szláv vagy magyar, Sztálin és csapata viszont új sötét színnel gazdagította a palettát, amikor saját népét is irtotta. S hogy mire számíthattak a kelet-közép-európai szövetségesek és a polgári lakosság? Andrzej Kunert és Witold Kulesza elemzéséből tragikus tények derültek ki. A lengyel földalatti mozgalom tizenhat vezetőjét állították bíróság elé a szovjetek, s mindegyiküket el is ítélték. Voltak köztük, akik Auschwitzot is megjárták, ám mindannyian Sztálin börtöneiben, lágereiben végezték. Az abszurd vád ellenük a németekkel való együttműködés volt. Arra is volt eset, hogy a hős lengyel tábornok a hírhedt moszkvai Ljubjanka-börtönben egy cellában ült azzal a német főtiszttel, aki leverte az 1943-as varsói gettófelkelést. Ezek után megfogalmazódik a kérdés: mit várhattak azok a polgári lakosok, akik a szovjetek útjába kerültek? Stark Tamás, Szabó Péter és Dombrády Lóránd történészek előadásaiból filmszerűen lepereghetett a szemünk előtt az az eleve sikertelenségre kárhoztatott próbálkozás, ahogy a magyar politikai és hadvezetés sokszor naiv, ügyetlen döntések kíséretében megpróbált kimaradni a nagy harcokból, s legalábbis minimalizálni a veszteségeket. Szabó Péter kutatásai alapján kizárta azt a mesterségesen keltett legendát, hogy a magyar hadvezetés szinte áldozatként dobta volna oda a tragikus sorsú második magyar hadsereget a Don-kanyarnál. A magyar háborús veszteségek adatsorai szomorúan ismerősek, ám nem árt, ha emlékezetünkbe véssük: mintegy kétszázezer ember halt meg a harcok során, hozzávetőlegesen félmillió zsidónak minősített magyart öltek meg a holokauszt idején, s majdnem hétszázezer honfitársunkat hurcolták el a szovjet lágerekbe. Ha ehhez hozzávesszük a háború utáni kitelepített németek és a lakosságcsere részeként kitelepített szlovákok, menekülő magyarok pár százezres tömegét, valamint az emigrációba kényszerített több mint százezer honfitársunkat, nem kell további kommentár a veszteséglista minősítéséhez.
Nem bűnös a magyar nemzet
Számvéber Norbert, aki Magyarország német megszállásának pontos krónikáját jelenítette meg, úgy fogalmazott: jó lenne, ha a haditechnikai szempontból kényes szakmai kérdéseket először a hadtörténészek vitatnák meg, s csak azután az általános történettudomány. Ez irányadó lehet talán „a magyar mint bűnös nemzet” tévteória mániákus sulykolóira is: először a tényeket kellene tiszteletben tartani, s csak azután jöhet a valós adatokból építkező véleményalkotás. Schmidt Mária a szikár történelmi tényekből vonta le a konklúziót: a vesztesek eltérő mértékben viselték a felelősséget, ám az első világháború végéhez hasonlóan megint Magyarország járt a legrosszabbul, holott nyilvánvalóan nem a jelentős tagjai közé tartozott a tengelyhatalmak oldalán harcolóknak. Pedig nemcsak igen súlyos emberveszteséggel zárult számunkra a második világháború, de maga a közel egy évig hadszíntérré vált ország is szó szerint romokban hevert. A győztesek mégis jóvátétel fizetésére köteleztek bennünket, még olyan szomszédainkkal szemben is, akik éveken keresztül a nemzetiszocialisták feltétlen kiszolgálói, sőt hívei voltak. Mindezt tetézte a visszakapott területek újbóli elcsatolása, s az, hogy Románia és Jugoszlávia magyarlakta területein magyarellenes atrocitásokra, sőt tömegmészárlásra is sor került. A győztesek közé „emelt” Csehszlovákia pedig a hírhedt benesi dekrétumok révén diszkriminálta és deportálta magyar nemzetiségű polgárait, egyes településeken még megbélyegző „M” betű viselésére is kötelezve őket. A Terror Háza Múzeum főigazgatója megállapította: kétarcú béke jött létre Európában, hiszen a második világégés végén új háború kezdődött: a majdnem fél évszázadig tartó hidegháború. Igaz, kontinentális méretű fegyveres konfliktusra nem került sor, ám súlyos emberáldozatokat követelt.
Mindenki a szovjetizáció útján
A jaltai rendezés következtében keleten a győzteseket és veszteseket egyaránt a szovjetizáció útjára kényszerítették, így nagy kérdés, vajon győztesnek tekinthetjük-e Lengyelországot, amely példátlan veszteségeket szenvedett nemcsak a háború alatt, de utána is. S hogy mi volt az az erő, amely hozzásegítette a szocializmusnak becézett kommunizmus, a szovjet megszállás alatt nyögő népeket a megpróbáltatások elviseléséhez, az 1989-ben beköszöntő, most már tényleges felszabaduláshoz? Schmidt Mária ezt úgy fogalmazta meg: szívós, kifinomult túlélési technikáink alakultak ki az évszázadok folyamán a hódoltságok elviselésére. Így vártuk ki a Szovjetunió összeomlását, a szovjet megszállás megszűnését is. Kivártuk, kibírtuk, de igénybe vett bennünket, a térség nemzeteit. A résztvevő történészek közül többen is emlegették a régi mondást, mely szerint a történelmet a győztesek írják. Ez a leírt történelem pedig sok hamis mítoszt tartalmaz, mint azt a konferencia is feltárta. A legendagyártás nyilvánvalóan már a háború után közvetlenül megkezdődött. Így nagyon is célzatos volt, hogy a szovjetek és kollaboráns kommunista kiszolgálóik sokszor brutálisabban bántak el azokkal a katonákkal, ellenállókkal, egyszerű polgárokkal, akik bátran felléptek a Szovjetunió egykori szövetségeseivel, a nemzeti szocialista német csapatokkal szemben. Ennek a koncepciónak a jegyében került Raoul Wallenberg a szovjetek börtönébe, és emiatt volt szükséges „németbarátság” címén eltakarítaniuk az útból a nem kommunista ellenállók hatalmas tömegeit. A cseh Jirí Friedl előadásában hangsúlyozta: a Vörös Hadsereg elöljárói kínosan vigyáztak arra, hogy cseh fegyveres erők nehogy részt vehessenek Prága felszabadításában. Az 1944-es varsói felkelés véres leverését a szovjetek közvetlen közelről, tétlenül nézték végig. Kulesza professzor arra világított rá, az oroszok nem csupán a lengyel tisztek katyni tömeges legyilkolását nem hajlandók háborús bűnként elismerni, de más dokumentált eseteket sem akarnak tudomásul venni.
Mit ünneplünk tehát május 9-én? Van-e okunk egyáltalán az ünneplésre? Andrzej Kunert szerint Lengyelországban soha sem használták a felszabadulás szót. Bukovszkij professzor azzal kezdte előadását: aligha volt ez még a Szovjetuniónak is győzelem, legfeljebb a felső politikai vezetésnek hozhatott hasznot. Kisgyermekként élte meg a napot, de emlékszik, hogy semmifajta örvendezés nem volt az emberek körében. Nem győzelmi ünnep volt ez, csupán a megkönnyebbülésé. S az óvatosság indokolt volt. A világhírű orosz emberi jogi harcos ugyanis emlékeztetett rá: mindenki, aki bármiféle kapcsolatba került a németekkel, számíthatott arra, hogy életét elveszik, bebörtönzik vagy kényszermunkatáborba kerül, függetlenül attól, hogy hadifogságba esett vagy pusztán a németek által megszállt területen lakott. Az orosz népet ért permanens megpróbáltatásokra utalva választ sem igénylő kérdést fogalmazott meg: mi a kudarc, ha ez győzelem?
Jan Rokitától megkérdeztük, vajon miként lehetne igazságot tenni a „felszabadulás”, illetve „szovjet megszállás” vitában. A lengyel polgári miniszterelnök-jelölt úgy fogalmazott: nem a szavak a lényegesek, hanem a történelmi igazság. A szabadság ugyanis magyarok és lengyelek számára egyaránt csak 1989-ben érkezett el. A háború végét csak mint a hadműveletek befejezését köszönthettük, s nem a szabadság győzelmeként. Szerinte május 9-e sokkal inkább szomorú ünnep, mint a boldogság ünnepe. A háború nélküli állapot ugyanis kétségtelenül és összehasonlíthatatlanul jobb, ám ez kevés ok az ünneplésre.
A konferencián megfogalmazódott: a háború vége egyben kezdete volt egy újabb megszállásnak. Bukovszkij professzor ezért is nevezte hatalmas szatirikus paródiának a moszkvai megemlékezést, amelyen a világ ötven vezetője egyben egy KGB-s tisztet is ünnepel – utalt Putyin elnök személyére. Teszik ezt úgy, hogy nagyon jól tudják: Oroszországban komoly erők akarják igazolni Sztálin működését, egyenesen piedesztálra emelve, szobrot állítva a véreskezű diktátor lassan megszépített emlékének.
origo.hu
Új részletek derültek ki az ukrán kémbotrányról: Holló István börtönben marad
