Sztereotípia, hogy a „britek konzervatívok”, ez náluk nemzeti sajátosság; ugyanakkor igen erőteljes jobboldali pártok léteznek a kontinens országaiban. Egedy Gergely politológus, a Corvinus Egyetem társadalomtudományi tanszékének vezetője szerint a konzervativizmus sehol sem kívánt tételes ideológiává válni, s tulajdonképpen nem is filozófia, hanem épp a történelmi ideológiák ellenében létrejött szellemi áramlat, amely az utóbbi két évszázadban kidolgozta a maga elméleti alapjait. A történészek eredetileg a francia forradalomra adott válasznak tekintik, ám mivel a forradalomban jelen volt a felvilágosodás eszmerendszere, a konzervatív gondolat a felvilágosodás kritikájának is tekinthető. A konzervatívok különösen a steril, absztrakt ráció uralmára, az emberi tapasztalat és a hagyományok lebecsülésére, a vallásellenességre mondanak nemet. Angliában e gondolkodásmód első képviselője Edmund Burke volt.
A felvilágosodás eszméje többek között azért népszerű, mert emberképe optimista – az embert eredendően jónak tartja. Ezt a konzervatívok nem fogadják el. Egy neves amerikai gondolkodó a jobboldal antropológiai borúlátását vagy inkább realizmusát az eredendő bűn politikai szekularizációjának nevezte. S valóban, e szemlélet számos konkrét politikai következménnyel jár: például, ha nem bízhatunk feltétlenül az emberi jóságban, szükség van államilag intézményesített kontrollra. A neokonzervatív és a klasszikus konzervatív felfogás markánsan eltér az állam szerepét illetően, de mindkettő erősebb államot akar, mint a liberálisok, akik vissza kívánják szorítani az államot – feltételezve, hogy az emberek képesek önmagukat jól és racionálisan kormányozni.
Az eredendő bűnről szóló tanítás keresztény sajátosság, a konzervativizmus azonban nem a vallás teológiai oldalához kapcsolódik – nem is illetékes ebben –, viszont rávilágít a vallás nélkülözhetetlen társadalmi szerepére, Burke például az államegyház fontosságára. A huszadik században kialakult a konzervatív világnézet szekularizált változata; ez Angliában is jelen van, de a keresztény morál és a konzervativizmus továbbra is jól harmonizál.
A konzervatívok szerint az államnak nem feladata, hogy a jogokat minél jobban kiterjessze és parttalanná tegye. Törekednek a jogok, a kötelezettségek összehangolására, sőt szeretik a kötelezettségeket hangsúlyozni. Egedy Gergely leszögezi: az angol konzervativizmus messzemenően tiszteletben tartja a személyiség jogait, de amikor a Blair-kormány kísérletet tett arra, hogy visszavonja a homoszexualitás iskolai propagálását tiltó törvényt, a toryk ez ellen hevesen tiltakoztak. Ugyanakkor épp azért nem fogadják el a szocialista állammodellt, mert az szerintük túlságosan bürokratikus, beavatkozik az emberek mindennapjaiba, közvetlenül akarja irányítani a gazdaságot és a társadalmat.
A szokások, hagyományok az idő múlásával kiürülnek, és új szokásokra, hagyományokra van szükség – a politológus szerint ezért nem jó összekeverni a konzervativizmust a tradicionalizmussal. A tradicionalista sokszor csupán a struktúrákhoz, a mindenkori status quóhoz ragaszkodik. A konzervativizmus viszont hisz a spontán, szerves fejlődésben, ilyenformán a változások szükséges voltában is. Burke egyenesen azt mondja, ha az állam elzárkózik a változástól, a fennmaradás esélyétől fosztja meg magát – ám csak olyan változást tart jónak, amely a spontán fejlődést nem töri meg, hanem fenntartja a folytonosságot. A konzervatívok óvatos változásokat akarnak, amelyek beleillenek a kialakult hagyományok szövetébe, hiszen minden változás érinti az ember és a közösség identitását.
Ám maga a konzervativizmus is változik; ma markánsan jelen van a neokonzervatív irányzat, főleg angolszász területen. Ennek az irányzatnak, amely Ronald Reagan idejére, az 1970-es évek végére alakult ki az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is, főként a gazdasághoz való viszonya más. Felszabadítja a piacot, a gazdaságból szinte száműzve az államot. Ezzel tulajdonképpen XIX. századi liberális álláspontra helyezkedik, miszerint a piaci folyamatok szabályozzák leghatékonyabban a gazdasági életet. Milton Friedman Nobel-díjas közgazdász mondta Margaret Thatcherről, aki e szemléletet meghonosította Nagy-Britanniában, hogy ő gazdasági téren nem hagyományos tory, hanem múlt századi liberális.
A piac felszabadítása a jóléti állam elutasításával is jár. A neokonzervatívok azt mondták: a jóléti állam nemcsak a gazdaságot teszi tönkre, hanem a társadalmi morálra is negatív hatással van, leszoktatja az embereket az önállóságról, az egyéni felelősségvállalásról, sőt a család hagyományos védelmező szerepét is megcsonkítja. Ugyanakkor társadalmi tekintetben a neokonzervativizmus is a hagyományos értékek, a család, a nemzet, a rend és a törvényesség mellett áll ki. A hatvanas évek engedékeny légköre egyenjogúsította a homoszexualitást, utat engedett a kábítószer-fogyasztásnak, ezzel szemben a neokonzervatívok sokkal szigorúbb erkölcsi rendhez kívántak visszatérni. Érdekes módon azonban a kontinensen, például a németeknél vagy a franciáknál nem futott be ilyen nagy karriert ez az irányzat.
A nemzettudat, amely a brit konzervatívoknál nagyon erős, meghatározó az európai integrációhoz való viszonyban is. Az integrációnak kétféle felfogása létezik: van, aki nemzetek feletti, szupranacionális szervezetként, van, aki szuverén nemzetállamok együttműködéseként képzeli el az uniót. Ez a vita a konzervatív pártok között is folyik a közösség létrejötte óta. Nagy-Britannia az utóbbi álláspontot képviseli, míg a kontinentális konzervatívok, például a német kereszténydemokraták köreiben sokan hívei a szupranacionális fejlődésnek. A kontinensen a kisebbrendűségi érzésekkel küszködő NSZK hajlott a nemzetek feletti koncepció támogatására, ez harmonizál is a kereszténydemokrata gondolatvilággal, amely nagyon erős a németeknél, valamint Olasz- és némiképp Franciaországban. Ők készek valamennyit feladni a nemzeti szuverenitásból. De Gaulle, akár a britek, a nemzetek Európájában gondolkozott. Anglia csatlakozása erősítette volna álláspontját, ám De Gaulle olyannyira irtózott a britektől, hogy visszavonulásáig kétszer is megvétózta felvételüket az unióba.
Az európai integráció egyik első szószólója Sir Winston Churchill volt, aki már 1946-ban Európai Egyesült Államokról beszélt, de az akkor regnáló munkáspárti kormány ezt nem segítette elő. A Szén- és Acélközösség meghívására a szigetország politikusai azt felelték, szén- és acélbányászatukat nem fogják egy nemzetek fölötti hatóság ellenőrzése alá helyezni. 1951-ben Churchill vezetésével újra hatalomra kerültek a konzervatívok, amikor azonban szóba került az európai védelmi közösség ügye, amelynek jegyében közös nyugat-európai hadsereget állítottak volna fel, a britek nem adták ehhez katonáikat, s a Közös Piacot létrehozó 1957-es római szerződést megelőző tárgyalásokon nem is képviseltették magukat. 1973-ban lépett be Nagy-Britannia a közösségbe, de „reluctant European”, vonakodó európai maradt. Ezt az örökséget vette át Thatcher.
A szupranacionalitáshoz való viszonyt illetően történelmi szerepcsere zajlott le a brit jobb- és baloldal közt. A nyolcvanas években a Munkáspárt még azt mondta, Európa a kapitalisták klubja, s a briteknek ki kell maradniuk belőle. Tatcher követelte az unió elődjétől, hogy fizesse vissza a brit hozzájárulást, de az integrációban való részvételt alapjában nem kérdőjelezte meg. A kilencvenes évek közepétől azonban felerősödtek a jobboldalon az euroszkeptikus hangok. Ezért nem fogadták el a toryk az unió által kidolgozott szociális chartát, s nem akarják, hogy az Európai Bíróság ítéletei felülbírálják a helyi döntéseket. Ezért mondanak nemet az euró bevezetésére, majd – minden jel szerint – az európai alkotmányra. Blair pártja viszont az integráció feltétlen híve.
Valójában még mindig nincsenek tisztában a toryk azzal, mi okozta egymás után a harmadik választási kudarcukat. Tatcher idején a Munkáspárt sorban vesztette a választásokat, de Blair 1994-ben új alapokra helyezte a pártot, ezért nevezte el New Labour Partynak. Ez a formáció gyökeresen szakított a múlttal. Gazdaságpolitikáját tatcheri elvekre alapozta, és ezt szociáldemokrata értékrenddel egészítette ki. Ettől kezdve a konzervatívoknak nehezebb volt bírálniuk a Munkáspártot. A sodródás és megosztottság időszaka kezdődött a jobboldalon: néhányan azt mondták, hogy több tatcherizmusra lenne szükség, mások azt, hogy indokolt lenne végre szakítani a tatcherizmussal, s visszatérni a klasszikus konzervativizmus valamilyen megújított változatához.
Amikor a magyar baloldal példaképet keresve körülnéz Európában, a brit Munkáspárt vezetőjén akad meg a szeme. Ahogy Medgyessy Péter, Gyurcsány is a „magyar Blair” szerepében tetszeleg, utalva ezzel az angol és a magyar baloldal rokonságára. Egedy Gergely azonban markáns különbségként említi, hogy az egyházellenesség sohasem volt jellemző a brit baloldalra, az legfeljebb közömbös volt az egyház iránt. Sőt maga Blair is templomba járó, vallásos ember. Fényévek választják el a brit Munkáspártot, amely a szakszervezetekből nőtt ki a huszadik század elején, a magyar posztkommunista baloldaltól, melynek totalitárius, állampárti gyökerei vannak. Viszont nálunk a posztkommunista elit összekapcsolódik a neoliberális élcsapattal, s nyilván mindkettőnek rokonszenves a New Labour Party szabadpiaci gazdaságpolitikája.
A kérdésre, hogy mit tanulhatunk a toryk történetéből, a kutató azt feleli: konzervatív alapelv, hogy nem szabad semmit mechanikusan átvenni, mert ami jó ott, nem biztos, hogy jó lesz itt is. Igaz, hogy a konzervatívok az univerzális kategóriákkal szemben mindenütt előnyben részesítik a lokális, kézzelfogható dolgokat, s a nemzetet szerves közösségnek tartják, amelynek óriási a szerepe a társadalmi és erkölcsi rend fenntartásában, de még e téren is vannak specialitások. Disraeli volt az a politikus, aki a XIX. században a brit konzervativizmust eljegyezte a birodalmi gondolkodással, s bár a gyarmatok felszabadulásával a birodalom felbomlott, a britek még sokáig összekapcsolták a nemzetet és a birodalmat. A falklandi háborút e beidegződés illusztrációjának is tekinthetjük.
– Tanulhatunk a nyugati polgári áramlatokból, de minden nemzetnek saját konzervativizmust kell megalkotnia, amelyet a történelmi és kulturális tradíció határoz meg. A magyar konzervativizmus például aligha törekedhet neoliberális gazdaságpolitikára – mondja Egedy Gergely. – A rendszerváltozást követően a magyar konzervatív gondolkodás hihetetlenül nagy dilemma elé került, s ez tart azóta is. A konzervatív szemlélet alapeszméje a meglévőhöz való szerves kapcsolódás, de nálunk a negyvenéves államszocializmus szinte felszámolta e szemlélet hordozóját, a középosztályt. Mit konzerváljunk, ha semmi sem maradt? Sokan megpróbáltak a háború előtti időszakhoz kapcsolódni, ami hasznos tanulságokkal szolgál, de problémákat is rejt. Teljesen alaptalan volt a vád, hogy az Antall-kormány a Horthy-korszakot akarta volna restaurálni; egyszerűen megpróbált eszmetörténeti fogódzókat keresni. Ami a tanulságokat illeti: azt hiszem, nálunk ma az elvhűséget realitásérzékkel ötvöző, pragmatikus értékőrző szemléletre van szükség. A konzervatív gondolkodásban elengedhetetlen a józanság, a mérséklet erénye. Nagyon fontos a valláshoz és a nemzethez való viszony ápolása, az egyéni felelősségvállalás hangsúlyozása is.
origo.hu
Csak kevesen válaszolják meg mind a 7 találós kérdést helyesen – Önnek sikerül?
