(zúg-e a nádas…)

Én nem tudom, hogy a nádvágással kapcsolatos, nem éppen szalonképes kifakadások mely okból keletkeztek hajdanán. (Már az ilyesfélékre gondolok: „Hogy az a rohadt nádvágó…”) A modern ember életének már nem közvetlen tartozéka a nád, legalábbis eleven formájában, habár mint természetes szigetelőanyag, az építőiparban jelenleg is közkedveltségnek örvend. Tetőként a házaknak rusztikus jelleget kölcsönöz, s kellemes emóciókat ébreszt.
Jómagam azonban a legelevenebb formában is kapcsolatot tartok e vízi növénnyel. Egyrészt csopaki kerti tavacskámban nagy erőfeszítéssel sikerült meghonosítanom néhány szálat, s most tavasszal, első látogatásom alkalmával örömmel konstatáltam, hogy néhány szál átvészelte a telet, és a töveknél zöld hajtások sarjadoznak. A másik kapcsolat: majdnem egy emberöltőnyi idő óta horgászom a hajókikötő közelében lévő nádasban, s ez alatt az idő alatt volt alkalmam megfigyelni, hogyan pusztul és silányodik ez a vízi ősrengeteg – sokfajta emberi tevékenység eredményeképpen. Némi büszkeséggel töltött el, hogy a nádas tó felőli részén szinte csak az én horgászhelyemen maradt meg két nagyobb bokor, elképzelésem szerint azért, mert a hal beetetésénél mindig ügyeltem arra, hogy ne a nádtövek közelébe öntsem a kukoricát.
Idén a szokásosnál korábban tettük le a vízre a csónakot, a nádnak még nem volt zöldje, s mivel a part felé eső részt levágták, az egész terület áttekinthetővé vált, teljesen elveszítve romantikus voltát. Ráadásul két éve az öböl elé hosszú kőhányást húztak, úgymond: a nádas védelmében, így a hely, mondhatni, urbanizálttá vált, látványként elveszítve természeti jellegét.
A mi két nádcsomónkhoz azonban, előttem akkor még ismeretlen okból, a nádvágók nem nyúltak, a tavalyi száraz nád vígan lengedezett. Sajnos, jó részét a jég összetörte, beledöntötte a vízbe. Öt-hat kévényi nád rohadt keresztbe fekve, teljesen eltömve a horgászhelyet.
Hetvenéves bátyámmal úgy döntöttünk, rászánunk néhány könynyű órát, hogy kivágjuk és eltávolítsuk a rothadóban lévő szálakat. Csendes, napos idő volt, úgy véltük, kellemes elfoglaltság vár ránk, hasznos munka, amely jó érzéssel tölti el az embert. Hamar kiderült, hogy nagy fába vágtuk a fejszénket, a rothadt nádat úgy kellett kibányászni a víz alól, s ami messziről jelentéktelennek látszott, az közelről már száz és száz korhadó, iszapos, jéghideg, nyálkás szálat tartalmazott. Negyedóra múltán a kezünkből dőlt a vér, a derekunk sajgott, a hátunkon folyt az izzadtság.
Ekkor egy korszerű gumi motorcsónakon két derék rendőr kerülte meg a kőhányást, s oldalazott lassan felénk. Az egyik megfogta a horgászkarónkat, s helytelenítő pillantással azt kérdezte, hogy van-e nádvágási engedélyünk. Visszakérdeztem: viccel? Hiszen mi csak a bedőlt, rohadt nádat szedjük ki a vízből. Egy kéve levágásához is engedély kell, felelte, hozzátéve, hogy egyáltalán nem viccel, van-e nálam személyi igazolvány? Mondtam, hogy nádlopás közben még sohasem érdeklődtek személyazonosságom iránt, s utaltam rá, hogy az egész maradék nádast levágták a télen, csak itt maradt meg ez a két bokor. Látszik, hogy nem ismerik az idevágó rendeletet, mondta, a víz felé eső részen egy keskeny sávban tilos levágni a nádat. De itt sávról szó sincs, feleltem, nézzen körül, összesen öt satnya bokor van. És mi egyébként is csak a vízbe dőlt szálakkal kínlódunk. Ezt látom, és emberileg méltányolom is, nyugtatott meg. De a levágott nádat ki kell vinniük a partra, és ott elégetni. Egyébként mi a neve? Reflexszerűen megmondtam. Miért kérdi? – tettem hozzá. Mert holnap ellenőrzöm, hogy eleget tettek-e az utasításomnak.
Ilyen ravaszak a rendőreink. Véres kezemmel megtöröltem verejtékező homlokomat. Ahogy a rendőrök távoztak, erős nyugati szél támadt. Csónakunkat nádastul sodorni kezdte. Nagy örömünkre szolgált, hogy partra tudtunk vergődni egyáltalán.
Hogy ily módon, negligálva a rendőri intézkedést, törvénybe ütköztem-e, én nem tudom…