A bizonytalanság volt teljesen biztos

Úgy vágjunk neki az előttünk álló öt évnek, hogy szívünket is felemeljük – mondta Sólyom László, immár köztársasági elnökké választása után a parlamentben. Arra is utalt: ünnepi arcunkat mutassuk, mert a civil szféra győzelmének lehettünk részesei. S a tanulság szerinte az, hogy jó, ha a politikai pártok és a civilek együttműködnek.
Pedig az ünnepi hangulat sokáig mintha hiányzott volna az évszázados falak közül, sőt szokatlan módon szinte tumultuózus jeleneteknek lehettünk nemcsak szemlélői, de megkockáztathatjuk, részesei is. Talán soha nem látott vendégsereg hömpölygött már a délelőtti óráktól fogva a Tisztelt Ház folyosóin s termeiben. Mindenkit érthetően csak egyvalami foglalkoztatott: ki lesz az új államfő. A régi magyar szólás szerint minden jó, ha a vége jó, ám sokáig csak remélhettük, hogy nem lesz a parlament tekintélyét tovább koptató végkifejlete a történéseknek. Sajtótájékoztatók, sebtiben összehívott frakcióülések, rendkívüli (és rendkívül elhúzódó) házbizottsági ülés váltogatták egymást, közben pedig a jelenlévők szinte az athéni agorához hasonlatos tereppé változtatták a Parlament épületét, a hol elsiető, hol pedig meg-megálló, a kvaterkázásba bekapcsolódó honatyák részvételével.
Jobb lett volna, ha az ország háza helyett a Puskás Ferenc Stadionban vagy a Városligetben tartják meg a köztársaságielnök-választást, ha már a Duna jegét az évszakra való tekintettel nem lehet igénybe venni – utaltak egyesek arra, hogy a nagy érdeklődés miatt úgy szólván szűkösnek bizonyult a tér. Mások azt vetették fel, hogy talán mégiscsak fogadóirodát kellett volna nyitni brit mintára az élelmesebbeknek, hogy a sportversenyek hangulatát idéző tippelések, esélylatolgatások ne bizonyuljanak pusztába kiáltott szónak. S ha már a sportnál tartunk, valaki így tréfálkozott: ha szavazategyenlőség állna fenn, talán bizony a tizenegyesrúgások hozhatnák meg a végső döntést. Persze, nemcsak az esélyeket latolgatták az Országház folyosóin, hanem a lehetséges átszavazók kiléte is izgalomban tartott mindenkit. Bennfentes információk keltek szárnyra úton-útfélen, s „holtbiztos” értesülésekként tálalta minden jelenlévő.
Úgy is fogalmazhatunk: csak a bizonytalanság volt teljesen biztos. És Szabad György professzor, az első demokratikusan megválasztott Országgyűlés elnöke. Szokott méltóságteli hanghordozásával válaszolt kérdésünkre még déltájban: Sólyom László lesz az új köztársasági elnök. Hozzáfűzte: ha mindenki tartja a szavát.
Mert szóbeszédben nem szűkölködtünk. Az ellenzék kisebb pártjának egyes képviselőiről sokan tudni vélték, hogy akár Szili Katalinra is adhatják a voksukat a szavazófülke csendes és titoktartó homályában. Másokkal kapcsolatban, így a szavazástól való távolmaradását folyamatosan kinyilvánító kisebbik koalíciós pártról szintén kerengtek a találgatások. Az SZDSZ mégis beadja a derekát, és leszavaz az MSZP mellett – szólt a visszatérő szólam, amit csak erősített a jelenlegi kormányfő elviharzása a szabad demokraták frakciója irányába.
S a Védegylet képviselői? Ők vajon töretlenül bíztak abban, hogy az általuk jelölt volt alkotmánybírósági elnök, a nemzetközi hírű akadémikus végül elnyeri a honatyák többségének bizalmát? Lányi András, Karátson Gábor vagy Schiffer András arcán nem tükröződött önhitt bizakodás. Aki beszélt velük, meggyőződhetett róla, hogy bár bíznak a sikerben, önmagában már azt a tényt is a civil szféra győzelmeként értékelik, hogy alakító módon beleszólhattak a nagypolitika ügyeibe.
Utólag megállapíthatjuk: nem csupán beleszóltak, de el is döntötték a kérdést. Győzelemittas arcokat viszont hiába kerestünk körükben az ünnepi beszédek után. Legtöbben ugyanis úgy vélték, olyan győzelem volt Sólyom László köztársasági elnökké választása, amelynek nincsenek vesztesei. De hogy így érezték-e a kormánypárti képviselők is, az nagyon kérdéses. Az arcokon tükröződő feszültség, a gesztusok árulkodtak a belső vívódásukról. Talán előbb lehetett leolvasni a szocialista képviselők gesztusaiból a szavazás végkimenetelét, mint ahogy a biztos információk megérkeztek s maga a bejelentés elhangzott. Szili Katalin tartotta magát talán a legjobban, csalódott, szomorú volt, de méltósággal viselte államfői álmainak szertefoszlását. S hogy a miniszterelnök ábrázatára mi volt írva? Talán avatott pszichológusok tudnának erről bővebb elemzéseket készíteni.
Civil, jobban mondva az ellenzéki padsorokból érkező kezdeményezésre a Himnuszt is elénekelték a képviselők, rögtön Sólyom László megválasztásának bejelentése után. „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt” – hangzott fel a padsorokból, minket pedig a rendszerváltozás óta csak ritkán tapasztalt jó érzés tölthetett el.