A demokrácia hatósugara

A második Bush-adminisztráció egyik legfontosabb külpolitikai törekvése a demokrácia további terjesztése világszerte. Azok az elemzők, akik közel állnak vagy szimpatizálnak a Fehér Házzal, azt állítják: mivel Közép- és Kelet-Európában sikeres volt az átmenet az autoritárius rendszerekből a demokráciába, logikus arra a következtetésre jutni, hogy amennyiben a folyamat más régiókban, például a Közel-Keleten vagy Közép-Ázsiában is elindul, hasonló eredmények várhatók. E vélekedések többnyire eltekintenek a korábbi visszalépésektől-visszaesésektől, amint azt Latin-Amerika egyes államaiban lehetett tapasztalni – olvasható a Budapest Analyses friss elemzésében. A harmadik hullám című könyvében (1991) Samuel P. Huntington meggyőző érvekkel támasztotta alá, hogy globális méretekben a demokratizálódásnak még akkor sincs alternatívája, ha ideiglenes visszalépések tapasztalhatók a folyamat során. Huntington általános jellegű tanácsokat is megfogalmazott, amelyeket konkrét helyzetekben alkalmazhatók. Nincs vita arról, hogy a demokrácia eszméje az elmúlt évtizedben komoly politikai felhajtóerővel telítődött, tekintet nélkül a történelmi és kulturális háttérre vagy a regionális sajátosságokra. Elismerve az állítás igazságát és feltételezve azt, hogy történelmi folyamatok utánozhatók, a következő kérdés vetődik fel: milyen szerepet vállalhatnak a létező demokráciák – régiek és újak – ebben a folyamatban?
Az európaiak számára továbbra is az egyik legnehezebb kérdés a demokratikus nacionalizmus – hívja fel a figyelmet a Budapest Analyses független elemzőközpont. Eltérő vélemények tapasztalhatók Amerikában és a kontinensen. Nemrég egy amerikai szerző (Jed Rubenfeld: A két világrend. The Wilson Quarterly, 2003) azt állította, hogy míg az Egyesült Államok alkotmánya a hatalmi ágak szétválasztása, „a fékek és egyensúlyok” rendszerében képes a népakarat kinyilvánítása által létrejövő lehetséges ellentmondások és feszültségek kezelésére, az európaiak szkeptikusok. Számukra, írta a szerző, „a nemzetközi jog alapkérdése a nacionalizmus katasztrofális problémájának a kezelése volt, a nemzeti szuverenitás ellenőrzése, beleértve a népszuverenitást”. „Máig ez az Európában uralkodó nézet”, tette hozzá. Következésképpen az európai nagyhatalmak – levonva a húszas és harmincas évek történelmi konzekvenciát – belefogtak olyan szupranacionális struktúrák és intézmények kiépítésébe, amelyek „magasabb” elvek nevében képesek a demokratikusan megválasztott, ám autoritárius törekvésű nacionalista populisták által okozott anomáliák kezelésére. Ennek a kezdeményezésnek a sikerét határozottan alátámasztotta a XX. század két nagy európai háborúi következtében kialakult békés konfliktuskezelés célkitűzése és gyakorlata.
Egy más kontextusban viszont a franciaországi és hollandiai népszavazások eredményei akár a demokratikus nacionalizmus „bosszújaként” is felfoghatók – állapítja meg a Budapest Analyses. Európában egy másik érzékeny kérdés a nemzetállam jövője. Egyes európai integrációs elméletek – hasonlóan több amerikai globalizációs elképzeléshez – valójában hanyagolják a kérdést abból kiindulva, hogy a nemzetállam betöltötte történelmi szerepét és meghaladható, s Európa belépett a posztnemzeti korszakba. Az ilyen nézetek ellen az egyik érv így szól: liberális képviseleti demokrácia csakis a nemzetállam, vagy ha úgy teszik, a területi állam, illetve a relatíve egységes kulturális normák keretében lehetséges. Természetesnek tekinthető, hogy a konszolidált demokráciák és az „új” európai demokráciák politikai elitjei esetenként eltérő álláspontra helyezkednek e kérdésekben. Egyes politikusok, amikor egyszerre szembesültek a demokrácia konszolidálásának és államuk területi integritása megőrzésének kérdéseivel, időnként sikerrel, máskor tragikus következményekkel együtt a nacionalizmust hívták segítségül – legitimáló elvként és nemzetépítő tényezőként.
Kompromisszumra van szükség a „nemzetek fölötti” elvekben és intézményekben gondolkodók, a „globalisták” és a nemzetállam azon védelmezői között, akik nem utasítják vissza a nemzetközi együttműködést és a regionális integrációt. Ez jó alap lenne a demokráciák együttműködésére a globális demokratizálódás folyamatában.
A demokráciaterjesztés módszereinek és elképzeléseinek épp olyan pluralisztikusnak kell lenniük, mint magának a demokráciának. Minden demokratikus erő hozzájárulhat a demokratizálódáshoz – saját nézetei, tapasztalatai és nemzeti gyakorlata alapján. Az amerikai és európai pártok, mozgalmak és nem kormányzati szereplők, intézmények ezt a gyakorlatot követték a hetvenes évek második felétől. A munkamegosztás természetes volt. Egy globális koordinációs központ léte – Washingtonban vagy máshol – hasznos lehet az információ- és tapasztalatcsere a konzultációk vagy a párhuzamosságok kiiktatása szempontjából.
Több kormány is gyanakvással figyeli e törekvéseket. Nemrég magas rangú orosz állami tisztségviselők egyértelművé tették, hogy értelmezésük szerint a térségben zajló demokratizálási folyamatok valójában az Orosz Föderáció fellazítására irányulnak. Rendszer- vagy kormányváltás szabad és méltányos választások útján végrehajtható, de mi a teendő akkor, ha a zsarnokok eltávolításának külső politikai támogatásától felbátorodva nem demokratikus erők veszik át a kezdeményezést, mint például Üzbegisztában? Azaz amikor a területi állam, a viszonylag homogén kulturális tér és normák, a népakarat és az individuális jogok között olyan feszültségek tapasztalhatók, amelyeket egyesek szerint csak erőszakkal lehet megszüntetni. Mindezeket csak felerősíti az az ellentmondás, amelyre az Egyesült Államok kormányzata egyelőre nem volt képes elfogadható választ adni: milyen esetekben lehet a demokráciát békés vagy katonai erővel terjeszteni, a demokratikus elveket semmibe vevő zsarnokok „pragmatikus” támogatását nem is említve.
A regionális vagy nemzeti szintű demokráciaközpontok létrehozása demokratikus államokban alapvetően jó, ha az eszmék és módszerek pluralizmusára alapul. A helyi vetélkedésnek e tekintetben két dolgot kell jelennie: 1. a konkrét helyzetekben alkalmazandó legjobb eszmék és módszerek vetélkedését; 2. a résztvevő szereplők identitásának és politikai orientációjának a tiszteletben tartását – vélekedik az elemzőközpont.