Nem lehet véletlen, hogy Péter Lászlót, a tudományára büszke filológust Csepeli gyorsvasút című cikkének írásakor (Magyar Nemzet, április 30.) olyan erkölcsi találat érte a fentebb idézett verstől, hogy az Elesetteket azonnal nem létezőnek tekintette. Ezért számolta az Irodalmi Újság 1956. november 2-i történelmi számában megjelent nyolc verset csak hétnek…
De hogyan is próbálja cikkében Péter László a forradalmároktól, a forradalom költőitől, végeredményben a magyar nemzettől, forradalmi tettünknek még az emlékétől is elvenni a becsületet? Megérthetném persze: hogyha hamis a színpad… úgy a szereplők válogatás nélkül akkor is hamisak, ha tragédiába fordul a színjáték. Azt pedig még egy filológus is tudhatja, ismét Benjáminnal szólva, hogy „becstelen a becsületért, / igaztalan az igazságért / nem lehet senki emberfia” (Egyetlen élet).
Hiszen miféle (filológiai?) igazsághoz juttathatja olvasóit az, aki halott, válaszolni képtelen barátokat próbál kijátszani egymás ellen? Péter László eldicsekszik azzal, hogy a Piros a vér a pesti utcán költőjének „ellenversét”, A csepeli gyorsvasúton fénymásolatát a kilencvenes évek elején elküldte Varga Domokosnak és Sinkovits Imrének is, hogy többekkel bizonyíthassa: állítólag Tamási Lajos is „megalkudott”, sőt „megtagadta múltját”, mert „versében a pisztolytáskás, pufajkás munkásőr borostás arcában a saját apját vélte fölismerni”.
„– Bizony, apám, én sok vitában,
botlásban vergődtem nemegyszer,
azt hiszem mégis, az a lényeg,
hogy jó helyen van az a fegyver.”
Idézhette volna Péter László a vers előző négy sorát is:
„S míg a szelíd, hűs Duna-parton
zakatolva robogunk végig,
beszélgetünk s a világ sorsát
rendezzük a Boráros térig.”
Varga Domokos a küldeményre azt válaszolta Péter Lászlónak: „Köszönöm, ha fáj is.”
Nekem Varga Domokos válasza is fáj. Bár igaz lehet, hogy Tamási Lajosnak „még ilyet is írnia kellett, ha élni akart, s nem halni éhen, holott nekünk, bent levőknek ezt elengedték”.
– Te, ez tiszta ember – cseng a fülemben Tamási mondata, mikor a teljesen ősz hajú Dombi bátyám elsietett Lajos Pagony utcai házának teraszáról. Ő lett a Hazatérés szerkesztője, amikor Tamási meghalt. Fél évet sem kellett várni… Ily módon abban a pillanatban, 1992 nyarán két atyai barátom indította útjára a Hét Krajcár Kiadót. (Muszáj volt ezt látszólagos kitérőként megjegyeznem itt.)
Mindenütt voltak és vannak rendes emberek, még a munkásőrségben is. Tudok olyanról, aki azért állt be a testületbe, hogy fegyverhez jusson. Korábban harcolt a forradalomban, és azt akarta folytatni. Érthető, hogy a forradalmat nem folytathatta.
A csepeli gyorsvasúton a költő és az öreg munkásőr a Boráros térig beszélgetve – gyorsan! – elrendezte a világ sorsát… Tamási a versben levonta a tanulságot: … mégis… jó helyen van az a fegyver. A vita ellenére. Meg annak ellenére, hogy a költőnek milyen sors jutott osztályrészül.
A Sinkovits által is óhajtott forradalom tisztasága a „megtörtént igazságon” keresztül így maradhat fenn, éppenséggel nem a „költészet”, hanem a költészet által.
Filológusunk ha odalapozna az untig emlegetett verssel egy időben született Vásár című versre is, talán mélyebben és árnyaltabban értené a költőt. „Mert mindig kell támadni egynek, / legalább egynek, ki lemossa / szívünkről a mocskot, a szégyent, / habár a gárda letapossa. // Habár a társak a kötélen / iszonyodva húzódnak hátra, / s magára hagyják, mégis ebbe / rendült bele az elit-gárda.”
Esett volna el Tamási is? Akkor filológusokkal, párttitkárokkal, színészekkel együtt ma hősként ünnepelhetnénk őt is? Akasztották volna fel? Börtönözték volna be, mint több író barátját? Szökött volna nyugatra? (Akkor nagyobb becsülete volna!) A vészterhes napokban egy idegen akcentussal beszélő férfi felhívta telefonon: „Ön van nagy bajban, meneküljön!” Tőrbe akarták csalni? Itthon maradt. A levert forradalom után vállalta a belső száműzetést, az 1956-os betiltott írószövetség titkosan választott elnökségének tagjaként gyorsvasúton járhatott Csepelre.
Ahogy Péter László – a tévedéseihez konokul ragaszkodó Új magyar irodalmi lexikon főszerkesztője –, sokan próbálják Tamási Lajost Tamási Lajossal erkölcsileg is megsemmisíteni. De A csepeli gyorsvasúton nem ellenverse a Piros a vér a pesti utcán címűnek. Ahogy Petőfi hű volt a magyar néphez és a szabadsághoz, a rákosista hatalommal korán szembeforduló, Nagy Imre oldalán revizionistaként küzdő Tamási is haláláig hű maradt önmagához, vállalt eszményeihez, a magyar forradalomhoz, a magyar munkásokhoz. Nem az ÁVH-hoz, nem a Kádár-huszárokhoz pártolt, hogy élhessen – másokért akart élni! –, hanem a munkásokhoz ment. Harminchárom éves tapasztalattal igazolhatom őt. S igazolhatná az Olvasó Munkásklub minden élő és holt tagja. Mindazok, akik épp általa jutottak magasabb műveltséghez és igazabb emberi tartáshoz. Irodalmunkban ki tett nála többet a magyarok becsületéért? „Jöhet akárki, jöhet bárki, / hatalmában csak addig ér, / amíg sírunknál meg tud állni / s kezéhez nem tapad e vér” (Egy körúti sírkeresztre).
Péter László azt írja: Tamási a „rendszerváltoztatás után” hallgatott. De Péter úr, ugye nem mondja komolyan, hogy a költő 1989 után „besöpörte a Piros a vér a pesti utcán erkölcsi és tán anyagi előnyeit, de nem beszélt arról, hogy ő is megalkudott”? Lehet, hogy megalkudott, ahogy a nagy testvérrel szemben egész Magyarország „megalkudott”. Benjámin iróniájával szólva: „Lajos halálig kitartott” (A világ végén). Halála után megkapta a Nagy Imre-emlékérmet és az 1956-os emlékérmet is. A kitüntetéseket a költő özvegye vette át.
A Zugligeti ősz (1987) versei után újabbakat nem írt. 1989 őszén megkérdeztem tőle, örül-e, hogy színpadon, rádióban, tévében, mindenfelé végre szabadon mondják a verseit, köztük a Piros a vér a pesti utcánt is. Komor arccal felelte: „Elkéstek.”
Megromlott idegrendszere, infarktusokkal szétlőtt szíve már nem sokáig dobogott. 1992-ben „besöpörte” a halál. Amint az majd mindenkit, jót és rosszat besöpör.
Péter László végül pongyolán megemlíti cikkében, hogy „a Hét Krajcár Kiadó Keserves fáklya címmel ismét (!) kiadta Tamási Lajosnak az ötvenhatos forradalommal és szabadságharccal kapcsolatos költeményeit”.
Kezébe sem vette a könyvet. Ha kezébe vette volna, tudná: az új kötet Tamási Lajos egész életművéből ad hiteles és bő válogatást. Péter úr azt írja, a kötet „akkor lesz teljes, ha közhírré tétetik benne A csepeli gyorsvasúton című vers is”. Gyorsvasúton címmel a könyv 173–174. oldalán megtalálja. S ha majd elfogulatlan figyelemmel tiszteli meg a kötetet, látni fogja: régi igazság, hogy a költő(k)nél senki sem ismeri jobban, mélyebben és hitelesebben a történelmet. Bizonyára megérti, miért van múlhatatlan szükségünk költészetre, Tamási Lajos költészetére is, s hogy ő miért nagy költő és nagy jellem.
Ne higgye el az olvasó Benke Lászlónak, hogy április 30-i írásomban a válaszolni képtelen Tamási Lajost (1923–1992) bíráltam. A szegedi Dél-Magyarország hasábjain 1990. január 27-én megjelent Megtagadott versek című cikkemben már megtettem. S ha ez nem jutott volna is el az elsőrendűen érdekelt címzetthez, Marafkó Lászlónak a cikkemben idézett 1990. október 21-i interjúja után elküldtem a kifogásolt ellenvers fénymásolatát a riporternek, és ő tudtommal közölte is Tamásival. Még két éve volt tehát neki, hogy tisztázza a két vers közti ellentmondást.
Nem állítottam, hogy kezemben volt új verseskönyve: csak a Magyar Nemzet április 20-i hírére hivatkoztam. Nem világos, miért hagyta el ő vagy hagyatékának gondozója A csepeli gyorsvasúton című versének címéből Csepelt, de ennek ellenére sem tudom Benke László módjára kedvezően érteni. Azt mondja, amit 1958-ban akart mondani: töredelmesen elismerem, hogy én tévedtem ’56-ban, s a te kezedben, pufajkás munkásőr, van jó kezekben a fegyver…
Nem kívántam soha, hogy Tamási úgy váljék hőssé, hogy esett volna el… Ötvenhat hőse maradt volna, csak ne írta volna meg ezt a verset!
Péter László
origo.hu
Földrengés volt Magyarországon
