Legalább olyan reménytelen és ködös vállalkozás a szépség könyvét megalkotni, mint mondjuk az ostobaság vagy a szerelmeskedés maradéktalan történetét összegereblyézni. Ilyen művek esetében csak szellemes megoldásokkal, nem hétköznapi nézőpontokkal kerülhető el, hogy a gáláns szerzői ígéretek és a közizgalmat kiváltó témafelvetések végül ne váltsanak ki gyanakvást és csalódást az olvasókban. Nos, Umberto Eco A szépség története című kötete se nem szellemes, se nem eredeti: szépen illik a dióhéjban az atomfizikáról, a százéves háborúról vagy a madarak násztáncáról típusú, rapid ismeretterjesztői szándékkal áthatott könyvek sorába.
Eco az ókori görög szépségképtől a modern fogyasztói kultúra esztétikai felfogásáig vizsgálja a szépségfogalmak és -eszmények változását. Elővigyázatosan a nyugati kultúrkörben maradva azt kutatja elemzéseiben, a kifogástalanul megválogatott korabeli idézetekben, illetve a ragyogó képanyag segítségével, hogy mit tartott szépnek, azaz vágyaitól, érdekeitől függetlenül is gyönyörködtetőnek az emberiség az elmúlt évezredekben. Az ígéretek pazarok (és pazarlók): olvashatunk harmóniatanról, a középkori színhasználatról, a rút szép ábrázolásáról, kert- és tájesztétikáról, külön fejezetet a gép szépségéről az ókortól napjainkig – ám a szerző villanásokra sem haladja meg egy közepesen érdekfeszítő egyetemi előadás kereteit. Van valami ingerlő Umberto Eco gyűjteményében, valami áthatolhatatlan felületesség és középszerűség, egyszersmind hányaveti nagyvonalúság, mint az utóbbi időben oly sok Eco-műben és művelődéstörténeti terepszemlében. A kiadvány leginkább olyan egyetemistáknak okozhat örömet, akiknek csak néhány órájuk van, hogy felkészüljenek esztétikatörténeti vizsgájukra, meg olyan olvasóknak, akik kedvelik a szemet gyönyörködtető alibi könyveket.
(A szépség története. Szerk.: Umberto Eco. Európa Kiadó, Budapest, 2005. Ára: 8900 forint)
origo.hu
Több fa is az útra vagy házakra dőlt Veszprém vármegyében
