A veréb századik lépése

Kevesen emlékeznek ma már egy fiatalon elhunyt prózaíróra, aki pedig sajátosan szemtelen világlátása, alig burkolt társadalomkritikai hozzáállása és körmönfontan szaggatott történetmondó technikája miatt a mára megszépült „pangás” idején a fiatalabb olvasói korosztályok valóságos kultuszhősének számított: Bólya Péternek hívták. Bólyának volt egy kisregénye, amit leginkább nemzedéki pikareszknek mondhatnék, s amely azt a címet viselte: A veréb századik lépése. Mostanában sokszor eszembe jut ez az opusz. Egy tehetséges író mindig jövőbelátó is picit: itt van most nekünk egy monumentális veréb, amely szakadatlanul csiripel, s éppen százat lépegetne, de hát természeténél fogva egyet sem tud – a veréb már csak olyan, hogy nem lépeget, hanem ugrál. Az ugrálással amúgy sincs baj – más kérdés, hogy nem kelti a folyamatosság képzetét, azonkívül a politikus verebek nagyhangú ugrálása ritkán támaszt rokonszenvet az istenadta választópolgárban.
Nem tudom, önök hogy vannak vele: én réges-rég elvesztettem a fonalat, hogy épp hányadik propagandalépésénél tart a Gyurcsány-féle kirakatkormányzás. Igaz, még idejében figyelmeztettek: nehogy valaki komolyan elkezdjen számolgatni – ezt a kerek százas számot éppúgy szimbolikusan kell érteni, mint azt, hogy „száz nap, száz százalék”. Az egészségügyet egész Flatley-mintájú szteppsorozattal lyuggatták ki – szívből drukkoltam, hogy a kultúra elkerülje a kormányzati koreográfusok figyelmét. Nos, hasztalan. Itt van a könnyűzene felvirágoztatásának egymilliárdos programja, ami a sokat megélt szemlélőben joggal ébreszthet gyanút: a kulturális kormányzat immár a diszkókban akar kampányolni.
Pedig volna a kultúra irányítóinak dolguk e nélkül is jócskán. Hivatalosan még javában tombol a József Attila-emlékév, ám a költőnek – noha röpködtek a milliók – születésének centenáriuma alkalmából szégyenszemre nem sikerült méltó síremléket állítani. Ugyanakkor a korrupciógyanús filmfinanszírozási szisztéma után a kultuszkormányzatnak már sikerült új vesszőparipát találnia: most meg központilag elő akarják állítani a magyar könnyűzenei világsztárt. Kétségkívül szép és magasztos célkitűzés – kár, hogy nem túlságosan eredeti. Legalább harminc éve megígérték már ezt nekünk, de a jelöltek éppúgy elvéreztek a selejtezőkön, mint aranylábú fiaink immár egy emberöltő óta. (Talán onnét származik a világsztárgyártási idea, hogy újból összeállt a japán fiatalok kedvence, a Neoton.) Ez az egymilliárdos program azt a látszatot keltheti, hogy voltaképp egy felhőtlenül boldog, módos ország polgárai vagyunk, probléma egy szál se, nincsenek megszorítások és nemzetközi leminősítések, a magyar ember csupán azon borong: miért nem lát több megzenésített József Attilát az MTV-n? (Nem ezen a Lagzi Lajcsi-félén, hanem a másikon.)
Sajnos, a derűs képet némiképp beárnyékolja, hogy a Budapesti Filharmóniai Társaság, amelyet Erkel Ferenc alapított, épp most készül végképp bedobni a törölközőt, mert a Bozóki András által megígért támogatás egyszerűen nem áll rendelkezésre a miniszteri keretben. (Talán átcsoportosították a világsztárprojektbe.) A patinás társaság – amelyre szinte egy időben látszik rászakadni a csillár a vezetési és finanszírozási válságba sodródott Operaházzal – a Bozókihoz intézett petíciójában úgy fogalmazott: a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma tekintse a filharmóniai társaságot saját halottjának. Kapaszkodjanak meg: nem ám milliárdos igényről van szó, hanem – a fennmaradásért küzdő szimfonikus zenekarokat egy kalap alá véve is – tízmilliós nagyságrendről. A külhonban is elismert, sikert sikerre halmozó komolyzenei együttesek (a szimfonikusoktól a Rajkózenekarig) még a tavalyi apanázsnak is a töredékét kapják, de még ezt sem utalják át nekik. Jómagam nem vagyok zenesoviniszta (hol Mozarthoz van kedvem, hol meg Ákoshoz), de mégiscsak felforr a vérem, ha arra gondolok: ilyen-olyan rockfiúk és popleányok, egynyári sztárocskák formailag többet nyomnak a latba a nemzeti kulturális örökség mérlegén, mint a Himnusz zeneszerzőjének szellemi utódai.
A magyar kultúra e tágkeblű átértelmezői persze vélhetik úgy, hogy például a 2006-os első szavazók között több a rockrajongó, mint az Erkel-operák fogyasztója. (A Bánk bán amúgy is csúnya fideszes operafilm, pfuj, pfuj.) Ám azt talán még ők sem kockáztatják meg, hogy az új választópolgári generációban ne volnának József Attila-kedvelők. Ők nem feltétlenül a nemzet által csúfosan elsumákolt sírkő miatt ágálnak, sőt még attól sem jönnek izgalomba, ha könyvheti újdonságként tálalják nekik Fejtő Ferenc sok évtizedes József Attila-könyvét. Arra már felkapják a fejüket, ha a hatályos szerzői jog és a nemzeti kulturális örökség védelmének ordító hiátusa miatt egy értetlen és méltatlan jogdíjörökös letilthatja klasszikus költőnk életművét a Magyar Elektronikus Könyvtárból. (A poéta forog a sírjaiban.) Még szerencse, hogy ha már a kultusztárca nem áll a helyzet magaslatán, ellentételezésként vannak méltó civil kezdeményezések ebben a valódi értékek iránt fogékony hazában: például a Zsíros Sándor által szerkesztett felsőzsolcai verses antológia, ami tisztelgésként jelent meg a költő centenáriumára.
Próbáljunk egy pillanatra elvonatkoztatni a jelenlegi kormányzattól, meg attól is, hogy bár a veréb is madár, nem sorolandó az énekesmadarak közé, így a muzsika sorsát nem feltétlenül viseli szívén. Itt van ez a sokszínű, a birodalmi típusú egyesülésre épp mostanában nemet mondó Európa. Itt vagyunk mi, magyarok tizenegynéhánymillióan, nem tartozva sem a nagy, sem a kis nemzetek közé. Közös élményünk, hogy nem látszunk annyira, amint azt az európai közösségben elfoglalt helyünk indokolná. Hogyan látszódhatnánk jobban? A gazdaságunk révén legfeljebb regionális figyelem illet meg bennünket; a politikában korlátozottak az akaratképzési és befolyásolási lehetőségeink. Három olyan terep van, ahol a teljesítmény demokráciája némi megszorítással érvényesíthető. Az egyik a tudomány (erre bűnösen keveset áldozunk, csupán nagy koponyáink fanatizmusa tartja az erkélyt), a másik a sport (ebbéli szórványos, felülreprezentált sikereink néhány tucat kivételes mesternek és fanatikus versenyzőnek tulajdoníthatók), a harmadik a kultúra. Azon belül is a nemzetközi nyelvezetű műfajok (s ezt némi szomorúsággal mondom az írott magyar szavak szerelmeseként): a képzőművészet, a film, a zene. Utóbbiak közül a multik által uralt könnyűzenében körülbelül annyi a keresnivalónk, mint a Hollywood-központú filmgyártásban: legfeljebb árnyalat, színezőelem lehetünk – tömegáruként eladható bálvány csak elvétve. S ha statisztikusan még ki is termelődne egy magyar popikon, azt nem a magyar kormány nevetséges egymilliárdja indukálná. Amiben viszont lélekszámunkat felülmúló sikereink lehetnek, az épp a film, a képzőművészet és a komolyzene. A komolyzenére például akár önmagában is lehet kulturális fővárost építeni. (Nem ideigleneset: állandót.) Érthetetlen, hogy egy megfontolt lépegetést imitáló kulturális kormányzat hogyan engedheti kivérezni a komolyzenei együtteseket, miként hagyhatja sorsára azt a kincset, amelyet ki sem kell ásni, mert ott csillog-villog az orra előtt…