Az államfőválasztás érettségije

Amikor az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain az új alkotmányos rendszer parlamentáris jellegét formálták a résztvevők, köztük leendő új államelnökünk, Sólyom László, a köztársasági elnök választásának politikai kooperáción nyugvó elvét irányozták elő. Az elnökválasztás jogát a parlamenthez rendelték és ott az eredményességhez kétharmados többséget írtak elő az első és második fordulóban. A harmadik forduló egyszerű többsége mint alkotmányos szükségszerűség került a szabályozásba arra az esetre, ha valamely ok vagy okoknál fogva nem jön létre a szükséges kooperáció. Ekkor még senki sem gondolt arra, hogy tizenöt év múltával a pártok az első két fordulót tesztelésre, szavazatellenőrzésre fogják csupán használni és majd a harmadik fordulóban – immáron lerázva magukról az alkotmány kooperatív szellemét – ki-ki érvényesíteni próbálja önös érdekeit.
Alkotmányunk politikai kooperációba vetett hite azt a demokratikus meggyőződést rögzíti, hogy a parlamenti pártok mindegyikének, akik egy-egy nemzetrészt képviselnek, az áll érdekében, hogy olyan jelöltet válasszon elnökké, aki kifejezi a nemzet egységét, integratív személyiség és demokrata.
E sorok írója a Magyar Nemzet hasábjain már korábban is kifejtette, hogy a rendszerváltozás egyik súlyos deficitje az államfőválasztás problematikája. Az elmúlt tizenöt esztendő a paktumpolitika jegyében úgy telt el, hogy 2000-ben a politikai elit azt is megtanulta, hogy nemcsak a zsarolás eredményes az államfő parlamenti választásánál, hanem az alkotmányos kooperáció felrúgása is. 2000-ben, bár az MSZP– SZDSZ-ellenzék nem állított ellenfelet Mádl Ferenccel szemben, sőt támogatásáról biztosította őt, végül dezertált ebből az álláspontból, és csupán a harmadik fordulóban választotta a kormánytöbbség alkotmányos kooperáció – kétharmados szavazás – nélkül köztársasági elnökké.
Rossz tanulság volt az a politikai elit számára, hogy nincs abban semmi kivetnivaló, ha csak a harmadik fordulóban választ a parlament elnököt. Ezt a gyakorlatot az MSZP és az SZDSZ a 2002-es koalíciókötéskor már evidenciának tekintette, vagyis kísérletet sem tettek 2005-ben arra, hogy az alkotmány kooperatív szellemében megválasztható jelöltet állítsanak az Országgyűlés s egyben az ellenzéki pártok elé. Önmagában már csak ez a tény is a demokráciaérettségin bukást kellene, hogy jelentsen. A paktumszellemnek ez azonban „csak” egy hozadéka. A zsaroláson nyugvó államfőválasztás viszont eredendően benne van. Vagyis az az alapállás, amely szerint a kormánypárttal szemben a végrehajtó hatalom másik ágát, a köztársasági elnök személyét a legnagyobb zsaroló potenciállal bíró párt adja, legalábbis egyetértése szükséges. Az 1990-es, ’95-ös és 2000-es választásokon a zsarolás tétje a kétharmados többség elérése volt. A 2005-ös választáson ez a tét már alacsonyabb szintre került. Már az egyszerű többség biztosítása sem sikerült Szili Katalin számára.
A zsarolás politikai eszközének nyílt vállalója 1990-től kezdve az SZDSZ. Akkor még egymilliós szavazótáborral rendelkező óriáspárt volt, mára törpepárttá vált. Zsarolási potenciálja jelenleg abban áll, hogy nélküle az MSZP nem tudna kormányozni. Az SZDSZ zsaroló alapállása mindenkor visszatetszést keltett tárgyalópartnereiben és a politikai közéletet megfertőzte az egyik legsúlyosabb betegséggel: a bizalmatlansággal. Az alkotmányos kooperáció hiánya, a politikai zsarolás végletessége és a politikai eliten belül élő totális bizalmatlanság tette a 2005-ös államfőválasztást a társadalmi csapdák iskolapéldájává. Hankiss Elemér írja: „A társadalmi csapda viszont olyan hibás, a társadalom ellenőrzése alól már kicsúszott automatizmus, amely egy adott társadalmi dilemma rossz, szűken önérdekű megoldásának következtében alakult ki, s amely a döntést hozók szándékával ellentétes eredményre vezet: ahelyett, hogy a megszerezni kívánt javakhoz hozzájuttatná őket, megfosztja őket e javaktól, vagy legalábbis megnehezíti, vagy lehetetlenné teszi számukra e javak megszerzését.” (Hankiss: Diagnózisok.)
A bizalmatlanság csapdája jól mutatkozik a Fidesz első fordulós magatartásában. Demokratikus mércével mérve elrettentő az a kényszer, hogy egy párt szavahihetőségét csak úgy tudja bizonyítani, hogy nem tesz eleget alkotmányos kötelezettségének. Az is elrettentő, hogy a deklarált állásfoglalások ellenére a politikai elit természetesnek tartja annak megváltoztatását, netán megvásárolhatóságát.
A Fidesz az első fordulós eljárásával nem kívánt az orwelli „állatfarm demokráciánkban” korpa közé keveredni. Az viszont még inkább ellentmondásos helyzet, hogy az SZDSZ, amely liberálisnak nevezi magát és gyakran tetszeleg a szabadságjogok védelmezőjének szerepében, egyszerűen megtiltotta képviselőinek a szavazást mindhárom fordulóban. Tette ezt az a párt, amelyiknek eleve alapértékével összeegyeztethetetlennek kellene tekintenie egy ilyen döntést. Ehelyett egyenesen alkotmányos kötelezettségszegésre szólította fel, sőt, kötelezte képviselőit. A zsarolás, a bizalmatlanság és az agresszió testvérek.
Az MSZP–SZDSZ kapcsolatban valószínűen új fejezet kezdődik. Szili bukásával talán megerősödik az a szocialista vonal, amely nem hiszi el az SZDSZ-nek azt, hogy nélküle nem lehet a jövőben kormányozni. Lehet, hogy a parlamentben sem lesz szükség az SZDSZ-re ezek után. Az SZDSZ-nek az az érve, hogy minipártként is jelen kell lennie a hatalomban, mert ha nem, az a „budapesti diplomáciai körök és nyugati kormánykörök”, valamint a „pénzvilág” nyugtalanságát váltja ki (Kis János szavait idézve), lehet, hogy már nem lesz elégséges az MSZP-nek. Ők talán már jobb üzletet jelentenek ezen köröknek, és többet is teljesítettek, mint az SZDSZ.
A bizalmatlanság viszont ott bujkál a Fidesz, az MDF és immáron a Nemzeti Fórum képviselői között is. Ki adható, ki vehető? A bizalmatlanság egyben azt is eredményezi, hogy miközben a pártok a társadalom felé demokratikus elveket próbálnak közvetíteni, saját belső struktúrájuk szinte diktatórikussá válik. Végül a harmadik forduló egy MSZP–MDF-paktum lehetősége is felvetődött, ami csak tovább erősítette a bizalmatlanságot a két ellenzéki párt között. A pártok mindegyike maga kell elgondolkodjon azon, hogy korábbi politikai magatartása mivel járult hozzá ezen feltételezéshez.
A 2005-ös elnökválasztás alkotmányos folyamata nemcsak a deficiteket hozta ismét felszínre, hanem néhány pozitívumot is eredményezett. Elsősorban jogi értelemben. Először az ügyrendi bizottság hozott állásfoglalást az érvénytelen szavazatok értékeléséről. Fontos előrelépés volt a házbizottság döntése is a tikosság értelmezése kapcsán, amely tisztázta a házszabály vonatkozó rendelkezéseit. A jövőben tehát az eljárás során ezek nem okozhatnak politikai konfliktusokat. Ezek a kicsiny eredmények azonban távolról sem elégségesek a kooperatív politikához. Ehhez bizalomra is szükség van.
A bizalom jövőbeni forrása pedig maga Sólyom László. A 2005-ös államfőválasztás érettségijét ő mentette meg a bukástól. Ezúton gratulálunk neki.

A szerző politológus, egyetemi oktató