Kicsit hasonlít a rajzaira.
– Tényleg? Észrevettem, hogy munka közben olyan arcokat vágok, amilyeneket éppen rajzolok. Ha szomorú a figura, legörbítem a számat, a vidámakhoz mosolygok.
– Történetei legtöbbször hétköznapi környezetben, lakótelepen, modern lakásban játszódnak. Nem járunk klasszikus mesebeli tájakon, nem találkozunk varázslókkal, tündérekkel.
– A környezet valóban hétköznapi, de vannak csodák az én meséimben is. Igaz, a kockás fülű nyúl nem úgy tesz csodát, mint a Varázsceruza kisfiúja, de tud repülni a fülével. Viszont nem varázsolja át magát problémákon, hanem megküzd velük. Csetlik-botlik a maga esetlen módján.
– A modern mesék többnyire gyorsan pergő eseményekből állnak. A Marék Veronika-történetek jóval szelídebb ritmusúak…
– A világgal együtt a mesék is gyorsulnak, és gyorsul a gyerekek fejlődése is. Mikor elkészült néhány kockásfülű-epizód, a filmgyár nagyjai, akik jóval idősebbek voltak nálunk, azt mondták: túl gyorsan peregnek a képek, nem lehet követni az eseményeket. Ezért le akarták állítani a munkát. Elmentünk egy iskolába, levetítettük az elkészült részeket, és a gyerekek szinte kockáról kockára el tudták mondani, mi történt. Mikor aztán elkészült a sorozat, hat–nyolc éveseknek ajánlotta a televízió. Ma a négyévesek is élvezik. A Kipp-kopp mesék, amelyek egy gesztenyefigura kalandjairól szólnak, bonyolultabbak; hat–hét éveseknek szántam őket, de ma már a hároméveseknek olvassák fel.
– A Walt Disney-világ látványuralomra épül, hang- és fényeffektusokra, tökéletes technikára. Nyilván az a cél, hogy minél valószerűbb legyen a történet, ugyanakkor minél izgalmasabb: a szereplők egyik hátborzongató, életveszélyes helyzetből a másikba sodródnak. Sok mai mese és játék azt üzeni: légy erős, gyors, ügyes – és győzz. Mintha állandó veszélyben élnénk, ahol túlélésre kell felkészíteni a gyerekeket.
– Ha jól van megírva egy mese, gyorsan ismétlődő veszélyhelyzetek nélkül is izgalmas lehet. Szólhat egyszerű dologról, de az első mondattól kezdve legyen benne feszültség. A Laci és az oroszlán így kezdődik: „Laci volt a leggyávább kisfiú a világon.” Erre máris felkapják a fejüket. Az unokáimmal szeretek vöröspecsenyét játszani, vagy gyufásdobozt pöckölünk, és számoljuk, hogy mikor melyik oldalára esik. Nem kell semmi különös ahhoz, hogy nevessünk és jól érezzük magunkat. Annyit lehet hülyéskedni egy darab papírral vagy alufóliával, amelyből csónakot csinálunk, és úsztatjuk egy tál vízben! A mese és a játék a valóság megismerésének igen tapintatos, szelíd módja. Így a gyerek mindenről értesülhet, ami később vár rá a világban. Amikor azonban bekapcsolja a tévét vagy a videót, sokszor egyúttal kikapcsolja magát a valóságból. Láttam egy videojátékot, az a lényege, hogy amelyik figurán piros pont van, az az ellenség, el kell pusztítani. A pokémonsorozatba is belenéztem és eliszonyodtam, olyan kegyetlen dolgok voltak benne. Azt hiszem, ezek a valóságos veszélyekre nem készítenek fel.
– Ön szerint milyen helyzetekre kell felkészíteni a mai gyerekeket?
– Ó, sokfélére. Andersen Hókirálynőjét ismeri? Egy Gerda nevű kislány és egy Kay nevű kisfiú nagyon jóban vannak. Egyszer azonban egy gonosz tündér leejti a tükrét, az széttörik, és egy kis szilánk befúródik Kay szívébe. Kay megváltozik, és amikor észak királynője szánon átutazik a városban, s int neki: gyere velem, ő vele megy. Gerda fölkerekedik, hogy megkeresse a barátját, és megtalálja a Hókirálynőnél. Próbál beszélni vele, de Kay nem érti, hidegen néz rá. A kislány sírni kezd, és itt jön egy kis furcsa anderseni romantika: a forró könnyek kiolvasztják Kay megfagyott szívét, kiesik a szilánk belőle, és hazamegy Gerdával. Egyszer csak rájöttem: édes istenem, itt a gyerekeknek elmesélik a válást! Egy nő és egy férfi szeretik egymást, megjelenik egy harmadik, és a férfinak megfagy a szíve, elmegy. A mesének persze jó a vége, a gyerekeknek erre szükségük van. Andersen a mese jelképrendszerébe vitte át, amit minden elvált szülő és gyermeke átél. Én is gondolkodom ilyen mesén, mert egyre több gyerek személyes élménye, hogy volt apukám, és most nem találom.
– A szülei mit meséltek, mikor gyerek volt?
– Semmit. Orvos szüleim voltak, nem értek rá. Kénytelen voltam négyévesen megtanulni olvasni. Átdolgozott Grimmet, Hauffot, Andersent, magyar népmeséket olvastam, valamint az akkor divatos meséket: a Furulyás Palkót Cukorországban, ahol minden cukorból volt, meg orvosságországban, ahol minden keserű volt. Dugó Dani meséit olvastam és a Micimackót, amelyből egy árva szót sem értettem, csak nézegettem a képeket. Nagyon eleven, rosszacska gyerek voltam, akit fehér papírral és ceruzával lehetett megszelídíteni. Hat-hét éves koromban volt a második világháború, s persze nem működött a bábszínház, a mesekönyvkiadás, nem voltak gyerekműsorok. Én ebből az egészből a rajzaimba, egy rajzvilágba menekültem.
– Azt a borzalmas műsort nem lehetett kikapcsolni. Milyen hatással van egy gyerekre a háború?
– Érdekes módon a pincében, együtt a házbeli gyerekekkel, védve éreztük magunkat. Volt bumm-bumm meg rosszkedvű felnőttek, nemigen akadt víz és ennivaló, azonban olyan bonyolult pincében húzódtunk meg, amelyikben nagyokat lehetett bújócskázni. Apámnak mint orvosnak el kellett mennie a kórházzal a Don-kanyarba. Anyám kicsi, nagyon kedves nő volt, az egyetlen orvos a környéken. Folyton futott a betegekhez vöröskeresztes szalaggal a karján, még bombazáporban is. Aztán apám hazajött, hazagyalogolt a Dontól mínusz negyvenfokos hidegben. Az igazi félelem a háború után született meg bennem, hétévesen átéltem az első rémálmokat. Akkor tanultam meg rettegni.
– A klasszikus rémmesék, mint a Piroska és a farkas vagy a Jancsi és Juliska, nem okoznak rossz éjszakákat, fölösleges szorongásokat a gyerekeknek?
– A mesében átélt félelem segíti őket, hogy a valóságos rosszat feldolgozzák. Egy egészséges gyerek nem veszi komolyan a Piroska és a farkast, mert annyira valószerűtlen. Tudják, hogy ez mese. Nem fogják félteni a nagymamájukat a farkastól. Minél korábban ismerik meg ezeket a történeteket, annál jobban és könnyebben beépítik a szimbólumkészletükbe. Ha például valakinek nem mondják meg pici korában, hogy van halál, azzal sokat ártanak. Ismertem olyan gyereket, akinek megdöglött a halacskája, kiszáradt a kaktusza, a szülei meg azt mondták, a halacskát elvittük a halacskakórházba, a kaktuszt a kaktuszkórházba, nem lesz semmi bajuk. Az illető zavarodott lett felnőttkorára, mert túl későn szembesült valamivel, amit idejében be kellett volna építenie a gondolkodásába. Gyerekkoromban sem kedveltem azokat a tündérmeséket, amelyekben csupa aranyos kislány, nyuszika és barika szerepelt. A mese nem lehet független a világtól. Benne kell lennie annak is, ami rossz és nehéz. Holle anyó története jut eszembe: a kútba belepottyan a jobbik lány, és mindenféle jót tesz, az almát leszedi a fáról, a kemencéből kipakolja a kenyeret, elszegődik Holle anyóhoz, s mikor az anyó hazavezeti, csupa arany hullik rá. Aztán a gonosz nővér beleugrik a kútba, nem szedi le az almát, nem szedi ki a kenyérkéket, rosszul rázza ki a párnát, és szurok hullik rá, mikor hazaér. Ilyen dolgok a valóságban nincsenek, s nem is a valóság szintjén éli át őket a gyerek, hanem egygyel odébb. A szörnyűségeket a mesében el lehet viselni.
– Sok figurája a hatvanas években született, de ma is időszerű. Sohasem mondták, hogy „elvtársnő, vigyen a történetbe egy kis osztályharcot”?
– A Móra Kiadónál, majd a Dörmögő Dömötörnél teljesen civil gyerekéletet lehetett rajzolni, ami ritka ajándék volt abban a korban. A Kisdobos újságnak is voltam munkatársa, ebben megjelent a politika, mégis dolgozhattam anélkül, hogy piros nyakkendőt raktam volna a gyerekekre. Az időtlenség viszont engem is meglep. Újra divatba jöttek, szinte újjászülettek a könyveim, s csodálkozom, hogy például A csúnya kislány nem avult el grafikailag, pedig ebben a műfajban sokszor megjelennek a korra jellemző jegyek.
– Ízlelgetem ezt a nevet: Boribon. Legalább olyan mackós, mint a Dörmi vagy Brumi, pedig tulajdonképpen nem jelent semmit. Vagy igen? Aztán itt A kockás fülű nyúl – neki miért nincs neve?
– Éppen akkoriban játszottak Budapesten egy híres Oscar Wilde-darabot, amikor mackónevet kerestem; tele volt plakátozva a város ezzel a címmel: Bunbury. Mondogatni kezdtem: bunbury, buribun – ebből lett a Boribon. A kockás fülű nyúl alaptörténete meg az, hogy a nagymama varr egy nyuszit maradék anyagokból, de túl nagyra sikeredik a füle. Az elfuserált nyuszi húzza maga után a füleit, hasra esik bennük, s a nagymama kidobja. Felkerül a padlásra a lomok közé. Amikor felpattan a bőrönd fedele, kiderül, hogy a nyuszi repülni tud a füleivel. Távcsővel figyeli, hogy három barátjának, Menyusnak, Krisztának és Kistöfinek mikor van szüksége segítségre. Richly Zsolttal épp azon gondolkozunk, hogyan lehetne elnevezni a nyulat, mert Japánból kérdezték: mi a neve, és fiú-e vagy lány? Szerintem fiú.
– Sokan érzik magukat kissé elfuseráltnak: túl nagy a fülem vagy az orrom, szeplős vagyok, dagi vagyok, vézna vagyok…
– Születőfélben van egy mesém, kicsi fekete kavicsról szól, aki azt hiszi, semmire sem jó. A végére aztán kiderül, hogy ő a legfontosabb. Most nem mesélem el, mert még nincs készen…
– Hogyan került Japánba A kockás fülű?
– A Laci és az oroszlánt negyven éve ismerik ott, s két-három esztendeje minden könyvemet kiadják. Így jutott el hozzájuk egy kockásfülű-kazetta. Volt egy életmű-kiállításom februárban Oszakában, s három kiadó foglalkozik Tokióban a könyveimmel. Nagy szeretettel vesznek körül. Szívesen mesélek nekik egy kicsi országról, ahol kevesebb ember él, mint az ő fővárosukban, a furcsa, egyedülálló nyelvről, amelyet beszélünk és a folyóról, amelyik átszeli Budapestet. Az egyik előadásomon elmondtam magyarul József Attila Altatójának első versszakát. Mindig megemlítem nekik azt is, hogy Kodály, akinek az énektanítási módszerét használják, szintén magyar.
– Azért ebben a kicsi országban is nagy sikere van…
– A csúnya kislány című könyvemről 1966-ban egy kritikusnő azt mondta az írószövetségben, unalmas tanmese arról, hogy fogat kell mosni. Nem volt igaza, sokkal többről szól. Mégis olyan rosszulesett, hogy évekig nem írtam mesét. Aztán újra munkához láttam. 1974 és ’76 között elkészítettük A kockás fülű kétszer tizenhárom részét, azóta is vetítik a televíziókban. Hatvan ország vásárolta meg, nálunk is fogy. Sok gyerek kockás fülű nyuszibabával alszik. Nagyon szeretnénk folytatni ezt a sorozatot. Készek vagyunk rá, Richly Zsolt is, én is, a zeneszerző is, de nem sikerül szponzort találnunk, és ez elszomorít. Mesefilm-nagyhatalom voltunk, de a Pannónia Filmstúdió felhagyott az egésszel, a Vízipókkal és a többi remek dologgal éppúgy, mint az én meséim készítésével. Szélnek eresztették a rajzolókat, felszámolták a műhelyeket.
– Lehet, hogy ez az ország már kinőtt a mesékből… ezt nem mondtam komolyan. Ki lehet nőni a meséből?
– Embere válogatja. A mese irodalmi műfaj, felnőtteknek is szól. A Grimm- és a népmesék is felnőtteknek szóltak eredetileg. Ha egy paraszt bácsi leült mesélni, mindig megnézte, kik ülnek körülötte. Ha gyerekek ültek, ugyanazt a történetet egészen másként mondta el, mint az esti fonóban a felnőtteknek.
– Ön körül gyerekek ülnek. Én is szívesen ülök itt. Valahogy hiányoznak is a felnőttek a meséiből. Nem érdemlik meg, hogy bekerüljenek?
– Valóban gyerekvilág az én világom. S az az igazság, hogy nehezen rajzolok felnőtteket. Nemsokára megjelenik a Boribon beteg című könyvem, amelynek készítése során heves harcokat vívtam egy orvosfigurával. Kicsit fura lett, talán csúnyácska is, de remélem, a gyerekek ezt megbocsátják…
Marék Veronika író, grafikus 1937-ben született Budapesten. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar irodalmat és bábszínészetet tanult. 1963 óta szabadfoglalkozású, gyermeklapok külső munkatársa. Rádió- és tévéjátékok, bábjátékok, valamint rajzfilmforgatókönyvek írója. Gyermekeknek szóló könyvei a saját rajzaival jelennek meg.
