Gyurcsány Ferenc leszorult a Libération című francia lap tablóképéről, ami a múlt heti sikertelen uniós csúcstalálkozót volt hivatva megörökíteni. A protokollfotón 28 politikus szerepelt, miközben 25 uniós tagország van, a Libération meg balliberális orgánum: a hiányzás tehát minden szempontból igazolatlan. Azzal sem vigasztalhatjuk magunkat, hogy Gyurcsány hamarosan a hazai tablókról is leszorul. A magyar embernek ilyenkor pártállásra való tekintet nélkül szomorúnak kell lennie: a hiányzó protokollmosoly a közös haza európai súlytalanságára figyelmeztet. Nem segít ezen a parlamentben elővezetett gyurcsányi idea sem, hogy a rendszerváltozás utáni magyar miniszterelnökök együtt petíciózzanak Brüsszelben. Antall ebben akadályoztatva van, Boross epizódszereplő, Horn a múlt embere, Medgyessy meg Gyurcsány pedig frissen bukott bele az Európa-politikába. Nem tudni, a felelősség elkenésén kívül az akciónak van-e más értelme.
Pár esztendeje egy másik – a felsorolásból kihagyott – miniszterelnök a soros brüsszeli zsarolásra reagálva azt találta mondani: az Európai Unión kívül is van élet. Orbán Viktorra akkor elképesztő médiaössztűz zúdult a Libération hazai megfelelőinek irányából – pedig Orbán nem is úgy értette, hogy az uniós tablóképről kiszorulva is lehet sármosan mosolyogni. A birodalmi szervilizmus bűnét elhárító politikus – miközben európai integrációs előélete korántsem elhanyagolható – arra mutatott rá: Brüsszellel könnyebb boldogulni Magyarországnak; de Brüsszel nélkül sem lehetetlen. A csatlakozásellenes polgárokat akkoriban euroszkeptikusoknak bélyegezték. Működött a naiv előfeltevés: Nyugat-Európa alig várja, hogy keblére ölelje a hűtlenül sorsára hagyott Közép-Európát. Úgy vélték: a csatlakozóknak azért kell – utoljára – áldozatot hozniuk az egyenlőtlen és hátrányos csatlakozási feltételek elfogadásával, mert a csatlakoztatók csak a fokozatos átmenet biztosításával hajlandók kinyitni a bőségszarut, járulnak hozzá európai egyenjogúsításunkhoz és óvatos felzárkóztatásunkhoz. A múlt héten – a leggazdagabb tagországoknak az uniós költségvetéshez való kompromisszumképtelen hozzáállása, az új tagországok ismételt megalázása révén – ennek az illúziónak is búcsút inthettünk. A legnyíltabb nacionalista érdekérvényesítést pedig épp a britek irányából, attól a Tony Blairtől tapasztalhattuk, akit előbb Medgyessy, majd Gyurcsány is oly sikertelenül próbált majmolni. Nos, Tony Blair lényegében azt üzente: az Európai Unión kívül is van élet. De ezt üzenték a svédek, a spanyolok, no meg korábban a francia és holland népszavazók is, akiknek eszük ágában sincs megválni jóléti kiváltságaiktól csupán azért, mert holmi idejétmúlt kontinentális szolidaritás okán oda kéne engedni a terített asztalhoz azokat a diktatúrából szalasztott keleti nációkat is.
Szögezzük le: Magyarország inkább profitálhatna egy tisztességes, szavatartó unióból, mint kára származna belőle. A posztkommunista politikai és gazdasági túlkapásokat például ez a felvilágosult bürokrácia kénytelen-kelletlen korlátok közé szoríthatja, s előbb-utóbb kikényszerítheti a szabadabb, kiegyensúlyozottabb sajtót, a szociális reformokat, az emberi jogok maradéktalan érvényesítését is. Hiú ábránd azonban azt hinni, hogy Brüsszel és Strasbourg – szuverenitásunk egy részéért cserébe – bármilyen alapvető gondunkat készséggel, a mi tevékeny közreműködésünk nélkül megoldja. Nem oldja meg; sőt újabb gondokat támaszt. Mindezt a hazug és egyoldalú népszavazási kampányban elhallgatták a választók elől: mintha a hangsúly azon volna, hogy nyithat-e cukrászdát Bécsben Princz Gábor. Végig a kölcsönös előnyöket hangsúlyozta ez a propaganda; a kölcsönösséget azonban a gazdag tagországok a jelek szerint felfüggesztették, jegelik. Értelmetlenné vált a jobb- és baloldali (no meg a jelentés nélküli harmadik utas) pártpolitikai felosztás is: az egyes tagországok vezetői egyszerűen a saját választópolgáraik érdekeit igyekeznek védelmezni, s ebbéli törekvésükben nem hagyják magukat zavartatni holmi ideológiáktól vagy internacionáléktól.
S itt kanyarodunk vissza az alapkérdéshez: van-e élet az unión kívül? Mielőtt mókásan hozzátennénk, hogy előbb vizsgáljuk meg: van-e az unión belül; hárítsuk el az élcelődést, s nézzük a dolgot magát. Azt látjuk, hogy belátható időn belül nem lesz Európai Egyesült Államok. A brüsszeli internacionális elit akarta vagy akarja, a nemzeti identitásával egész jól elboldoguló európai polgár egyelőre nem. A csalafinta módon európai alkotmánynak csúfolt szerződéskísérlet (amiről mi itt a Kárpát-medencében jobbára annyit tudunk, hogy kifelejtették belőle a kétezer éves kereszténységet mint a kontinentális identitás vetélytárs nélkül való alappillérét; pedig például a kultúrára se veszteget túl sok energiát) megpróbálta gazdaságilag és pénzügyileg bebetonozni az európai hatalomba azokat, akik most vannak felül – de erről a belső gyarmatosításról a makacs országkomponensek miatt egyelőre le kell mondaniuk. Belátható, hogy ez a szövevényes, az egyén számára már-már átláthatatlan központosítás elsősorban a multik biztonságát és kényelmét szolgálja – azaz paradox módon legalább annyira amerikai érdek is, mint európai.
A kereszténységre (s így a szeretetelvre, társadalomtudományi álnevén: a szolidaritásra) tudatosan nem támaszkodó, ám a XXI. század világhatalmi harcaiban az egyik főszerepre pályázó euroatlanti szuperhatalomnak útjában van a nemzeti és nyelvi sokszínűség, akárcsak a nem könnyen skanzenesíthető kulturális tobzódás – ez éppúgy rontja az egyedül üdvözítőnek vélt versenyképességet, mint például a peremeurópai szegénység, helyenként nyomor. A zsinagógákat már ma is előszeretettel gyújtogató Franciaország az iszlám áradatot vizionálja a törökök csatlakozása esetén (talán mégis javában zajlanak már a huntingtoni vallásháborúk); a saját gazdasági-politikai krízisükbe temetkező vastag bukszájú németek pedig a törökökkel együtt újabban már a sokat hitegetett bolgárokat és románokat is kidobnák az unió ablakán. Pedig ha jártak Szófiában, akkor tudják: a Nyugat-Európát (nekik Magyarország is az) istenítő bolgárok a nemzeti felmorzsolódás szélén állnak: tíz friss diplomásból nyolc vagy kilenc azonnal napnyugat felé távozik. De gondoljunk csak az annyiszor becsapott erdélyi magyarság sorsára – a németek most áldhatják az emberkufár Ceausescu emlékét, hogy tisztes fejkvótáért még idejében eladta az óhazának az erdélyi szászokat…
A népszavazási és költségvetési fiaskók talán az unió átmeneti válságát jelzik; de az is lehet, hogy e sajátos konglomerátum lényegéből fakadnak. Európa a tágabb hazánk, de nem lehetnek vele kapcsolatban túlzott illúzióink. Európa csinálta Trianont és Auschwitzot is: inkább tartozik nekünk, mint követelései lehetnek. Európa fintorgott Horthy Miklós újratemetésén, de zokszó nélkül tűri a prágai Benes-szobrot. Jogos tehát a kérdés, amely – minden jövendőbéli eshetőséggel számolva – úgy fogalmazható meg: szükséges-e nemzeti vészforgatókönyv az unión kívüli életre? Egy felelős nemzeti kormány mindenesetre nem teheti fel a történelmi szemellenzőt. Talán számba veszi: nincsen számottevő állami vagyonunk, de van óriási államadósságunk. Nincs elég népszaporulatunk, de van elegendő helyünk. Nincs elegendő tőkénk, de megvan a magunkhoz való eszünk, s még megmenthető iskolarendszerünk. Nincs olajunk, de miénk Európa legnagyobb édesvízbázisa. Miért ne lehetnénk hát oázis egy elsivatagosodó földrészen?
origo.hu
Gyöngyösi parasztlázadás: a rendőrség vetett véget a kaszákkal vívott ütközetnek
