Görögtűz magyar földön

Huszonhárom athéni magyar olimpiai bajnokot fogadtak a görög főváros díszpolgárává a minap. A ceremónia színhelye egy budapesti szálloda volt – vagyis nem mi mentünk Hellászba, hanem szimbolikusan ők zarándokoltak el hozzánk, hogy e megtiszteltetésben részesíthessék legsikeresebb sportolóinkat. Dimitriosz Kontumasz nagykövet szerint Görögország roppant büszke arra, hogy jó hangulatú, kiváló olimpiát rendezett, amely méltó volt az ókori hagyományokhoz, s a játékok sikeréhez a remek magyar sportolók is nagymértékben hozzájárultak. Schmitt Pál, a MOB elnöke meg érthetően nem mondott neki ellent.
Ilyenkor elismeréssel csettint az ember: lám, így kell országimázst csinálni. Lefut a világrendezvény, kialszik a versenyek lángja, de a házigazdák nem dőlnek a kardjukba, hogy ezután senki nem figyel majd rájuk: inkább utórendezvényt kreálnak, melynek révén erről a rókáról még egy bőr lenyúzható. Csöppnyi fantáziával az is elképzelhető, hogy a görögök picit később ezt a koreográfiát jó néhány más országban is eljátsszák: az athéni díszpolgári címek nincsenek limitálva, s akár speciális turné is kerekíthető a gyümölcsöző ötletből. S ez nem csekély médiahaszonnal kecsegtet egy olyan uniós tagállam számára, ahol bevallottan az idegenforgalom adja a nemzetgazdaság motorját.
Különösképpen irigykedem az odüsszeuszi leleményességre olyan ország polgáraként, ahol ráadásul egy sportminiszter avanzsált kormányfővé. Mi vajon miért vagyunk képtelenek mindenféle pozitív propagandaoffenzívára? Ellenkezne az érdekeinkkel vagy a természetünkkel? Talán ezért tántorultunk el végül még az olimpiarendezés puszta gondolatától is? Nem kellene egyben-másban tanulnunk a görögöktől?
Közhely, hogy a görögök tényleg olyanok, mint a görögtűz: könynyen lelkesednek és jönnek indulatba – viszont kitartóan ápolják a barátságokat. Itt van például Andreas Ikonomou, akivel negyedszázaddal ezelőtt naponta összecsaptunk a debreceni egyetem kollégiumi salakpályáján. Időnként évekre eltűnt a szemem elől – de ha előbukkant, ott folytattuk, ahol évekkel korábban abbahagytuk. Legutóbb tavaly tavasszal, a budapesti görög nagykövetség főmunkatársaként bukkant elém. Épp a görögországi labdarúgó Európa-bajnokság előtt voltunk, s a nyitó mérkőzés előtt arra fogadott, hogy honfitársai két vállra fektetik a portugálokat. Nyert. Ahogy a görög csapat menetelt előre, úgy nőtt meg a szememben Andreas tekintélye. Amikor pedig a portugálok fölött a döntőben újfent diadalmaskodtak, kezdtem neki elhinni azt is, hogy a temérdek előzetes károgás ellenére semmi baj nem lesz az athéni olimpia lebonyolításával.
Ez utóbbi ígéretben – hogy a létesítmények időre elkészülnek – a rendező országon kívül jószerivel senki sem bízott. Diszkréten emlékeztetett erre Kontumasz úr is: lám, megígérte, hogy így lesz, és beváltotta a szavát. Szerinte nemcsak az egyik legszínvonalasabb olimpia volt a tavalyi, hanem a legbiztonságosabb is. Idén viszont nincs se olimpia, se foci-kontinenstorna. Mihez kezd Göröghon a temérdek sportlétesítménnyel és magával az országgal? A nagykövetnek erre is van magyarázata: a tenger maradt ott, ahol eddig, s az ókori romok is a helyükön vannak. A turisztikai ipar pedig egy olimpiamentes évben is éppolyan nagyüzemre van berendezkedve. Nemrégiben a görög érdekeltségű utazási irodák összejövetelén azt állapították meg, a magyarok érdeklődése a görög célpontok iránt élénkebb, mint valaha: ígéretes nyárnak néznek elébe.
Mindebben nyilván része van a nagy sportesemények által keltett hírverésnek is, de egyébként sem ülnek ölbe tett kézzel: az új szakminiszter, Avramopulosz úr által vezérelt kampány meghozni látszik a gyümölcsét. Új Malév-járat indul például Írországból Görögországba, részben budapesti leszállással; de úgy tűnik, a görögök és magyarok összefogásával talán sikerül megoldani a macedóniai vízumproblémát is. Macedónia éppúgy nem tagja az Európai Uniónak, mint Szerbia vagy Bulgária, de míg ez utóbbiak problémamentes tranzitországok, a macedónok az áthaladó buszos és autós turistáktól 63 eurót kérnek. Mivel ez a sáp épp a vékonyabb tárcájú, észak-görögországi üdülésre tartó üdülővendégeket érinti, a tranzitutasok inkább Bulgária felé kerülnek, ami jelentős időveszteségbe kerül. A két uniós ország aztán példásan összefogott a nemzetközi nyomásgyakorlásra: nemcsak a görögök, de szkopjei látogatásán a magyar külügyminiszter is felhozta a témát…
A görög utazási irodák eddig is vastag szeletet kanyarítottak ki a magyarországi turisztikai piacból, idén azonban megjelent egy új típusú cég is, amely eddig csupán Szlovákiában és Csehországban tevékenykedett. Az Aeolust (elnevezése a homéroszi eposz szélistenére utal) két Szalonikibe való testvér alapította abból a felismerésből kiindulva, hogy a görög tengerpartból két hét általában sok, egy hét viszont kevés. Az ő tizenegy-tizenkét napos útjaik tizenhárom év alatt olyan népszerűek lettek Prágában és Pozsonyban, hogy úgy gondolták: az amúgy telített budapesti piacon is érdemes próbálkozniuk. Ez feltehetőleg idehaza is árleszorító hatással jár majd, akár északi szomszédainknál; ráadásul közvetlenül el lehet jutni Magyarországról olyan romantikus, kevéssé zsúfolt kis görög szigetekre is, ahová eddig nem. A tizenkét év alatti gyerekek sok helyen ingyen nyaralnak a családdal, a jövendő szállást pedig akár 360 fokos panorámaképeken is meg lehet tekinteni. Jannisz Iliopulosz szerint az olimpia olyan infrastrukturális lökést adott az országnak, amelyet az idegen is azonnal érzékel. Akit nem hagy nyugodni a kisördög az olimpiai létesítmények utóhasznosításával kapcsolatban, annak egy ugyancsak magyar vonatkozású kezdeményezést citálnék: Ábrahám Attila államtitkár decemberi athéni látogatásán megegyezett a görög sportminiszterrel, hogy a magyar sportolók edzőtáborozásaik során elsőbbséget élveznek majd ezek használatában. Kinek jó ez? A görögöknek? A magyaroknak? Netán mindkettőnek?
Amúgy ami a görög–magyar rendezvényeket illeti, azokból őszre is jut: a Magyar Tudományos Akadémiával közösen Sinai Györgyről (Giorgiosz Szimaszról) emlékeznek majd meg a görögök; a közös ünnepségen Vizi E. Szilveszter akadémiai elnök is méltatja a nagy mecénást. A Sina görög kereskedő- és bankárcsalád Pesten és Bécsben működött, s nemcsak a magyar akadémiát támogatta egy kisebbfajta vagyonnal, de a görög akadémiát is. A famíliának a Lánchídon is ott a neve, így hát a budapesti görögök a nemzeti ünnepeiken ott szokták a megemlékezéseiket tartani.
De hogy a kétoldalú kapcsolatokon kívül az országimázzsal sem lehet eleget törődni, azt jól mutatja a görögök viszonyulása a filmművészethez. Sem a Trója, sem a Nagy Sándor szuperprodukció nem nyerte el a tetszésüket: úgy vélik, a történelmet nem szabad átírni egy-egy kósza forgatókönyvötlet kedvéért. Azt viszont pártolják, hogy minél több filmet forgassanak Görögországban: egy hitelesebb történelmi film előmozdítása érdekében a görög turisztikai miniszter még Hollywoodba is elzarándokolt tárgyalásokat folytatni. De sikerült ez a kapcsolatfelvétel a magyar filmesekkel is: Kálomista Gábor producer két filmjét (Apám beájulna, Csudafilm) az ilyesfajta, kölcsönösen gyümölcsöző együttműködés első állomásainak tekintik.
Nem kell ahhoz különösebb ürügy, hogy a magyarok a napsütötte Göröghonba utazzanak – hangoztatják. Az ember pedig akkor is hajlamos hinni nekik, ha nem minden magyar turista kap athéni díszpolgárságot.