Halál komája

L a p s z é l j e g y z e t e k

A tridenti katekizmust bezáró fejezet a négy végső dolgot taglalja, ami nem más, mint a halál, az ítélet, a pokol és a mennyország. Talán leginkább ezek a kérdések foglalkoztatták mindig is az embereket; hiszen ki ne szeretné tudni, mi következik a vég után, és természetesen azt is, mire számíthat a földi létben, mennyi ideje van még hátra. Csakhogy a mors imperator érkeztének óráját senki sem tudhatja.
Számtalan mese szól a nagy titok kifürkészéséről, illetve a halál kijátszásáról, időleges feltartóztatásáról.
Ilyen, Magyarország-szerte elterjedt, de Európa más vidékein is ismert mesetípus a halál komája. A történet jellege alapján néhány kutató úgy gondolja, hogy középkori eredetű meséről van szó, amelynek legrégebbi lejegyzett változata Izlandon maradt fenn a XIV. századból. A halál komája mesemotívumot sokan feldolgozták, többek között a német mesterdalnok, Hans Sachs is. Hozzánk vélhetően német forrásokból juthatott el. Első magyar nyomtatott változata viszonylag kései, egy 1854-es ponyvában fordul elő, majd az Eredeti népmesék 1861-ben kiadott első kötetében, Merényi László gyűjtésében. A Merényi-féle történetben a mese minden fontos eleme jelen van.
A fabula tehát a következő: a szegény ember egyszer útra kelt, mert nagy nélkülözése miatt a falujában még komája sem akadt. Először Jézus Krisztussal találkozott vándorlása során, aki felajánlotta neki a komaságot, de ezt a szegény ember elutasította, mondván: „Ej, te nekem nem kellesz, mert te egyiktől elveszed és a másiknak odaadod; egyiket felgazdagítod, a másikat pedig elszegényíted!” Másodjára Isten postása, a halál jelentkezett komaságra, és ezt már elfogadta a szegény ember, hiszen a halál egyenlően mér mindenkinek. Meg is hívta magához a kaszást, de nagy szegénységében nem volt mivel megkínálnia. A halál, látva komája nyomorúságos helyzetét, felkínálta a szegény embernek a meggazdagodás útját. A szegény embernek nem volt más teendője, mint orvosként járni házról házra a nagybetegeknél. Ahol súlyos volt a helyzet, ott a halál, kit csak komája látott, a beteg fejénél állt, ahol meg csupán kisebb kórságról volt szó, ott a lábánál. A szegény ember pedig a kisebb bajra gyógyfüvet ajánlott, amitől meg is gyógyult a beteg, a nagybetegeknél meg kijelentette: halál ellen nincs orvosság. Meg is gazdagodott hamar, temérdek pénze lett, és ismét meghívta a halált. Ez a vendégség roppant fényűzőre sikerült, amit a kaszás azzal hálált meg, hogy ő is meghívta barlangjába az immár gazdag embert. Barátságosan telt a látogatás, csak akkor támadt gond, amikor a gazdag ember felfedezte a barlangba rejtett mécseseket, köztük a magáét, amely az életét jelenti. A saját mécsese már csak úgy pislogott, mint Pilátus macskája. Titokban olajat öntött bele, nehogy hamar ellobbanjon élete pislákoló lángja, ám a halál felfedezte a csalást, és el akarta ragadni a gazdag embert. Komája rimánkodni kezdett: annyi időt adjon csupán neki a halál, amíg elimádkozza a miatyánkot. Csakhogy a furfangos ember soha nem fejezte be az imát, nem mondta rá az áment, és hazatért. A halál álruhában, külsejét elváltoztatva jelent meg a gazdag ember házánál, ahol csellel rávette komáját, mondja ki az ima utolsó szavát is, majd elragadta örökre.
E történet számtalan változatban és sokfelé fellelhető nálunk, ám az a halál komája mese, amelyet Lépes Bálint Pokoltol rettentő és mennyei boldogságra édesgető tükör című, 1617-ben Prágában nyomtatott szentbeszédgyűjteményének egy példánya üres lapjára jegyzett fel valószínűleg Kestölcy István az 1680-as években, eltér az alaptípustól. Annyira, hogy talán még rokonságról sem igen beszélhetünk. A prédikációgyűjtemény hátsó szennylapjára leírt tréfás mese csupán a halál előjeleinek, a súlyos betegségnek, talán a pestisnek a nyilvánvalóságát mutatja be a halál komájává fogadott ember oktalan kívánságán keresztül. A XVII. századi helyesírást némiképp a mai nyelvhez igazítva így szól a történet:
„Egy ember az halált komájának kívánta. Örömest reá adta komaságra, rá adá önnön magát. Az ember azon kérte az ő komáját, az halált, hogy cselekedné azt ővéle, hogy mikor meg akarna halni, jelentené meg, és adná tudtára az ő halálát egy vagy két héttel elébb. Amaz komája, az halál, reá állván, mondá bátor jó szüvel, jó reménségben, hogy: megjelentem én azt örömest, el sem mulatom semmi módon, édes komám. Mi lőn belöle? Az, hogy az az ember hideglelésbe esett, elsőben is [darab] ideig voná a hideglelést. Az után az hideg elhagyván más egyéb, főfájás, hasfájás esett reá. Az is elmenvén róla nagyobb s még nagyobb súlyos betegségbe esett, úgy amint, hogy halálához közeledik az ő nyavalyája. Jó azonban halálához közel lévén az ő betegágyában felkiált, így szól: hol vagy, édes szerelmes komám? Lám, reá adtad magadot arra, hogy énnékem egy vagy két héttel [elébb] megjelented, hírül adod az én halálomnak az ő óráját. Ím nem adtál hírt: ezennel meghalok. Azonban ott dobban az komája, az halál, elejben áll, mondván: édes szerelmes komám, hiszen lám, hírül adtam, el sem mulattam, mert midőn elsőször az hideglelés reád esett, akkor volt hírül benne, másodszor midőn főfájás, hasfájás estek reád, akkor is hírül volt benne. Azért készülj immár, koma, mert már […] meg kell halnod. Azonban meg holt […] az ő komája.”
A könyv hajdani possessorai közül többen is bejegyezték nevüket. Az első Kestölcy István lehetett, aki 1666. április 28-án Budán vásárolta a prédikációgyűjteményt, s akinek ezenkívül egy Bellarmin-könyve is az utókorra maradt. A második tulajdonos, kiről tudunk, Zákonyi Mátyás jászárokszállási plébános, aki 1677-ben Inotay Pálra hagyta Lépes Bálint munkáját. Valószínűleg az ő keze vonása az a rendkívül apró betűvel vezetett 1678-as adóslista is, amely a könyv végén a Thot Mártonnak és Cseh Andrisnak kölcsönadott árpáról és egyéb értékekről szól. 1680-ban talán Perényi Tamás tekintette saját könyvének „ez Lepes könyvet” Jászberényben, majd valamiképpen a németújvári ferences kolostorba (Conventus Uyvariensis) kerülhetett, ahonnan, szintén ismeretlen úton és okokból, a gyöngyösi rendházba vitték.
E tulajdonosoknak – egy kivételével – persze nem sok közük van a furcsa halál komája történethez, amelyet bizonyára valamilyen prédikáció színesítésére használt Kestölcy István. Lépes Bálint is a négy utolsó dologról, de főként a pokolról és az ítéletről prédikált; a szentbeszédgyűjtemény hajdani használója nyilván a dolgok elején akarta kezdeni beszédét, s csak a halál után tért rá az ítéletre, a pokolra és a mennyországra.