Hogyan legyél humoralista (86.)

(LEVENTE!)
– Meg kell szakítanom a múlt héten elkezdett VDGY-könyvismertető könyvismertetésemet… s így az ebben rejlő öntömjénező önbecsmérléseket… Ki kell lépnem önbörtönömből, mert meghalt az egyik legjobb barátom, Bedő Levente. (Még ebben a bevezetőben sem bírom ki, hogy mellette magamat ne említsem meg.)
2005. május 22. kedd, délelőtt 11 óra. Most tettem le a telefont, dr. Szederkényi Károllyal beszélgettünk. Illetve Károly atyával, a Farkasréti Mindenszentek templom plébánosával. A Karcsi túl bizalmas, pedig valami ilyesmi volt-van közöttünk… De szavakkal mégis… (azért mégse.) Éjjel háromkor érkezett meg Károly Erdélyből… (szinte mindig ott van.) Déli egy órakor temeti Leventét. (Levcsit.) – Hogy már az újabb erdélyi útjáról esett-e be a temetésre, vagy most érkezett – csak – haza…? Merthogy Pünkösd vasárnapján nem itthon misézett… Édesanyja nővérével küldtem a mise után üdvözletet… elég régen láttuk egymást… Mindjárt „rátérek” Leventére… de – sajnos – minden mindennel (így utólag) már összefügg. Amikor ezen a pünkösdi vasárnapon este hét óra fele hazaértem, az üzenetrögzítőmön ott volt Károly hangja, Erdélyből hívott fel: „Hát elment a nagy mókamester”. – Vajon szeretteimnek milyen üzenetet hagy? ha majd én is… (mert ez a két jelző a mi közös Levente barátunké most már örökre.)
Nem ügyelnék a kronológiai sorrendre sem, hogyan voltak az első találkozások Leventével, mi történt, egyáltalán hol volt, satöbbi. Megpróbálok majd valamit papírra vetni, de annyira személyes, hogy félő, másnak messze nem mondanak ezek a történések annyit. Visszatérnék még egy pillanatra – pár bő mondat erejéig – az üzenetrögzítő által felvett Károly atya szövegre („elment a nagy mókamester”.) Dr. Vándor Béla neve kívánkozik ide, aki mint az Összetartozunk Alapítvány elnöke, megtisztelt meghívásával, hogy egy csángó rendelőért rendezett jótékonysági koncerten Mádl Dalma védnökasszony és Jelenits István kuratóriumi elnök mellé üljek már le az első sorba, ráadásul díszvendégként. Mint Kabos Gyula feszengtem ott félszegen, egy háromnegyed szögön… szék-szélen… de azért lefényképeztettem magam velük… be is kereteztem és a könyvespolcra feltettem… több könyvet eltakarva ezzel. (Köztük van – ami erősen dominál még bennem most is ezek szerint – Christopher Lash Az önimádat társadalma könyve.)
Kapkodok, de annyi minden tolul fel… Nem tudok elmenni Levente temetésére, pedig a család nagyon megtisztelt azzal, hogy egy kifejezetten zártkörű temetésre hívott meg; s talán ezért fogtam most a gépeléshez, mert lélekben legalább ott kell hogy legyek, s Levente is – hiszem – olvasod ezt most… Még a nyomdai kifutást sem várod meg, piszkozatban olvasod – mint mikor korábbi írásomat-saimat Bukovszki Antalhoz vitted az Új Emberbe. Sajátos fanyar, majdnem azt írtam „pimasz” ajakbiggyesztéseddel, hamiskás mosolyoddal – amivel csak mérhetetlen nagy szeretetét palástolta-titkolta, egészen haláláig… Magát a halálát is, a halálával való, szemérmes és heroikus viaskodását is… Mert az Ószövetségből, Jób esetéből okulva, plusz jól kiismerve az emberi természetet, önző módon Istenével s szeretteivel kívánta eltölteni minden maradék idejét, nem tartott igényt – jogosan! – a mi kissé teátrális vigasztalásainkra sem. Károly atya az más… már majdnem megharagudtam rá, hogy nem megy Leventéhez… (de – így utólag már okosabb az ember – nyilván a gyónási titok kötelezte.)
Azon a csángókért rendezett jótékonysági koncerten, pontosabban a végén, Mádl Dalma sofőre hozta II. János Pál pápa halálának hírét… Pár perccel később kiderült, tévesen… még egy – földi – nap adatott a pápának meg… A hír hallatára mindnyájan a lehető legszomorúbb arcunkat „vettük fel”. Persze, hogy őszintén is átéltük veszteségünket… mégis kissé tüntetőleg… Magamról tudom, mások nevében nem vallhatom be, meg, de sokszor a bennem levő ürességet–érzéketlenséget, erőltetett szentimentalizmussal kompenzálom… Egyedül Jelenits Istvánon nem látszott semmi „változás”, legalábbis én nem láthattam meg (lelketlen szemeimmel), annyira felszabadított minden külsődlegességtől, hogy éreztem – ne rökönyödjön meg most senki se –, még kifelé jövet a színházteremből egy „viccet” is magamnak megengedhetek… Ezen a koncerten – mondtam, Gregor József és az összes többi szereplő szájából Mozarttól kezdve meg lett említve szinte mindenki, egyedül tőlem nem énekeltek semmit, nem játszottak egyetlen zeneművet sem – Levente, hallom jellegzetes gunyoros hangodat is, kinevetsz (még mindig. Rólad alig beszélek). Egyszóval, itt is burkolt antiszemitizmus van – mondtam gyóntatóatyámnak. Már bánom, hogy megkeresztelkedtem… vissza-zsidózok. És Jelenits atya „vette a lapot”, nem kellett profánnak, blaszfémikusnak érezzem magam. – Ahogyan Károly atya „mókamestere” sem hatott bántóan. Sőt! Ez – szerintem – az igazi katarzis.
– Másodközlésben adták le a Hócipőben, amit Levente, olvastál annak idején, kábé egy évvel ezelőtt a Magyar Nemzetben.
Mivel a Hócipő kéthetes, a majd’ egy évvel későbbi újraközlés már utolsó napjaidra esett. Feleséged elmondta, lányoddal felolvasták Neked kómádban, talán még meghallottad itt, ha azt nem, ezt már biztos onnan föntről… oldalról… mindegy, hogy „honnan” (onnan!) olvasod. (Bár megnevezhetetlenül különb élvezetek vártak-várnak ott.)
Elment megint Valaki, aki magával vitte elért „eredményeink” javát, kezdhetjük elölről… (?)
Nem.
Folytatnám Veled!
– Nem itt, írásban… nem megy. Szavakban visszaadni lehetetlen. Félek, még így is a hét titokból legalább kettőt és felet kifecsegtem (s akkor mi marad nekem.) Csinálj helyet a pok… a tisztítótűzben… és lógass le a mennyből egy jól hűtött Pilsner-Urquell-t…
Szomjúhozunk… most már Nélküled.
(Közös költőnkkel, Pilinszkyvel:) „Mert van itt valamiféle szomjuság, amit még senki meg nem itatott. Nyomoruság, aminek törzse mind irtóztatóbban zihál.
Övé lesz minden hatalom és dicsőség.”