Isten pulikutyái

A TÉVÉ MÛSORÁRÓL

Összekapták magukat az utolsó percekben a magyar nyelvû televíziók, mindegyikre jutott legalább egy gyerekfilm a gyereknapon. Amerikai, német, új-zélandi, angol, cseh és szlovák történetek szállították a vidám és szomorú történeteket, láttunk szegény gyermekeket és gazdagokat is, árvákat, félárvákat, szülõi szigor alatt szenvedõket, vagányokat és meghunyászkodókat, egészségeseket és betegeket, amilyen a gyermekek világa, általában. Magyar gyermeket nem láttunk egyet sem a magyar televíziókban a gyermeknapon. Azaz, egyet, talán, mégis, egy összevert képû fiút valamelyik híradóban. Vajdasági kortársai látták el a baját szegénynek, azért, mert magyar. Kikerült volna a magyar média, a magyar társadalom látókörébõl a felnövekvõknemzedéke? A jövõ reménysége? Kikerült, igen. Egy-két kivételtõl eltekintve. Határainkon túl, vidéki kis stúdiókban keressük e kivételeket: a Lakiteleken május utolsó napjaiban megrendezett kistérségi és kisközösségi televíziók fesztiválján látni lehetett nem is egy olyan fontos filmet, amelynek a gyermek volt a központi hõse. A fõdíjat is ilyen munka vitte el, a szegedi televíziósok – Bálint Csaba, Farkas Arnold, Fekete Zsuzsa, Imre Balázs – által forgatott legfrissebb Böjte Csaba-film, A legkisebb sziget. (Morogtak is miatta az érdes lelkûek, már megint egy Böjte Csaba-mûsor, dohogtak, hát sosincs ennek vége? Nem tudják szegények, hogy az olyan jó keresztényre, mint amilyen ez a dévai ferences szerzetes, minden mennyiségben szüksége van a világnak, cselekvõ emberként és példaként egyaránt.) Azt mondja el többek között a szegediek kamerái elõtt az erdélyi árvaházakat mûködtetõ katolikus pap, aki egyébként sem ismétli sohasem önmagát, hogy ha mi, magyarok fenn akarunk maradni, életképes közösségeket kell létrehoznunk. Másképp, mint a hó, elolva-dunk… Böjte Csaba egyébként inkább csak a narrátora A legkisebb szigetnek, mint a szereplõje. Mesél – sztorizik, ha „korszerûen” akarjuk kifejezni magunkat – emlékezik, magyarázza a „bizonyítványát”, gyermekmentõ akcióit, meg az akciók közben alkalmazott módszereit. Amit mond, nem több és nem is kevesebb, mint elõhang, captatio benevolentiae a hallgatóság megnyerése érdekében. Aztán maga az élet következik. Egy félárva kislány, Marika, aki beszélni se, mosolyogni sem tudott, amikor az egyik Böjte-féle otthonba bekerült, most szépen társalog, és széles mosolyával bûvöli el környezetét. Közben pedig a családja után vágyik. Apja után, testvérei mellé. (A szerzetes elmondja, nem akarják, de nem is tudnák a családot helyettesíteni a védelmükbe fogadott fiúk, lányok életében, a családot ugyanis semmi nem pótolhatja. Mi igazából „protézist” akarunk a gyerekeknek adni – állítja a gyermekek által csak pap bácsinak, Csaba testvérnek, de még véletlenül sem másként szólított férfi. – Lehet, hogy ez a „protézis” jobb, mint az eredeti, de mégis csak „protézis”…) Aztán megismerteti a film a nézõt a pici lány hozzátartozóival is. Kamaszlány testvérével, aki nem került be Böjte Csaba védõszárnyai alá (sem írni, sem olvasni nem tud, az utca a nevelõje, a városi nyomor), nagybeteg édesapjá-val, aki dolgos, becsületes embernek szerette volna nevelni gyermekeit, ha a sors tért nyitott volna ehhez a – nemrég még természetesnek tartott – ambíciójához. A mai Románia egyik jellegzetes valóságdarabját ismerhetjük meg e film által. A nagyváradi mozgóképesek munkája révén egy másik valóságszelettel ismerkedhetünk. (A film címe: A Kristófi család.) Ez a történet a család megtartó erejét mutatja fel, tucatnyi szép gyermekarccal, a Kristófi unokákkal. A budapesti Látó-szög Stúdió munkatársai a szülötteiknek iskolát perlõ (de meg nem kapó) istenkútiak szomorú históriáját beszéli el. A szabadkai Kabók Erika munkája a kisebbségek elleni „kilengések” hiteles krónikája. A 2003 óta gyakorivá váló vajdasági magyarverések áldozatai is gyermekek többnyire, testileg-lelkileg összetört fiúk, lányok. Nem rájuk utal Böjte Csaba, noha a szavai ezekre a kénytelen mártírokra is vonatkozhatna, amikor azt bizonygatja, Jézus, a jó pásztor minden gyermekéért szenvedett a kereszten. „Én legfeljebb pulikutya lehetek mellettük” – folytatja – terelgetem, óvom õket, megpróbálok ennivalót szerezni nekik. Nekünk, közembereknek, sem kellene egyebet csinálnunk, médiástul, oktatási miniszterestül, társadalmastul, mint pulikutyának szegõdni a felnövekvõ nemzedékek mellé. De hol vagyunk mi ettõl, édes Istenem! Az évente, kétévente megrendezett lakiteleki filmfesztivált minden alkalommal a magyar filmtörténet egy-egy jeles alkotója emlékének szentelik. Az idei, sorszáma szerint a hatodik rendezvényen Huszárik Zoltán tragikusan szûkre szabott pályáját idézték meg. Arcvonásait, díjait, grafikáit, valamint a róla szóló cikkeket, a hozzá intézett verseket kamarakiállítás mutatta be a fesztivál közönségének. Filmjeit a versenyprogram után, esténként tekinthették meg az érdeklõdõk, a környék diáksága, civil társadalma. Akinek a tudatában még az éjszakába nyúló Huszárik-retrospektívek nézése közben is ott villódzott az olykor bizony elég ügyetlenül összehozott versenyfilmek élménye, formai megoldások tekintetében, esztétikai mércével mérve nemigen tudott közös pontokat felfedezni a fesztiválnak nevet adó mester és szerény, ám igyekvõ követõi közt. Hacsak nem a pulikutyaságot. Voltaképpen, ha tehette (mert tanulni is, dolgozni is hagyták a rendkívüli képességekkel megáldott embert ellenséges indulatokkal kezelõ elvtársak) Huszárik Zoltán sem tett egyebet, csak a maga zseniális módján vigyázta, óvta, közönségének látókörébe terelte a veszni induló értékeket. Lovakat és temetõi kultuszokat, Krúdy Gyula csaknem alámerülõ írói világát… Isten pulikutyája volt õ is, igen. Csak õ nem hétköznapi terelõmunkára vállalkozott. No, persze, a köznapok pulijának is megvan mostanában a maga heroikus küldetése, több lakiteleki fesztiválra is elegendõ témával, mozgóképes feladattal.