(ki neveletlen…)

Én nem tudom, hogy az úgynevezett neveletlen gyerekek cselekedeteiért minden esetben a szülők felelősek-e. Na most, ha eltűnődünk azon, kiket nevezhetünk a jelenlegi választókorú magyar populáció szüleinek, nagy hirtelenjében Kádár János és picike alteregói jutnak az eszünkbe, s ha bombasztikusak akarunk lenni, azt mondjuk, hogy a Párt. Nézzünk szembe, kedves elvtársak, önmagunkkal és egymással, s tegyük fel a kérdést, megfelelően nevelt-e bennünket a párt. Azért nevezem magunkat elvtársnak, mert akárhogy csűrjük-csavarjuk a szót, minden harmincöt év feletti honfitársunk nagykorúságát elvtársként kezdte, csak azután lett hölgy és úr és kiskegyed.
Kissé riadtan állok elő azon véleményemmel, hogy neveletlenek vagyunk, mivel nem ismerjük azt a szokásrendet és viselkedési formákat, amely a nyugati, immár ránk is kiterjedő demokráciában részei a modus vivendinek. Ilyen alapvető nagy neveletlenség például a kollektív irigység, nem kevésbé a másokkal szembeni gyanakvás, ellenséges attitűd, ami szavazathajhászó politikai elitünket arra bírta, hogy ne saját kiválóságára és feddhetetlenségére helyezze a súlyt, hanem ellenfele aljasságára.
A lényege annak, amit mondani akarok, hogy tulajdonképpen az elmúlt tizenöt rendszerváltó esztendőben nem sokat kupálódtunk (legfeljebb Kupa Mihály), bár útjainkon már több BMW-t látni, mint Trabantot.
Ám ha egy pillantást vetünk a BMW-be és Mercedesekbe, olyan pofákat látunk ülni a volán mögött, akiknek a füle és a homlokcsontja mögött is izom van.
Summa summarum, én azt hiszem, hogy nem kaptunk megfelelő nevelést, s talán ezért nem férünk meg egymással. Hogy mondjak egy bölcset: minálunk termékeny talajra hullott a bulvár.
Ezzel persze nem azt akarom állítani, hogy pártunk-kormányunk rossz atya volt, hiszen olyan elegáns, tág keblű fiakat is nevelt, mint Gyurcsány Ferenc. Talán éppenséggel túl sok gondoskodást és oktatást kaptunk, így neveltetésünk egyoldalúvá vált, s igazából nem tartalmazott erkölcsi kötelmeket.
Nehéz jó apának lenni. Ezt magamról is tudom, különösen, ha Natasa kutyám szocializációjára gondolok. Nyilván az én hibám, hogy Natasa, bár a lehető legjobb indulatú lélek, tökéletesen neveletlen. Egyetlenegy esetben válik fegyelmezetlenné és teljesít bármi kérést, ha a háttérben felvillantom egy kis ennivaló reményét. Ilyenkor ül, pacsit ad, apartíroz, rendkívül intelligensen mindent megért, még a gondolataimat is kitalálja, s kitüntet azzal, hogy nem haverjának, hanem gazdájának és apukájának tekint. Nézi, mi van a kezemben, miféle jutalom, s akkor – hogy egy metaforával éljek – haladéktalanul rám szavaz, az én programomat és ideológiámat fogadja el, megtesz bármit, amire kérem. Egyébként teljesen engedetlen. Azt pedig, hogy én mindig valami jutalom ígéretével állítom magam mellé, és érem el nála azt, amit akarok, a nevelés tökéletes csődje.
Ez oda vezet, hogy például most, amikor másik lányomnak, Lucának nemsokára az esküvője lesz, fogalmunk sincs, mit kezdjünk Natasával. Ugyanis a lakodalmon való részvétele felmérhetetlen következményekkel járna; a lakodalmas kutyákról nem sok jót hallani. Másrészt annyira hozzám nőtt, mondhatni rám ragadt, hogy lehetetlennek látszik magára hagyni egy éjszakára.
Lehet, hogy most kegyetlen leszek. Van Csopak közelében egy kutyapanzió, ahol egy kedves, idős néni a nevelőnő. Beadom oda egy napra Natasát. (Ha már a kutyáknak nincs javítóintézetük.)
Hogy minket mint neveletlen magyar populációt hova kellene beadni néhány évre, én nem tudom…