A Volksbund tevékenységének földolgozása nem előzmények nélküli, ám a korábbi magyarországi történeti munkáknak bizonyosan korlátot szabtak az ideológiai megkötöttségek és a források egy részének föltáratlansága, hozzáférhetetlensége. A Lucidus Kiadó gondozásában most megjelentetett mű (a Kisebbségkutatás Könyvek újabb tagjaként) hiánypótló munka. Bizonyosra vehető, hogy az értékelők némely tézisével, hangsúlyával, szemléleti elemével vitatkozni fognak. Ez természetes. Elvitathatatlan azonban Spannenberger Norbertnek az a törekvése, hogy a magyarországi németség két világháború közötti helyzetét, történetét a maga összetettségében mutassa be. Ennek érdekében óriási forrásanyagot – magyarországi, németországi levéltárak különböző fondjait – tárt föl, támaszkodik a korábbi történeti szakirodalom eredményeire, jól él az oral history, a sajtóban megjelent cikkek kínálta lehetőséggel.
A tudományos objektivitás talaján állva Spannenberger bizonyos értelemben igazságot szolgáltat a két háború közötti időszak magyarországi németségének. Így például rámutat: a népcsoport tagjai közül még azok is, akik a Volksbund lelkes hívei voltak, ragaszkodtak szülőföldjükhöz. Nemcsak németek, hanem magyarországi németek akartak maradni. Spannenbergernek köszönhetően azt is megtudhatjuk, hogy az állítólag főként náci érdekeket képviselő Volksbund a magyar belpolitikai csatározásokban nem az ellenzék, hanem a mindenkori magyar kormány stabil támasza volt. Ez esetenként egészen furcsa helyzeteket eredményezett: a nyilasokkal szemben helyenként csak a Volksbund szavazataival sikerült 1939-ben kormánypárti képviselőt választani.
Természetesen a kép differenciált, és a munka érdeme, hogy erre minden alkalommal rámutat. Hatalmas különbségek állapíthatók meg ugyanis a Volksbund szervezetei között. Míg az „anyaországi” tagok körében a náci propagandánál sokkal erősebb volt a mindenkori magyar kormánnyal szemben tanúsított lojalitás, addig az észak-erdélyi és a délvidéki Volksbund szervezetek két évtizedes független egyesületi múltra és 1933 óta náci szervezési és irányítási elvekre tekinthettek vissza. Magyarországgal ellentétben ugyanis Románia és Jugoszlávia egyáltalán nem akadályozta, hogy Németország vegye át a német népcsoport irányítását (abból a számításból, hogy az így jutalmazott német népcsoport majd kijátszható lesz a magyarral szemben).
A Volksbund sem kerülhette el azonban végzetét. A nemzetiszocialista ideológiával lepaktálva először arra kényszerült, hogy 1944-től maga soroztassa be a magyarországi németeket az SS-be, köztük a Volksbund ellenségeit is. Ezzel maga vállalta a népcsoport színe-virágának vágóhídra küldését.
Az 1945 utáni események már nem tartoznak a könyv témájához. Pedig a Volksbund megszűnése után okozta a legnagyobb kárt. Rá hivatkozva sújtották kollektív büntetéssel az egész német népcsoportot. Jelentős részüket kitelepítették Magyarországról. Ezzel sikerült elveszteni a legjobban integrált, szorgalmas mezőgazdasági népesség jelentős részét. Akik itthon maradtak, azok is elvesztették vagyonukat és kultúrájuk jelentős részét. Mindez független volt attól, hogy Volksbund-tagok voltak-e vagy sem. A kitelepítés, elűzés elsősorban azt érintette, akinek szép háza volt. Bányászok, nincstelenek vagy a kommunista pártba átállók esetében a Volksbund-tagság nem számított.
A Volksbund története ezért nemcsak egy kulturális és politikai egyesület históriája. Emberi tragédiák százezrei húzódnak meg mögötte. Az erre való emlékezés nem az áldozatok, hanem az egész magyar társadalom kötelessége.
(Norbert Spannenberger: A magyarországi Volksbund, 1938–1944. Lucidus Kiadó, Budapest, 2005. Ára: 4800 forint)
origo.hu
„Félsz már?" – Kulja megfenyegette Takács Péter kolléganőjét
