Köznapló

Május 27., péntek
Nagy embereknek nagyok a tévedéseik, ez Zoláról jutott eszembe, amiért ifjúkori barátját, Cézanne-t reménytelen esetnek tartotta, pedig a festőnél senki nem látott tisztábban a huszadik század művészei közül. Ő vette észre élete vége felé, hogy igyekezni kell, mert kezdenek eltűnni a dolgok. Siessen, aki még látni akar valamit. A provence-i festő jóslata bevált – bár felénk másként, nagyon másként. Ő arcokra, tájakra gondolt, nálunk viszont harminc növényritkaság tűnt el a minap Vácrátótról. Kínából való mind, s akik jöttek érte, pontosan tudták, melyik hol található: tökéletes akció volt. Mint az is, ahogy elvitték Molnaszecsőd temetőkapuját. A lopás abszolút mindennapos lett nálunk, ráadásul ez olyan ország, ahol mindent lopnak. Viszik a könyvtárból a könyvet, erdészetből a tűzrevalót, ház elől az autót, múzeumból a képet. Kilopják zsebedből a telefont, elviszik szüleid sírjáról a követ, s nem kímélik a nemzet nagyjait sem: bronzszobraikat egymás után hordják el a szigeten. De lopják a jelzőlámpához vezető rézhuzalt, a védett növényeket, madarakat, a bankkártyádról a kódszámot, más slágeréből a dallamot, színdarabjából az ötletet, és lopnak bizony a fehérgallérosok is: nekik a legkönnyebb, mert pecsétjük és céges papírjuk is van hozzá. Európai státusú hazánkban mindent mozgásban tartanak a tolvajok, és erről eszembe jut egy lassú arab ország: Omán. Filmet láttam róla az este, azt mutatta, hogy ma is ugyanúgy „növesztik” a tömjént, mint ezer éve: késsel megsebzik a szabadon növő olibanumfákat, majd leszedik a száradt gyantacseppeket. Minden fa valakinek a tulajdona, pontosan tudják, kié, miként azt is, hogy a fát, ha leszedték róla a tömjént, két évig pihentetni kell. Az olibanumok szabadon nőnek, nincs megjelölve egy se, mégse jut eszébe senkinek, hogy „megcsapolja” a másikét. Pedig ott nem a tízparancsolat mondja meg, mit nem szabad. Hogy kerül ide a tízparancsolat? Két oka van. Az első, a súlyosabb, hogy negyvenöt után az új rendszer emberei összetörték a kőtáblákat, és kiirtották a tiszteletet, ami megilleti a másik tulajdonát. Fogadnék bármibe, középiskolásaink legtöbbje nem tudja, melyik az a tíz parancsolat, és bátran tennék pénzt arra is, hogy a Korán ismerete jobban áll az ománi ifjúság körében, mint a Bibliáé nálunk. De hát mit is láthattunk az elmúlt években, ha kinyitottuk az újságot vagy bekapcsoltuk a televíziót? Miniszteriális emberek szőkíthettek olajat bármi következmény nélkül; súlyos vád alatt álló bankelnök Bécsből járt haza bírósági tárgyalásra, és közben vidám interjúkat adott; a milliárdokat eltüntető bróker a kormány segítségével hagyta el az országot – számít itt a tízparancsolat? Akik tettek róla, hogy ne számítson, újabban háborognak. Az oktatási miniszternek nem tetszik, hogy ellopták az érettségi tételeket… De hát épp pártjának elnöke mondta mikrofonba pár évvel ezelőtt, hogy aki lop: megélhetési bűnöző. Tudomásul kéne vennie, aki ellopta a tételeket: továbbtanulási bűnöző… De van ennek egy másik oldala is. Ahonnan illetéktelenül elvisznek valamit, ott űr támad. Hiány. Nem arra gondolok, hogy a temetőben jeltelenné válik egy sír, vagy az ellopott kép helyén csak egy négyszög alakú porcsík marad. Ennél sokkal fontosabb, amit belül érzünk: megbillent a dolgokat egyensúlyban tartó rend. Az a kölcsönösség, hogy amit elvárok tőled, tőlem is elvárható, és ez a ki nem mondott megegyezés biztonságot ad. Én bízom benned, s te bennem ugyanúgy, ahogy ez apáink és nagyapáink idején volt – volt. Mert elmúlt. Ha vásárlóként belépsz egy boltba, kamerák követik minden léptedet; megmotoznak, mielőtt a reptéren felszállsz a gépre; fegyverrel vigyázzák az érettségi tételeket – mindeközben a világ másik felén két szőnyegkereskedő kézfogása és adott szava szent, és bizony sértésnek vennék, ha egy európai azt ajánlaná, megállapodásukról írjanak papírt, több példányban, tanúkkal, dátummal, pecséttel. „Csak a törvény a tiszta beszéd” – írta az évfordulós költő, mintha már akkor érezte volna, közeleg az idő, amikor a bűnnek nem szab gátat semmi. Eljött, itt van, a tolvajlás nem ismer méreteket és határokat. Ha rólunk van szó, végképp nem… A szlovákok úgy állítják ki Londonban Mednyánszky báró képeit, mint a magukét; a jenkik úgy írnak Neumann Jánosról, mint Amerika matematikusáról. A nagyszentmiklósi kincset és Bocskai koronáját az osztrákok lopták el, a sárospataki könyvtárat az oroszok, Hunyadi Mátyást a románok, ám a legtöbbet a németek lopták el tőlünk: a szász Eder, a göttingai Schlözer, a rasdorfi Budenz fogta, vitte és szétzúzta a magyar őstörténetet, és ezer év után kreáltak egy sosemvolt újat, hazai eszmetársak nagy kedvvel segítették őket. S ez még nem minden… Aki szólni mert, és rámutatott a tolvajokra, arra bélyeget sütötték: nacionalista, és attól fogva bárki beletörölhette piszkos cipőjét. Csoda-e, hogy ha valaki ezt a levegőt szívta be, vagy vendégként járt erre, úgy érezte, innen büntetlenül lehet vinni mindent. A magyar málé azt is hagyta, hogy ezeréves történelmének pilléreit kifűrészeljék alóla, az ne legyen oda, ha egy olasz vadász lelődözi védett madarait, vagy tengerentúli ügyvédek elperlik kifejezhetetlen értékű múzeumi kincseit. Ezért kapnak nálunk vérszemet a tolvajok, és édes mindegy nekik, hogy temetőkaput visznek el vagy növényritkaságokat. Hiszen aki jól kinyitja a szemét, látja, hogy Magyarország egy ideje a törvénytelenségek földje. A vad úri tatároké, a filléres kis bitangoké, mert mind vinné, mind vinné! Nekünk nem Mohács kell, drága Ady Endre, hanem honfoglalás: egy új, egy öntudatos, egy nagyot dobbantó. Mert ha nem, kihúzzák még a talpunk alól a földet is, és annyink se marad, hogy elültessünk egy fát, és árnyékában megpihenjünk. Könnyen lehet, hogy holnap fizetnünk kell már az árnyékért is – a mai tolvajoknak…

Május 30., hétfő
Hallom, az egyik váci boltban pénisz formájú nyalókát árulnak. A város püspöki székhely. Nyalókaügyben nincsenek szabályok, rendeletek. De azért már bocsánatot kérek, ez… Na hagyjuk. Illetve dehogy hagyjuk!

Május 31., kedd
A franciák vasárnap nemet mondtak az uniós alkotmányra. A magyar miniszterelnök kedden úgy véli, ennek nincs nagy jelentősége. A francia miniszterelnök szerint van, és lemond. A Nap-kelte műsorában a filozófus felteszi a kérdést: ugyan ki ismeri a magyar nézők közül az inkriminált alkotmány szövegét, amelyet minden jobb francia könyvesboltban kapni. Nagyjában-egészében senki, véli. De hát minek kéne ismerni, teszem hozzá most már én, ha elfogadásáról úgyis a parlament döntött – elsöprő többséggel. A magyar közpolgárnak fogalma sincs az Európai Unióról. A közösség, amelyhez csatlakozott, olyan, mint a délibáb: van is, nincs is. Tízmilliós névtelen tömeg az ország, amely „magányosan bolyong a globális sivatagban”. Ez a meghatározás Kapuscinskitől való, és ő hánytorgatja fel azt is, amikor mindkét oldalon kiáradt az Odera, és a nyugati tévéadók csak a német partról mutattak képeket, a lengyel oldalról nem. Erről rögtön eszembe jut, hogy év elején vettünk egy falinaptárt gyönyörű képekkel, az ünnepnapokat is feltüntetik, melyik egyház mikor ünnepel Ausztriában, Németországban, Kanadában, Belgiumban vagy Svájcban. A volt keleti blokk, ahogy máig emlegetik, nincs említve sehol. A német gyártmányú naptárba nem fértek be a magyarok, a lengyelek, a csehek vagy a bolgárok ünnepei. Meghagytak minket ateistának. S mivel az emlékezet sosem nyugszik, földereng az a nap is, amikor egy antikváriumban könyvet találtam a Dunáról. A hatvanas években adták ki Ausztriában. Nem hittem a szememnek, amikor belelapoztam: a Duna a Fekete-erdőtől a magyar–osztrák határig folyt, nem tovább. Ami azon a határon túl következett, a könyv szerzői szerint: Niemandsland… Senki földje. Semmi. Ilyenek voltunk a „keresztény Európán” kívül, és ilyenek vagyunk belül. Hol a különbség?

Június 2., csütörtök
Egy kedves olvasó elküldte Patrick Leigh Fermor könyvét: Erdők s vizek közt. Esztergomtól Brassóig gyalogszerrel 1934-ben. A fülszöveg szerint ez a legszebb könyv, amelyet Magyarországról külföldön valaha írtak. Egy tizenkilenc éves angol fiú, Konstantinápoly felé tartva, fél év alatt átkelt az országon – gyalog. Azon kevesek közé tartozom, akik jó másfél évtizede megtettek már hasonló utat. Nagy élmény. Az angol utazó könyve is az: megmelegíti az ember szívét. Talán, mert megszoktuk, hogy fajtánkról többnyire felületes vagy ellenséges hangon szólnak. Ezúttal nem. Az angol szerző kíváncsi, alapos és időnként szellemes. Találkozik gróf Teleki Pállal, aki „élénk, finom ívű arcával, gyors, szellemes és lelkes beszédmódjával majdhogynem elment volna kínainak is”. Cegléd mellett cigányok közt éjszakázik, és csalódott, mert „sehol egy hangszer, egy nóta, egy pendülés, még csak egy táncoló medvéjük se volt”. Legjobban mégis az tetszett, amikor arról ír, hogy az Anjou király, „Nagy Lajos föltámasztotta az országot. Újjáépítésbe fogott, és egy ideig a molnárfecskék nemzedékei ugyanazok alá az ereszek alá térhettek vissza minden évben, és a gólyák sem romokat találtak régi fészkeik helyén. Ám a színfalak mögött, a takarásban már készülődtek jelenésükre a törökök.” Nem szép? Az ünnepi könyvhéten kötetbe foglalva megjelenik a Köznapló, az olvasók ajándékát ezzel fogom viszonozni, mint ahogy Ausztráliába is indítani fogok egy példányt. Miért? Az író örök adósa az olvasónak. Sokan vélik, hogy ez fordítva van, pedig nem. A néző, az olvasó és a közönség az úr: csak a politikusok hiszik az ellenkezőjét. Mikor tévednek, ezért tévednek nagyot.