A Kossuth Klub emeleti előadótermében hétfő délután négyre hirdették meg a közelmúlt magyar történelmének egy meghatározó epizódjáról rendezett konferenciát. Az előcsarnokban az egykori résztvevők és újak: a kézfogások, szívbéli és kényszeredett mosolyok közepette, az elejtett félszavakból kitűnik, mindenki a köztársaságielnök-választás lázában ég. A vendégseregben feltűnik Pomogáts Béla, Bitó László, Horváth Aladár, Bíró András, Rajk László, Bauer Tamás… Meghatározó egyéniségek hiányoznak az ünnepélyes számvetésről. Az egykori főszervezők közül Csoóri Sándor és Kis János nem élt a megtisztelő lehetőséggel, Csurka Istvánt pedig meg sem hívták. Pedig tagja volt a szervezőbizottságnak. Mindenesetre a neve gyakran elhangzott.
A konferenciát a Nagy Imre Társaság szervezte. Az egykori „alapító atya”, a monori találkozó főszervezője, Donáth Ferenc 1958-ban a Nagy Imre-per másodrendű vádlottjaként 12 év börtönt kapott, 1960-ban szabadult egyéni kegyelemmel. 1977-ben aláírta a Charta ’77 melletti szolidaritási nyilatkozatot, a Bibó-emlékkönyv szerkesztőbizottságának elnöke volt. Mindvégig a különféle szellemi irányzatok párbeszédének megteremtésén fáradozott, ez irányú munkájának betetőzése volt a népi és az urbánus kádári ellenzéket egy asztalhoz ültető monori találkozó. Fia, Donáth Ferenc, a huszadik évfordulóra szervezett konferencián úgy vélekedett, Monoron a résztvevők mindegyike kapott egy „mandátumot”, a népiek és urbánusok közötti bizalom mandátumát. Ahogy mondta, talán ez volt az alapja annak, hogy a rendszerváltozás békésen mehetett végbe. Ekkor közölte azt is, Csurkát nem hívta meg. A konferencia célja – mint mondta – két évtized múltán a számadás és a számvetés.
Ludassy Mária filozófus arra hívta fel a figyelmet: Donáth Ferenc egykori monori, a nyolcvanas évek állapotait leíró megállapításai mintha a máról szólnának. Romló életszínvonal, növekvő feszültség, bizalomhiány, a kormány nem ura a szavának, s bizonytalanságát növeli a félelem, hogy a gazdasági válság társadalmi válságba csaphat át… Mindeközben az egykori „harcedzett együttállásból” – ami a diktatúra lebontásához vezetett – „gyilkos szembenállás lett” – szögezte le. De szerinte ez nem baj. „Aki magyar, az most velünk tart” – csak vészhelyzetben definiálható kijelentés, háború, diktatúra fenyegetése esetén. Máskülönben csak arra szolgál, hogy a nemzet egyik részét a másik kitagadja a testéből. Szerinte Monor egyedülálló példa volt arra, hogy „honi dolgainkról lehet nem provinciális módon beszélgetni, együtt, de nem egyformán.”
Antal László közgazdász azt hangsúlyozta: Monoron egyetértésre törekedtek azok, akik meg akarták változtatni a rendszert, most egyetérthetnek abban is, hogy „nem ilyen lovat akartunk”. Mindazonáltal a rendszerváltozás „páratlan sikertörténete”, hogy tíz év alatt sikerült megvalósítani a piacgazdaságot, ami a fejlett államok esetében több száz éves organikus folyamat eredménye volt. Tíz év alatt hallatlanul mély válságot éltünk át ebből kifolyólag, de végül sikerült visszajutni a rendszerváltozás kori szintre. Számára a legnagyobb meglepetés az volt, hogy „az 1990-es évek végétől” a korábbi folyamatokkal szemben „egyre nőtt az állam expanziója” – 2000 után 3-4 százalékkal emelkedett a redisztribúciós ráta (amivel az állam szerepét mérik az újraosztásban). Az állam nem kívánatos terjeszkedése ma is folytatódik: az önkormányzatok, a kiszervezett állami tevékenységek, a „salátatörvények”, a „PPP”, amellyel „belekeveredünk” egy döntési rendszerbe, amelynek örvényszerű hatásai lehetnek, a „költségvetési trükközések”, amelyek a hitelesség gyöngüléséhez vezetnek, a költségvetési kötelezettségek halogatása, a széttöredezett döntési rendszer: válság ugyan nincs, de a magyar gazdaság a lassú agónia állapotában van, mint a nyolcvanas években… – sorolta a gondokat.
Lengyel László politológus elmondta: az úgynevezett „népiekkel” Monoron ismerkedett meg, ahogy fogalmazott, „egzotikus valami volt, a szövegükkel együtt.” Számára emlékezetes maradt, hogy akkor még a gazdaságról mit sem tudó értelmiség Bauer Tamás elemzése hatására hogyan szembesült a gazdaság „racionális és könyörtelen” kérdéseivel. Akkor mindenki – beleértve Csurka Istvánt is – tanulni akart. Monor nagy nevelő volt – mondta. A gazdaság ügyeitől való idegenkedés jellemző volt Antall Józsefre is, ám a taxisblokád után mégis jó döntést hozott: Kupa Mihály közreműködésével a Bokros-csomagnál is keményebb megszorító programot hajtott végre a kormány, aminek eredményeképpen bekövetkezett a vállalatok sorozatos összeomlása, viszont beállt a mikrogazdasági fordulat. Horn behozta Bokros Lajost, Medgyessy pedig végrehajtotta 1997-ben a nyugdíjreformot. Aztán jött egy – Lengyel szavai szerint – „politikai rezsim”, amely a „merjünk nagyok lenni” gondolat jegyében megtagadta a reformokat, és az addigi konszenzust felrúgva nem volt hajlandó végrehajtani egyet sem. „Gyurcsány sem fog egyetlen reformot sem csinálni, és ettől még ugyanúgy megbukhat. Csak akkor nem lesz semmi értelme” – osztotta meg aggodalmait a közönséggel Lengyel László. Szerinte egyébként nagy gond, hogy folyik a magyar társadalom „hivatalnokosítása”, hierarchikus visszarendeződése. Véget ért az ellentétes meggyőződésű társadalmi csoportok közötti párbeszéd. „Monor nem erről szólt. Most a kutyát nem érdekli mindaz, amiről mi beszélünk” – vonta le a keserű tanulságot.
Tamás Gáspár Miklós filozófus rövid előadásában arra hívta fel a figyelmet: a jelenlegi világnézeti, politikai szembenállás nem törölheti el a múltra vonatkozó szolidaritást. Monoron az alapvető dolgokban konszenzus volt, a jó ügyért közösen álltak ki a résztvevők, és ez kötelez… „Csurka István részvétteli szavai a társadalom kitaszítottjairól akkor engem is megindítottak” – mondta. Szerinte mára kiderült, a rendszerváltás nem sikerült, a rendszer nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. „De a mostani rosszkedvünk miatt nem szabad eltagadni, hogy mire kötelez minket Monor” – szögezte le.
origo.hu
Magyar Péter újabb agrárszakembere állt ki Ukrajna uniós csatlakozása mellett
