Sokan sokféle magyarázatot adnak a vasárnapi franciaországi referendum eredményére: a nép 55 százalékos arányban elutasította az uniós alkotmányról szóló szerződést. Ilyen erős lenne a francia társadalomban a jövőtől, az idegenektől való félelem? Ennyire kötődik nemzeti szuverenitásához? Ilyen határozottan elveti a liberalizmust, a szabadpiaci versenyt, amely jó ideje arrafelé is a gazdaság alapelve? Természetesen az aggodalmak együtt érvényesülnek a nem szavazatokban, és társul hozzájuk a francia politikai elit és a brüsszeli bürokraták elutasítása is.
Az ország irányítói – legyenek jobb- vagy baloldaliak – hatalmas pofont kaptak Franciaországban. Mindazok, akik a nép feje fölött eldöntötték, hogy mi lesz jó neki. Az eljárásukat ellenző hangok el sem jutottak hozzájuk, ők kitalálták, miként nézzen ki a fejlett, politikai Európa, amely gazdaságával megtöri az Egyesült Államok elsőségét. Voltak már előjelei az elutasításnak, ám most fülsüketítő sikollyá vált a francia szavazók tiltakozása.
Negyed százada ugyanazok a politikusok beszélnek a francia televízióban, legyen szó akár az unióról, akár külső vagy belső ügyekről. A média teszi a dolgát, mikrofont dug eléjük, hadd mondják el a többnyire előre kiszámítható álláspontjukat. A lakosságnak az az érzése, szinte teljesen mindegy, hogy melyik oldal képviselőiből áll a kormány, a parlament, mert mintha mindannyian ugyanazt a politikát folytatnák.
Létrejött volna a hatalom csúcsain a ki nem mondott nagykoalíció? Évtizedek óta ugyanazok a szájak ismételgetik a szöveget, magyarázzák a megmagyarázhatatlant, miközben egyre kevesebben vevők rá. A problémák pedig változatlanok: hárommillió munkanélküli, elszegényedés, egyre mélyülő szociális szakadék, és nem történik semmilyen előrelépés. (Magyarországon is arra figyelmeztetnek a közvélemény-kutatások, hogy sohasem volt ilyen alacsony az érdeklődés a politika iránt.)
A francia büntetőszavazatok tehát célba találtak, de nem volt ez máshogy három éve sem, amikor az elnökválasztások első fordulójában meg tudta előzni a mindenfajta csúnya jelzővel illetett Jean-Marie Le Pen a szocialista Lionel Jospint. Aztán következett a jobboldal csúfos bukása a tavalyi térségi, majd az európai parlamenti választásokon. Mind-mind csak átmeneti kisiklás –magyarázták már másnap a felelősök. Nem volt ez másként a referendum éjszakáján sem: az a négy-öt tucat politikus elmondta kétmondatos értékelését a szavazásról, és már futott a másik stúdióba, hogy ott is megtegye ugyanezt.
A kampány alatt megjelent vezércikkek tömege, a tévéműsorok 90 százaléka kimondottan az „igen” mellett állt ki. A „nem”-tábor hívei alig kaptak szót, többnyire csak a felmérések eredményeinek ismertetése jelezte a szerződést elutasítók előnyét. Nemcsak a politikában, hanem a tömegtájékoztatásban is el kellene gondolkozni azon, hogy mi miért van: vajon a hatalmat megszerzők csak a maguk érdekében kerülnek vezető helyzetbe, vagy a rájuk szavazókat is képviselik? A médiában dolgozóknak pedig meg kellene válaszolniuk a kérdést, vajon meddig kell kiszolgálni a hatalmat gyakorló politikai vezetőket, meddig kell a kezükre játszani, meddig lehet manipulálni a nézőket, olvasókat. Míg ezekre a kérdésekre nem születik egyértelmű felelet, addig nézhetjük, hogyan távolodik egymástól választó és választottja.
Olyan vélemények is elhangzanak, hogy egy 480 oldalas törvényt nem lehet a nép ítéletére bízni. De hát kinek íródott – egyébként a volt francia liberális elnök, Valéry Giscard d’Estaing vezetésével – a „mű”, kinek az életét, mindennapjait, reményeit fogja meghatározni az alkotmány, amelyet elfogadása esetén alig lehet megváltoztatni? Franciaországban, még ha csupán az igen szemszögéből is, alaposan körbejárták a kérdést. Milliószámra eladott kiadvány és sok-sok televíziós műsor foglalkozott a témával. A népszavazás iránt is óriási volt az érdeklődés: a jogosultak 70 százaléka, több mint harmincmillió ember vett részt a referendumon. A kampányban mindkét tábor képviselői jelesre vizsgáztak demagógiából: az igenpártiak túldramatizálták az elutasítás várható hatásait, míg a nem mellett érvelők egyebek közt a liberalizáció következményeit túlozták el.
A végeredmény azt a félelemmel vegyes lázadást tükrözte, amelyet a franciák éreznek, ha a megélhetésükről, munkahelyükről van szó. A jövő bizonytalansággal tölti el a szavazókat, az egyre több idegen megjelenése dühöt vált ki belőlük. Most a lengyel vízvezeték-szerelő lett a mumus, aki a szolgáltatások európai liberalizálásának eredményeként tömegesen érkezik Franciaországba, és a hazai szaki díjának töredékéért elvégzi a munkát. A xenofóbia igencsak megmozgatta a nemmel szavazókat: Le Pen pártjának, a Nemzeti Frontnak több mint 90 százaléka mondott nemet az alkotmányra, és akkor még nem is beszéltünk a milliónyi szimpatizánsról.
A franciák közönnyel támogatták a tíz új tagállam uniós felvételét, s mintha csak most értették volna meg, mire is mondtak tavaly – a parlamentben – igent. Túl sok ország csatlakozik az unióhoz – vélik egyesek, nyilván a saját megélhetésüket féltve. A vitában az elutasítók egyik fő érve az volt, hogy delokalizálják, azaz a francia gyárakból az unió keleti végeire helyezik ki a termelést, miközben otthon egyre több a munkanélküli. „A francia modellt, az állami szolgáltatásokat nem védi meg senki. Ezt az alkotmányt a bankoknak, tőkéseknek találták ki. Nem akarunk teljesen liberális, angolszász mintájú Franciaországban élni!” – mondták a nemmel szavazók.
A népszavazás után készült felmérésből az derült ki, hogy az elutasítók első számú indokként (40 százalék) a kormányt akarták büntetni. De ugyanenynyien bíztak abban, hogy elvetés esetén Franciaország újratárgyalhatja a szerződést. A „túl liberális az alkotmány” típusú vélemény lett a harmadik. A következő helyen fő motivációként Franciaország szuverenitásának védelme szerepelt, míg a maradék nem értett egyet Törökország tervezett EU-felvételével. A foglalkozások alapján összeállított kimutatás arról tanúskodik, hogy csak a felső vezetők körében volt nagyobb az igennel szavazók aránya, az alkalmazottak, munkások, földművesek többsége ellenszavazatot adott le.
Ha Franciaország csupán nagyvárosokból állna, akkor az igen győzedelmeskedett volna, ugyanis csak egyetlen metropolisban, Marseille-ben kerültek többségbe a nemek. A francia vidék tehát hallatta hangját, pedig alig van olyan társadalmi réteg, amelyet az Európai Unió annyira támogatott volna, mint a francia parasztságot. Az ellenzők éppen azt hozták fel indokul a nem mellett, hogy a média olyan módon próbálta manipulálni őket, amely már sértő volt.
A vasárnapi kudarcból egyaránt kivette a részét a francia jobb- és baloldal. A jobbközép elnök, Jacques Chirac azzal, hogy – nem először – rosszul mérte fel az ország állapotát, amikor a népszavazás kiírása mellett döntött. Úgy gondolta, milyen nagyszerű lesz, ha a szocialisták meghasonlanak, amikor az alkotmány elfogadásának kérdéséről kell dönteniük. Számítása bevált, de ilyen eredménnyel valószínűleg ő sem számolt, ezért a fő felelősség Chirac vállát nyomja.
Megkezdődtek a Chirac-éra végnapjai csakúgy, mint a versenyfutás az államfői posztért. Az biztos, hogy a harmadik elnöki mandátumért 2007-ben nem indul a ma 72 esztendős politikus – ez volt az a pont, amelyben vasárnap este megegyeztek a hírmagyarázók. Sőt kiosztották rá a béna kacsa szerepét, hiszen – kül- és belföldön egyaránt – ő maga korlátozta politikai mozgásterét. Mindenesetre nem követi a nagy előd, Charles de Gaulle államfő 1969-es példáját, aki egy sokkal jelentéktelenebb népszavazás elvesztése után azonnal távozott a francia politikából.
Talán jobb is, ha Chirac marad még két évig az elnöki poszton, ugyanis a jelenlegi politikai válságot csak nagy gyakorlattal lehet kezelni. Kedden – mint várható volt – Chirac menesztette a közönségdíjra nem számító Jean-Pierre Raffarin kormányfőt. Vajon miért várt az elnök eddig, hiszen hónapok óta tudott volt, hogy bármilyen eredmény születik május végén, Raffarinnek mennie kell. A kormányt büntetni akaró szavazóknak legalább azt mutathatta volna, hogy látja a politikai és a személyi változtatás szükségességét.
Raffarint Dominique de Villepin eddigi belügyminiszter követi a miniszterelnöki székben, aki közel áll Chirachoz, évekig volt az államfő kabinetfőnöke. Egyvalami nála is hibádzik: még soha nem töltött be olyan posztot, amelyre meg kellett volna választani. Erre a múlt héten hívta fel a figyelmet a jobbközép UMP vezetője, Nicolas Sarkozy, akit a franciák nagy többsége elfogadott volna miniszterelnökként, mégis nagy meglepetésre visszatér korábbi tárcájához, a belügyhöz. Sarkozy célja az elnöki poszt megszerzése legkésőbb 2007 tavaszán. Valószínűleg úgy látja, hogy a hátralévő két évben nem tudna nagyot alkotni kormányfőként. A Villepin és Sarkozy közti ellentéteket látva korántsem lesz díszmenet a következő húsz-egynéhány hónap a kormányfői poszton, ugyanis Sarkozy maga mögött tudva a pártot, vasárnap esti beszéde alapján egyenesen Chiracnak címzett politikai utasításokat. A kérdés most az, hogy a hitelét vesztett politikai osztály tud-e valóban fordulatot végrehajtani.
Bajban vannak a szocialisták is: az egész baloldalt újjá kell szervezniük, ha a közeljövőben választást akarnak nyerni. A karizmatikus vezető nélküli párt, élén az országos első titkárral, Francois Hollande-dal, tavaly év végén megnyugodhatott, látva a népszavazási kérdésről feltett pártbeli voksolás eredményét. Akkor ugyanis 60–40 arányban az uniós alkotmány elfogadása győzött a szocialisták között, ám ez az arány majdnem az ellenkezőjére változott május végére.
A vasárnapi szavazás egyértelmű győztese az a Laurent Fabius, aki Mitterrand elnök volt kormányfőjeként, a párt második embereként az első helyre kíván lépni. Ennek érdekében a szakadás szélére vitte a pártot, lehet, hogy a következő kongresszuson be is következik a szakadás. Fabius már hétfőn bejelentette, hogy a szocialisták az ő vezetésével fogjanak össze. Ha megszerzi a pártvezetést, egyértelműen ő lesz a Szocialista Párt jelöltje a következő elnökválasztáson. Ám meg kell küzdenie a „kaviárszocialisták” nem csekély létszámú hadával, amelyet a média is támogat.
Ezen a héten a szélsőségesek arcáról, legyenek jobb- vagy baloldaliak, igen nehéz letörölni a mosolyt. A rendszerellenes kicsiny pártok sikerét igazolta a népszavazás, hiszen képesek voltak beleszólni a francia nagypolitikába: a médiagépezettel szemben eljuttatták elutasító üzenetüket a lakosságnak. Vasárnap este szakadár szocialisták, trockisták, kommunisták együtt örvendeztek az olyan nemzeti erőkkel, mint Le Pen frontistái vagy Villiers szuverenistái, akik nagy hévvel követelték Chirac azonnali távozását. Természetesen az unió alkotmányának – más-más szempontú – elutasításán túl ezek a pártok semmiben sem értenek egyet.
„Európa nem tud meglenni Franciaország nélkül – nyilatkozta egy szavazó a Figarónak. – Meglátja, milyen gyorsan előkerül majd Brüsszelben egy B, C, esetleg D terv. Lesz új szerződés is. Lehet, hogy egy kicsit késnek vele, de nem köszönt be a világvége.”
Dánia és Lengyelország következik
Nincs B terv, nincs B terv, nincs B terv! – ezt hangoztatta heteken át minden brüsszeli illetékes. Aztán most kiderült: nincs ugyan B terv, de van B helyzet – erről árulkodott az unió elnökségi titkárságának megnyilatkozása a francia alkotmányelutasítást követően.
Tehát mégiscsak van terv, ugyanis a ratifikációs folyamat tervszerűen folytatódik tovább, mintha mi sem történt volna. Tizenkét országnak kell elfogadnia az unió alkotmányos szerződését 2006. november 1-jéig. A valódi tervszerűséget az uniós államok csúcstalálkozóján vitatják meg a vezető politikusok június 16–17-én esedékes brüsszeli ülésükön.
Téved, aki gyors megoldásban reménykedik, az Európai Unió különben sem az a szervezet, amely elkapkodná a döntéseit. Először is várakoztatni kell a két renegátot. Egyes vélemények szerint addig nem is lesz semmiféle megoldás, míg az összes állam túl nem jut a népszavazáson: ősszel Dánia, valamint Lengyelország, majd egy év elteltével Csehország és esetleg Nagy-Britannia következik. A kulcsállam Anglia, amely az utolsók között akarja megszavaztatni népét, ha egyáltalán kiírja a referendumot, ugyanis még ez sem dőlt el.
Az alkotmány egyik cikkelye kimondja, hogy ha a 25 tagállam négyötöde, tehát 20 elfogadja az alaptörvényt, egyötödnél kevesebb viszont nem támogatja, akkor az Európai Tanácsnak kell foglalkoznia a kérdéssel. A brüsszeli jogászok szerint húsz tagállam ratifikálhatja a szerződést, így az alkotmány jogerős lesz.
Az ellenszegülők az unió legfelső szervének ajánlásai szerint járhatnak el. Ez két-három éves haladék lehet, amely után el kell fogadniuk az alaptörvényt, nyilván újravoksolással. A lehetőségek között szerepel még az újratárgyalás, ám rögtön felmerül a kérdés: kivel? Csak nem a francia szélsőballal és a mégoly illedelmes francia szélsőjobbal kívánják megvitatni a liberalizáció ügyét vagy az EU-ba belépő új tagállamok felvételének kérdését? Mindenesetre brüsszeli berkekben az újratárgyalás lehetőségének adnak a legkevesebb esélyt. Sokkal valószínűbb megoldás, hogy az alkotmányt elvető országok a parlamentjük által jóváhagyott külön szerződés révén csatlakozhatnának az unió elnöki tisztét, a belső szavazási folyamatot, a külügyminisztert, a diplomáciai testületet létrehozó szabályokhoz. A gondok nagyját ezzel meg is oldanák, a többit pedig majd jótékonyan feledteti az idő.
Csalódtak az euróban
A szerdai népszavazás alkalmával a tolerancia és liberalizmus mintaországának tartott Hollandia, az Európai Unió egykori alapító tagja is megbolondult – legalábbis néhány magyar hírelemző szerint. A csupán véleménynyilvánító referendumon a polgárok 62 százaléka nem kért az Európai Unió tervezett alkotmányából. Június elejéig a tizenkét állam közül a nép megkérdezésével csak Spanyolországban kapott igent az alkotmányos szerződés, igaz, alacsony részvétel mellett.
Hollandiában nem dívik az a francia virtus, hogy csak azért is mondjunk nemet a feltett kérdésre, az okok mégis hasonlóak, ha a szerdai elutasító döntést vizsgáljuk. Először is a hollandiai kereszténydemokrata–liberális koalíció mélyrepülése a közvélemény-kutatásokban ugyanúgy a politikai elit válságát példázza. Balkenende kormánya a választások előtt a polgárok 13 százalékának támogatását bírta. Ahogy Franciaországban, itt is megosztott a hagyományos politikai elit, a szocialisták évek óta bizalmi válsággal küzdenek. Jól mutatja a helyzet visszásságát, hogy ha a holland parlamentnek kellett volna véleményt mondania az alkotmányos szerződésről, a
