Van-e bármi alapja annak, hogy általában úgy véljük, a politikusok rosszabbak, mint mondjuk a művészek, tudósok, orvosok, papok vagy a katonák? Ha így szegezik nekünk a kérdést, alighanem zavarba jövünk. Attól persze, hogy sikerül kordában tartanunk a politikával és a politikusokkal szembeni előítéleteinket, még jogos lehet az a meggyőződés, hogy itt és most vagy másutt és máskor a politikai intézmények működése és a politikusok tevékenysége súlyos kritikát érdemel. Hogy hol, mikor és mennyire súlyosat, azt nem a politikai filozófia dolga eldönteni. De tény, hogy a politikai filozófia is okolható azért, hogy a politikának olyan csekély a becsülete. A XX. század egyik nagy politikai filozófusa, Hannah Arendt azt írja egy helyütt, hogy a filozófia kezdettől fogva bizalmatlansággal tekint a politikára. Szerinte a filozófusok a politikát többnyire csak eszköznek tekintik valamilyen más, magasabb cél elérésére. A filozófia – és ezalól a legtöbb politikai filozófus sem kivétel – valóban sokáig elhanyagolta a tudásnak azt a fajtáját, amelyet az emberek a mindennapi életben, az egymás közti kommunikációban használnak. A filozófusok a köznapi gondolkodásnak sokáig csak a korlátait vették észre.
A politikai filozófia, amelyet korábban magányos gondolkodók műveltek az akadémiai ligetek eldugott sarkaiban, elismert, virágzó tudományszakká vált. De az új akadémikus politikai filozófia nagy árat fizetett az elismertségért. Művelőinek egy része bezárkózik a falak közé. Azoknak pedig, akik belevetik magukat a politikai küzdelmekbe, többnyire nem sikerül összefüggést teremteniük a filozófiai elmélet és a politikai gyakorlat között. Ez a politikai filozófia nem foglalkozik a politikai élet sajátosságaival. Az akadémikus politikai filozófia első nemzedékének képviselői azzal voltak elfoglalva a hatvanas évek nagy kulturális és politikai felfordulása után, hogy mentsék a menthetőt a második világháború utáni idők konszenzusából. De aztán elkerülhetetlenül megjelentek a filozófiában is azok az irányzatok, amelyek a hatvanas években alakultak ki, és a hetvenes évek óta meghatározzák a nyugati világ politikai légkörét. Az új feminizmus és a nemi identitás különböző változatai körül szerveződő mozgalmak, a radikális ökológia, a neokonzervativizmus, az új vallási fundamentalizmus és a nacionalizmus mind-mind harcos politikai hitvallásokkal és a híveken túl szinte mindenki mást kizáró ideológiákkal léptek színre. Ezek a fejlemények pedig nem illeszthetők be a politikának abba a felfogásába, amely lehetőleg mindenki számára elfogadható elvek alapján kívánja megítélni, hogy mi a helyes politika. Ezért aztán megtört az akadémiai politikai filozófia első nemzedékének varázsa. De megtört a szakmai varázs is. A politikai filozófiát ma már nem csak a filozófia tanszékeken művelik.
A XX. századi politikai filozófia búvópatakjainak vize – minden hordalékával együtt – visszaáramlik az egyre szélesedő folyamba. Így kerül újból a viták középpontjába Carl Schmitt is, a politikai elmélet sötét géniusza. Az 1985-ben 97 éves korában meghalt Schmitt annak idején náci volt, és később sem bánta meg, hogy a nemzetiszocializmus szolgálatába szegődött. Ő vezette be a politikától megkülönböztetett politikum fogalmát. Schmitt a politikumot mindenekelőtt az aktuális belső és külső háború idején fennálló szükségállapotban véli megtalálni. Egy kritikusa szellemes megfogalmazása szerint ez olyan ferde megközelítés, mintha a válásból akarnánk megérteni a házasságot. A politikum másik teoretikusa, Hannah Arendt inkább a politikum tiszta megnyilvánulásának kivételes példáit keresi, s ezekkel azt akarja bizonyítani, hogy az igazi politikai kezdeményezés mindenkor és mindig lehetséges, talán csak a kiteljesedett totalitarizmusban nem. Megállapodott politikai viszonyok között is napirendre kerülnek olyan nagy kérdések, amelyek újra fölvetik, hogy milyen államot akarunk.
A politikai és a nem politikai ügyek közötti határvonal állandóan változik. Korábban politikainak számító kérdések áttevődnek a magánélet vagy a közigazgatási rutin körébe, más ügyek pedig kiemelkednek onnan, a politikai erők öszszeütközésének tárgyává válnak. Amikor valamilyen kérdés politizálódik, különösen, ha ez hirtelen megy végbe, rendszerint megint a politikummal kerülünk szembe. A hatvanas évek egyik jelszava volt, hogy „a személyes a politikai”, vagyis a személyes dolgokban is politikum van, sőt némelyek szerint a politikum épp a személyes dolgokban rejlik. Amin azt értették, hogy az igazi elnyomás és felszabadulás a magánéletnek azoktól a viszonyaitól függ, amelyeknek a konvencionális felfogás szerint semmi közük a politikához, s amelyekbe a politikának nem is szabad beleütnie az orrát. Ebből a gondolatból nőtt ki a politizáló kultúrkritika Michel Foucault nevéhez kötődő irányzata. Az irányzat aztán termékeny talajra talált a hetvenes–nyolcvanas évek amerikai feminizmusában, hogy onnan – most már politikai mozgalomként – újból visszatérjen Európába. De nehogy azt higygyük, hogy a személyes, privát ügyek átpolitizálása a radikális mozgalmak sajátja, netán privilégiuma. A világon lábra kapó fundamentalizmus sem tesz mást, mint hogy a politikum, az egész politikai közösség jellegét meghatározó döntés rangjára emel olyan ügyeket, amelyek korábban magánügynek számítottak. A politikum azokban a nagy döntésekben rejlik, amelyek meghatározzák, hogy milyen politikai közösségben, milyen államban akarunk élni. Hogy egyáltalán államban akarunk-e élni. Ebben nagyjából egyetért a politikum minden teoretikusa. De ami ezután következik, abban már nincs semmiféle egyetértés. Az első kérdés mindjárt az, hogy nem lehet-e megszabadulni magától a politikumtól. Nem lehetne-e túllépni rajta. Ez komolyan fölmerült az elmúlt ötven év során. (A hatvanas évek elején jeles politikai írók azzal a tézissel álltak elő, hogy a politikának, ahogy eddig ismertük, vége van. Ezt fejezte ki az ideológiák végének jelszava. Az 1965 után kezdődő ideológiai felbolydulás után hosszú időre feledésbe merült a szlogen, hogy aztán a kommunista rezsimek bukása után még provokatívabb formában bukkanjon föl. Immár a történelem végét harangozták be. De ami 1989 óta ténylegesen történt, az mindenképpen rácáfolt a várakozásokra. A politikumtól eddig nem sikerült megszabadulni.) Az első válaszkísérlet természetesen a nagy kezdeményezőtől származik. S ha szemügyre vesszük, hogy milyen választ kínál Carl Schmitt, meg fogjuk érteni azokat, akik gyanúperrel élnek magának a kérdésnek a felvetése ellen. Schmitt szerint ugyanis végső soron minden politikai döntés azon alapul, hogy kiket tekintünk – politikai értelemben – barátnak és ellenségnek. Tudnunk kell, hogy kik veszélyeztetik a politikai közösség puszta fennmaradását. Vagy kik jelentenek olyan fenyegetést a politikai közösségre, amelynek akár erőszakos eszközökkel is ellent kell állnunk. Mert ha engedünk nekik, akkor már nem érdemes ebben a közösségben élni.
Ezek valóban riasztó gondolatok. De ha erőt veszünk riadalmunkon, kénytelenek vagyunk elismerni, hogy minden, akár a legliberálisabb politikai közösség is kizár magából bizonyos politikai nézeteket és magatartásokat. S ha ezek nagyon felütik a fejüket, akár erőszakkal is letöri őket. A liberális és kevésbé liberális rezsimek között az a különbség, hogy keveset vagy sok mindent rekesztenek ki, hogy a tevőleges fellépés ellen harcolnak, vagy a véleménynyilvánítás ellen is. Ám a politikumban mindig marad valami erőszak. Erre joggal irányítja rá a figyelmet a politikai elmélet sötét géniusza. De akkor is, nem épp abban áll-e a jó politika, hogy erőszak nélkül, enyhébb eszközökkel érjük el, amit lehet?
A politikum másik felfogása szerint kialakulhat valami értelmes, meggyőzésen és nem manipuláción, még kevésbé megfélemlítésen alapuló konszenzus. Ezt a felfogást képviselte John Rawls, s ehhez a felfogáshoz csatlakozott a kezdeti radikalizmusát a hatvanas évek óta folyamatosan mérséklő Jürgen Habermas. De hogy gondolhatják ezt? Az értelmes konszenzus kialakításához arra volna szükség, hogy felülemelkedjünk egyéni érdekeinken és világnézeti elfogultságainkon. Nem valami jó szándékú, de minden politikai realizmust nélkülöző koncepcióval van itt dolgunk? Nem egészen, bár a kétely nem teljesen indokolatlan. Rawls és Habermas azért meri feltételezni, hogy bizonyos kérdésekben, sőt szerintük éppen a legfontosabb politikai kérdésekben értelmes konszenzusra lehet jutni, mert abból indulnak ki, hogy egy modern társadalomban a többség tudomásul vesz bizonyos nagy társadalmi tényeket. Az emberek állítólag hajlandók tudomásul venni, hogy együtt kell élniük az egymástól eltérő kultúrákkal, az egymással összeegyeztethetetlen világnézetekkel. Sőt abba is hajlandók belenyugodni, hogy az anyagi javak megoszlásában mutatkozó különbségeket nem lehet kiküszöbölni. S ha mindezt tudomásul vesszük, akkor némi filozófiai ösztökélés hatására talán képesek leszünk arra is, hogy értelmes módon megállapodjunk bizonyos, az együttélés kereteit meghatározó, a gazdasági egyenlőtlenséget mérséklő szabályokban. Ám amit Rawls és Habermas kínál, abból – bármilyen rokonszenves és bármennyire kívánatos, hogy ezek az elvek minél jobban érvényesüljenek a modern társadalmakban – kezdettől fogva hiányzik valami, illetve Habermasnál egyre inkább háttérbe szorul. Ez pedig nem más, mint a nagy politikai kezdeményezések, a nagy politikai újítások lehetősége. Az, hogy újra és újra politizálódnak, politikai küzdelmek tárgyává válnak olyan ügyek, amelyek korábban nem számítottak politikainak.
Ami Habermas és különösen Rawls gyengéje, az Hannah Arendt politikai filozófiájának erőssége. Neki az új kezdetek politikumáról van a legtöbb mondanivalója. Nincsenek különösebb illúziói, tisztában van azzal, hogy a jó dolgok ritkán fordulnak elő, és nem is tartanak valami sokáig. Mégis azt tekinti a politikai filozófia fő feladatának, hogy megmutassa: e jó dolgok közé tartozik a közös politikai cselekvés öröme. S szerinte éppen abban leljük a legnagyobb örömöt, ha olyan ügyekért szállunk harcba, amelyek – legalábbis kezdetben – nem ragadják magukkal a többséget.
A politikai filozófia öntudatra ébredésének egyik megnyilvánulása a politikum körül folyó vita. E vitában izgalmas, sőt veszedelmes gondolatokkal találkozunk. De hát ki merné azt állítani, hogy a politika nem veszedelmes dolog. A vitának nincs kézzelfogható eredménye. A filozófus manapság nem azt kérdezi, hogy mi fán terem a politikum. Mert tudja, a fogalmak nem a fán teremnek, hogy érett gyümölcsként szakítsuk le őket. A politika fogalmait az élő nyelv burjánzó aljnövényzete fonja körül. És a filozófus nem bozótvágó késsel akar utat vágni a rengetegben, csak óvatosan követi az indákat. A bozótvágó kés a politikusok kezébe való.
A fenti szöveg a május 30-án elhangzott előadás rövidített változata. Megtekinthető június 4-én 9.40-kor a Duna Tv, 5-én 13.40-kor az MTV, valamint 23 órakor az M 2 műsorán. A következő előadást június 6-án 19.30-kor a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Kozma László termében (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2.) Kroó Norbert tartja A fény fizikája címmel.
halál
Magyar lehet a tizenöt éve partra sodródott holttest
