Ön volt az erdélyi felújítások vezető restaurátora. Mit jelent ez pontosan?
– Ettől nem lettem sem jobb, sem rosszabb restaurátor. A kiállításon szereplő felújítások javarészt szovátai műhelyemben készültek, ahol sokféle szakmát űző emberek dolgoznak. Van szobrász, fafaragó, asztalos, festő. Az általuk elvégzett munkáért én viselem a felelősséget.
– Mekkorának kell lennie egy restaurátor-műhelynek ahhoz, hogy működőképes legyen?
– Nincs ez megkötve. Korábban egyedül dolgoztam, aztán szaporodott a létszámunk. Több munka lett, többen lettünk. Most is változó, hogy épp menynyien dolgozunk, nyaranta mindig tele van a műhely diákokkal. Jönnek Pestről a Képzőművészeti Egyetemről, a szebeni restaurátorképző főiskoláról, Nagyváradról.
– Hány restaurátorképző iskola van Erdélyben?
– Nyolcvankilenc előtt egyetlen ilyen egyetem volt, a bukaresti képzőművészeti egyetem, ma már nagyon sok ilyen iskola van. Persze számít, hogy ki milyen kulturális közegben tanulja meg a mesterséget. Én bajban lennék, ha ortodox ikonokkal vagy ószláv forrásokkal kellene dolgoznom, egy román kolléga viszont esetleg a szárnyas oltárokhoz nem ért.
– Hol végzett?
– Először Brassóban végeztem el a faipari mérnök szakot, majd a pesti Képzőművészeti Egyetemet, ezután fogtam neki a restaurálásnak. A szerencsének is szerepe volt abban, hogy ezt kezdtem el – vagy talán ez volt a sorsom? Nem tudom. Csak fával foglalkozom, egyébbel nem, örvendek, ha ebben valamennyire otthon tudok lenni. A restaurátori szakmát leginkább az orvostudományhoz hasonlítanám: senki sem szeretné, ha ortopéd orvos tömné a fogát. Ugyanígy van a restaurátorral is: elég, ha a magam szakterületén jártas vagyok, nemhogy átkalandozzak máshová.
– Mihez kezdett friss diplomásként?
– Elhelyezkedtem Magyarországon az Állami Műemlék-helyreállítási és -restaurálási Központban, ahol a mai napig alkalmazott vagyok.
– Ez valamiféle határokon átívelő munkavégzés?
– A munkámnak csak egy részét végzem ennek a központnak a munkatársaként: folyik egy nagy határon túli műemlékfelmérés, amelyet Sebestyén József kollégámmal végzünk határon túli magyar épített örökség kutatása és megóvása címmel. A program idestova hetedik éve folyik, ezalatt Erdélyben háromszáz-egynéhány templom állapotát és megóvásra érdemes értékeit mértük fel, Kárpátalján ötvennél többet, és dolgozunk a Felvidéken is.
– Hogyan zajlik egy ilyen felmérés?
– Évente négy alkalommal kiutazunk egy-egy hétre. Ez idő alatt körülbelül napi három templomot tudunk felmérni úgy, hogy reggeltől estig dolgozunk. Általában mi határozzuk meg a sorrendet, de szó sincs magánakcióról, természetesen mindent az illetékes püspökséggel egyeztetve teszünk. Mielőtt bárminek nekiállnánk, igyekszünk minden létező leírást elolvasni az illető templomról.
– Mielőtt beszélgetni kezdtünk, nagy lelkesedéssel tanulmányozta egy régi irat fénymásolatát: elárulja, mi volt az?
– Ez rendkívül érdekes irat, a kárpátaljai Huszt lelkésze a levéltárban találta nemrég: 1877-es följegyzés, amelyben pontosan leírják, hogy milyen festések történtek a szomszédos koronaváros, Visk református templomában. Lehet, hogy ezek a freskók ma is ott vannak, csak nem látszanak.
– Nem tudtak a létezésükről?
– Eddig nem, véletlen, hogy ez az irat előkerült. Rengeteg ilyen érdekes adalék porosodik itt-ott. Azért jó, hogy megvan ez a papiros, mert ha elkezdődik a felújítás, tudni fogjuk, hol mire számítsunk.
– Ki és miért jegyezte fel a freskók adatait?
– A XIX. század második felében már működött a Műemlékek Országos Bizottsága nevű állami szervezet. Mielőtt egy régi épületet felújítottak vagy átépítettek volna, ez a bizottság kiküldött egy építészt, aki felmérte, leírta az állapotot, és megadta az engedélyt az átalakításokhoz. A huszti templom freskóiról ilyen feljegyzés alapján tudunk, Visken azonban más volt a helyzet: erre a papirosra a viski gyülekezet lelkésze ezt jegyezte fel: „Azért, hogy az utókor is tudja, most szóról szóra lejegyzem, hogy mi olvasható a templomban.” Aztán levakolták, lemeszelték az egészet, és ez a lejegyzés maradt az egyetlen információ.
– A lelkész leírása szerint mit ábrázolnak a freskók?
– Ez nagyon érdekes! A XVIII. század derekán Szebenben megjelent egy könyvecske, amelynek az volt a címe, hogy Liliomok völgye, és báró Inczédi József fordította Johannes Gerhardt német protestáns szerző teológiai témájú művéből. Ezt a könyvet metszetekkel illusztrálták, amelyeket előszeretettel másoltak templomokba előképként. Sajátos protestáns ábrázolásokról van szó. Eddig a régi Magyarország területén hat-hét olyan templomot találtunk, amelyekben ezeket a képeket használták fel. Majdnem bizonyos, hogy Visken is ilyen falképek lehettek, legalábbis az egykori lelkész által feljegyzett versike egyértelműen erre utal.
– És ha nincs segédanyaguk?
– Mi nem vagyunk művészettörténészek, restaurátori módszerekkel kutatunk. Amit ilyen módon megtalálunk, azt leírjuk, aztán – szerencsés esetben – lesz majd egy művészettörténész, aki tovább kutat a könyvtárakban, egy építész, aki megvizsgálja a falakat, egy régész, aki felássa a környéket. A műemlékvédelem nagy torta, amelyből minden mesterségnek jut egy szelet. Persze ritka az olyan eset, amikor van pénz és mód arra, hogy minden szelet egymás mellé kerüljön, és kikerekedjen ez a bizonyos torta. Azt a felmérést, amelyet végzünk, részletesen dokumentáljuk, és egy könyvsorozatban ki is adjuk, már a harmadik kötetre készülünk.
– Mit jelent pontosan a restaurátori szempontból végzett vizsgálat?
– A restaurátor a készítés technikáját, a festésrétegeket tudja megnézni. Különféle speciális, például infrakészülékekkel beláthatunk a réteg alá. Ismerjük azokat a módszereket, amelyekkel az átfestéseket „szeletelni” lehet, és kronológiai sorrendbe helyezni az egymásra festett képeket. Visken például infrakamerás módszerrel fedeztük fel a deszkamennyezetre írt világrész-elnevezéseket. Ezek a feliratok nagyon könnyen elrejtőzhettek volna az emberi szem elől.
– Hány templom vár még arra, hogy felmérjék?
– Csak addig végezhetjük a munkát, ameddig fizetik. Erdélyben úgy a kétharmadával meglennénk.
– Ha jól értem, a felmérés magyarországi pénzből készül. Mit szólnak hozzá az utódállamok műemlékvédelmi szakemberei?
– Ez csak felmérés, nincs mibe beleszólniuk. A Teleki László Alapítvány kiépített a magyarországi Kulturális Örökségvédelmi Hivatallal és a határon túli történelmi egyházakkal együtt egy Megújuló örökség című programot, amelynek az a lényege, hogy az egyházak közlik, melyik templommal mi a probléma, s hogy hová nem jut pénz, szakember. Ezt követően az alapítvány segítségével kutatást végeznek, programot írnak, dokumentálnak mindent, és pályázat útján innen-onnan pénzt szereznek, majd elvégzik a szükséges munkát. Ez a munka tehát nem azonos a műemlékfelméréssel. A Teleki László Alapítvány programjában természetesen a műhelyünk is részt vesz, ennek a több mint kilencven munkának a fényképes dokumentációjából nyílt most kiállítás. Azt igyekeztünk megmutatni, hogy a helyrehozott tárgy milyen volt, milyen lett, illetve a munka folyamatát, a köztes állapotot. Többnyire állagmegóvást végeztünk, de jócskán akadt restaurálás is.
– Nekem a bözödújfalui Mária-szobor tetszett a legjobban.
– Nekem is a kedvenceim közé tartozik. Bözödújfalu templomából, mielőtt elárasztották vízzel a települést, kimenekítették a berendezést, és az erdőszentgyörgyi plébánián helyezték el. Ezt a szobrot feltették egy szekrény tetejére, majd megfeledkeztek róla. A bogarak annyira megrongálták, hogy szinte porhalmazzá vált, a festék pedig hullott róla. Olyan volt, hogy ha valaki meglátja, azt mondja: ez tűzre való. A plébános édesanyja le akarta seperni, mondván, hogy szégyen tőlük ilyen porosan kivinni. Úgy kellett lefogni, mert ha lesepri a szobrot, annak vége.
– Akkor hogy fogták meg, hogyan szállították el?
– Levágtuk a szekrény tetejét, és azzal együtt hoztuk el a műhelyembe, milliméterről milliméterre ragasztgattam vissza rá a festéket, hoztam rendbe az egészet. Keveset tudunk a szoborról, azt feltételezzük, hogy a csíksomlyói Máriával egy időben készülhetett, megkockáztatom, hogy szebb is annál. Remélem, talán most, hogy publikáltuk, valaki hozzáértő meglátja, és kiderül a története. Egy restaurátor számára hatalmas sikerélmény, amikor nagyon kvalitásos, de kevéssé ismert műtárgy kerül elő, és olyan megoldásokat tudunk alkalmazni a helyreállítása során, hogy ne kelljen rekonstruálni, ne kelljen erőszakosan átalakítani.
– Nagy baj, ha rekonstruálni kell egy műalkotást?
– Megítélésem szerint az a jó helyreállítás, amikor a lehető legkevésbé látszik az én munkám. Senki sem arra kíváncsi, hogy én hogyan tudok festeni, hanem azt szeretné látni, hogy ötszáz évvel ezelőtt hogyan tudtak. A mi munkánkban az a legfontosabb, hogy saját művészi alkotókészségünk háttérbe szoruljon, és a legnagyobb alázattal viseltessünk a valamikori művész alkotása iránt.
– Sokszor nem is tudni, ki volt a művész.
– Pontosan ezért nem szeretem a rekonstrukciókat, mert könnyen tévútra lép az ember, pláne, ha kevés az információnk. Meglehet, hogy hazudok, ha pótolom az elveszett részeket, mert valójában nem olyan volt az alkotás. Ebbe a hibába már jó néhány nagy elődöm beleesett. Még ha sejtem is, mi volt, milyen volt egy festmény hiányzó része, akkor sem egészíthetem ki, hiszen jöhet utánam tíz év múlva valaki más, akinek a feltevései helyesebbnek bizonyulnak. Ha mégis kiegészítek valamit, úgy kell tennem, hogy ez egyértelmű és visszafordítható legyen. Mondok egy példát: nemrég restauráltuk a gelencei templom falfestéseit vagy Csíksomlyón a Salvator-kápolna mennyezetét. Mindkettő úgy van retusálva, hogy közelről a szakember jól látja, melyik elem az eredeti és melyik a hozzáfestés. Ha előjönnek majdan régi képek, és kiderül, hogy az egész mégsem úgy nézett ki, ahogy mi retusáltuk, a hozzáfestést könnyen el tudják távolítani.
– Lehetnek még elfekvő dokumentumok a levéltárakban?
– Hogyne, meglepően sok minden megmaradt. Számomra a mai napig minden munka alapja a források kutatása, addig hozzá sem kezdek semmihez, amíg meg nem kapom a választ a lehető legtöbb kérdésre. A régi kastélyok esetében rengeteg perirat, leltár maradt fenn, ha elfoglalták vagy eladták, adományozták az ingatlant, számba vették, hol mi található. Ezek lenyűgözően érdekes olvasmányok. „Ha bemész az ajtón, jobbra van egy tálas… balra az uraság képe…” és hasonló dolgok. Az ember csak olvasgatja a lapokat, és úgy elkapja a múlt légköre, hogy nem tud szabadulni tőle, annyira megmozgatja a fantáziát. Ha nincs elég dokumentum, jön a régész, aki feltárja a rétegeket, hol voltak a falak, mikor égett le az épület, kronológiát állít fel. Máskor ikonográfiai kutatásokra van szükség ahhoz, hogy kiderítsük, ki is az a szent, akinek egy szobor- vagy festménydarabját megtaláltuk. Így jártunk például Huszton is, ahol elsőnek a lábakat ábrázoló freskókat leltük meg, csak azt nem tudtuk, kikhez tartoznak a testrészek.
– Aztán előkerült a magyar szent királyok teste és feje is.
– Lángi József kollégámmal késő este érkeztünk meg Husztra, ő nekiállt a falat kapirgálni, én meg csúsztam-másztam a padláson.
– Késő este?
– Ez már éjjel volt. Sokszor nekiállunk akár éjjel is, annyira kíváncsiak vagyunk. Nekünk ez jólesik, szórakozás. Sejtettük ugyanis, hogy a szent királyok vannak ott, mert előkerült a száz évvel korábbi felmérés rajza, és ezen szerepeltek ezek a freskók, amelyeket Jóska barátom meg is talált. Én eközben felfedeztem, hogy a legutóbbi átalakítás során az egykori festett mennyezet deszkáit használták fel a mostani neogótikus mennyezethez.
– Nem dühöng, ha ilyeneket talál?
– Ha nem történt volna ilyesmi, mi szükség lenne a munkánkra? Természetes dolog, hogy az emberek folyamatosan az ízlésük és az igényük szerint alakítják a környezetüket. A restaurálás, a műemlékvédelem természetellenes, mert megállít egy folyamatot. A műtárgyaknak is megvan a maguk természetes élete. Az emberiség kultúrtörténete arról szólt, hogy épületek összedőltek, régieket lebontottak, újakat emeltek a helyükre. Most nem ez történik? Nem volna Sixtus-kápolna, ha le nem bontják azt, ami előtte volt. Sokszor én sem örvendek annak, amit találok, de elfogadom a helyzetet, és igyekszem úgy felújítani, hogy semmit se tegyek tönkre. Gyakran nem könnyű eldönteni, melyik értékes freskót mutassam meg, ha történetesen kettő van egymásra festve.
– Nem lehet leválasztani a felsőt?
– Az iszonyatosan macerás, sok esetben lehetetlen. Meg aztán egy múzeumban nem úgy élne az a kép, mint a templomban. Ilyen esetben az az eljárás, hogy megőrzik mindkét réteget, és ahol hiányos az egyik falfestés, láthatóvá teszik a másikat. A freskók mellé teszünk egy jó rekonstrukciós rajzot, így elképzelhető, milyenek lehettek. Akit érdekel, hadd dolgoztassa a képzeletét.
– A román állam segíti anyagilag a magyar múlthoz kötődő műemlékek rendbehozatalát?
– Nagyon kevés pénz jut műemlékvédelemre, és azt sem arányosan osztják el magyarok és románok között, de azt most nem érzem, hogy kimondottan akadályokat gördítenek elénk.
– Min dolgoznak most?
– Az asztalomon van a gyulafehérvári székesegyházból a stallum, valamint a krasznai és a szilágylompérti festett kazettás mennyezet darabjai. Ezek nagyon érdekesek, egy-egy kép valósággal elvarázsolt, nyomozgatom, mi az előképük, miért éppen úgy festették őket, mit jelentettek azoknak az embereknek, akiknek készültek. Szilágylompérten egész jóskönyvek vannak felfestve, sárkányon lovagoló garabonciás meg Fortuna szekere, Krasznán ötvennél több állat. Segesváron egy középkori oltáron dolgozom, Marosvásárhelyen egy barokk oltár vár. Legalább tíz munkám van most folyamatban, alig várom, hogy hazaérjek és folytassam. Sajnos a lányaim a legtöbbet a műhelyben látnak, a faszobrokról azt mondogatják, ezekkel a babákkal játszik a papa.
origo.hu
Zelenszkij megtámadta a Voks 2025-öt és köszönetet mondott a Tisza Pártnak
