Szőlőhegyek fényképésze

K ö n y v e s h á z

Abban a szép univerzumban, amelyet el-elmerengő nosztalgiával „klasszikus kornak”, netán „aranykornak” nevezünk – zavarba jönnénk, ha egynémely izgága filozopter nekünk szegezné a kérdést: mikor is volt az? –, e feltételezett és óhajtott korban mintha szorosan egymásba kapcsolódna kultúra és írás. Szőrszálhasogatásnak tetszene, ha a két fogalom viszonyának történetét firtatnánk: mégsem csupán – véljük – a szóhagyomány maga kapcsolja össze fogalmainkat: a kertet, a szőlőt csakúgy műveljük (e fogalmat rejti a „kultúra” szó latin töve), mint a nyelvet, az irodalmat, de a hadtudományt is. Talán ez a tökszár-, ez esetben még inkább szőlőformán sokfelé indázó műveltség fonja keresztül Ambrus Lajos új, könyvheti könyvének témáit.
A kötet nagy „találmánya” a névrokon fényképész Ambrus Lajos, aki a mezőgazdász Kaán Károly instrukciói szerint fényképezi Badacsony hegyét 1931-ben; neve így összefonódik egy sikeres környezetvédelmi mozgalommal, amely nemes szőlőhegyünk kockakővé és vasúti kőzúzalékká való elaprítását akadályozta meg. (Akkoriban is nagy szükség volt a környezetvédelemre.) A badacsonyi hegy 1931-es fényképe kedvünkre való talált tárgy, egyben egy egész köteten átívelő lelemény apropója: témáit a fényképész szemével, aprólékos részletességgel látja és láttatja az esszéíró Ambrus is, és irályán túl lenyűgöző munkájának adalékgazdagsága.
Ha Badacsony, akkor persze ott a szőlő és a bor, ezek természetén keresztül a szerző a ma annyira hiányolt elmélyült életen gondolkodik (Semmilyen). Ott van továbbá a somlai bor, e nemes „kevert bor” összetételének rejtélye és titka, amelyet Ambrus szakíróként tekint át (A somlairul); valamint a Küküllő menti leányka, amelynek jelentőségére a fenségesen zord vidéken megtelepedett régi angol úriember, John Paget (még inkább: Paget János) élettörténete kapcsán derül fény (Én voltam az). Erdély híres borai közül említsünk meg még egyet, hogy Ambrus Lajos esszéinek stílusát is megízlelgethessük: „A Rózsamáli bor különben citromsavanykás, fanyar és testes még ma is, és persze hogy az »érett férfiak« bora – gyönyörű szép bor, egyes bírálói szerint Erdély legszebb, legtöbbet tudó bora ma is, amelynek alapfajtái a Kövérszőlő és a Járdovány, de hozzáteszik Erdély ősi gyümölcsét, a Királyszőlőt is, amely a bor íztérképén végez csodás pontosításokat.” A legfontosabbon, a boron túl két magyar almafajtáról (Pónyik és batul) s egy, a győri, kudarcos ütközetet megelőző karakói hadi dicsőségről esik szó (A karakói csata) még Az én szőlőhegyem öt testes esszéjében.
Mi kapcsolja egybe e különböző tematikájú válogatást? Ambrus írásait a legtágabban felfogott kultúrtörténetnek kell tartanunk. Meghatározó vonala az életvitel, a gazdálkodás és gondolat ökonómiájának egysége és fenntarthatósága. Ezt az egységet nevezhetjük kedélynek.
(Ambrus Lajos: Az én szőlőhegyem. B. K. L. Kiadó, Szombathely, 2005. Ára: 2200 forint)