Tangó és tulipán, kalandok olasz módra

Jobb később, mint soha, a 2000-ben készült olasz Tangó és tulipán hazánkba is megérkezett. Könnyed nyári film, egy kis kalandra, negyvenen túl is igazi romantikus életre vágyó háziaszszony roadmovie-ja olasz módra. Sok klisével, ám megannyi szeretettel, őszinte pillanatokkal, gegekkel.

Családi buszos kirándulás, a buszon vásárlási lehetőséggel, csak most, csak önnek és családjának egy kis romantikával fűszerezve – állhatott azon a szórólapon, ami a két, lassan felnőtté váló gyermek édesanyját, az életét az előző húsz évben a csacsogó szomszédaszszonyok, a tésztafőzés, a pizzasütés és a mosogatás szépségében értelmet kereső háziasszonyt, Rosalbát, valamint férjét, Fernandót, gyermekeiket a hétvégi utazásra elindíthatta. Egy WC-kagyló és egy fülbevaló aztán mindent megváltoztat: Rosalba lekési a buszt, családja csak jóval később érzékeli a hiányt, s elindul az olasz háziasszony életének eddigieknél kalandosabb felvonása. Először stoppolni akar, hogy hazajusson, de aztán meg sem áll Velencéig. S felfedezi, hogy nahát, van élet a két felnőtté váló gyermek után és a halál közt is. Idegen környezetben, egyedül bolyong – s a filmben Velencének is inkább az eldugottabb, kedves, turistamentes övezetét látjuk –, megismer egy öngyilkosságra készülő koros gavallér agglegényt (Bruno Ganz), egy zsörtölődő, anarchista idős virágárust, egy ezoterikus, elvarázsolt masszőrnőt s a Fernando, a férj küldte szerencsétlen „magánnyomozót”; egy új világot barátsággal, szerelemmel, tangóharmonikával és tulipánnal.
A Tangó és tulipán könnyen válhatna egyszerű, feledhető vígjátékká, de ettől szerencsére megmenekül. Igaz, hogy tele van leegyszerűsített karakterekkel, de apróbb hibáik ellenére is szerethetők. Ugyanakkor sok klisének jut hely, s néhány gyengébb poénnak is, a szökésben lévő háziasszony előtt megjelenő „családi szellemképek” meg kifejezetten erőltetettnek tűnnek. Néha a rendező is rápillantást enged az otthon maradottakra: az apa lassan kezd kikészülni, a szeretője is kijelenti, hogy ő bizony nem a felesége, bízza a dagadt ruhát másra (ekkor fogad magánnyomozót), a fiúk meg folytatják eddigi életüket, szinte mintha mi sem történt volna. De semmi nem tart örökké, valószínűleg előbb-utóbb Velence is szürke várossá válna, a család mégiscsak távol, Rosalba hazatér.
A tangó elhalkul, lassan a tulipán szirmai is lehullanak, de talán mégis lehet egy nagy össztánc a végére. A Rosalbát alakító Licia Maglietta és a korosodó vendéglős Don Juant játszó Bruno Ganz (Berlin felett az ég, A bukás) a film néhány kicsusszanását mindenképpen feledtetik természetes játékukkal, s az alkotás sajátos hangulatával, őszinte kis poénjaival, apró kis életbölcsességeivel többé válik, mit egy könynyed, olasz, egynyári mozi.
(Tangó és tulipán – olasz film, 112 perc, 2000. Rendezte: Silvio Soldini. Forgalmazza a Best Classics.)