Balás-Piri Lászlót közelgő hetvenedik születésnapja alkalmából munkahelyén, a Terror Háza Múzeumban kerestük meg. Kötetlenül kezdett mesélni élményeiről. Nemzedéke 1956-nál jóval korábban találkozott a nagybetűs történelemmel, 1945-ben tízesztendős volt. Barátaival láttak német csapatokat, légi csatákat, kiégett tankokat, halottakat és részegen tomboló, pusztító oroszokat, akik mindenkinél félelmetesebbek voltak. Romba dőlt városban cseperedtek föl. Először rájuk ült az igazi nyomor, de Balás-Piri László édesanyja és nagyanyja mégis mindent elő tudott teremteni.
Saját bőrükön érezték, hogy a kommunisták kék cédulás választási „győzelme” után kifejezhetetlenül nyomasztó időszak következett. A gyerekek is látták, hallották, hogy az ÁVH-sok a szomszéd Gyurka bácsit úgy megverték, hogy kiszakadt a dobhártyája, pedig semmi rosszat nem tett. Még mindig jobban járt, mint Béla bácsi, akit elvittek az Andrássy út 60.-ba, és haza se jött. Akkor kezdett ennek a háznak, amelyben most a Terror Háza Múzeum található, félelmetes hírneve lenni. Annak a terrornak valóban volt egy speciális, semmi másra nem hasonlító működése. Eleinte célzottan csak a háborús bűnösök felelősségre vonása folyt, köztük egyre gyakrabban ítéltek el ártatlanokat is. Utána váratlanul eltüntettek egyre több nemzeti ellenállót, olyanokat, akik aktívan szembeszálltak a nemzetiszocialistákkal. Végül a sajátjaik közül is kiemeltek egy-egy embert. Már annyira elszabadult a pokol, hogy nem számított az sem, hogy valaki zsidó, keresztény vagy ateista. Balás-Piri László ismert egy Lóránt Hanti nevű felnőttet, akit – ahogy hazatért Auschwitzból, még az utcán – elfogtak az oroszok, beterelték egy menetbe, mert nem volt teljes az előírt létszám, és elhurcolták a Szovjetunióba. Amikor nagy nehezen visszatért az orosz lágerből, bevitték az Andrássy út 60.-ba is, és gumibottal addig verték a talpát, amíg domború lett, s kacsázva tudott csak járni. Mindezt csak azért, mert nem tudta megmondani, hova rejtette a sohasem létezett kincseit. Az új, totális terror természetéből adódott, hogy nem kíméltek senkit, így senki nem tudhatta, hogy mikor csapnak le rá, senki nem érezhette magát biztonságban, ami teljes bénultságot váltott ki a társadalomban. Balás-Piri László azt érezte a legszörnyűbbnek, hogy a gyerekek sem mertek egymás közt felszabadultan beszélgetni. És még a csapból is az elképesztően primitív propaganda folyt. A moszkovita helytartó, Rákosi képe köszönt rájuk mindenütt. Őt személyesen, az iskoláiban is utolérte a kitűnő egyházi intézmények tudatos szétzilálásának folyamata, a pesti piaristákat, majd a sárospataki református gimnáziumot is államosították a feje fölött. Végül a budai József Attilában érettségizett. Először gyárban dolgozott, aztán bejutott az orvosi egyetemre, ahol gyógyszerészetet tanult másfél évig, 1956 októberéig.
Balás-Piri László szerint 1956 azért volt gyönyörű, mert ellentmondott ama negatív történelmi folyamatok logikájának, amelytől a magyarság a mohácsi vész óta nem tud szabadulni. Vesztett szabadságharcok, rosszabbnál rosszabb kompromisszumok láncolata a történelmünk. 1956-ban pedig az egész nemzet lázadt föl jogosan gyilkosok, terroristák, idegen elnyomók és szolgáik ellen. Nem akart bosszút, nem akart rombolást, nem akart öldöklést. Építeni akart. Nem véletlenül mondják a magyar októbert a világtörténelem legtisztább nemzeti forradalmának. Ő maga október 23-án Kelebián volt nagyapja halálos ágyánál. Amint visszatért Budapestre, még aznap este kiment a Corvin közbe, kabátja zsebében pisztollyal, ami miatt a felkelők először kémgyanúsnak tartották. Amikor a diákigazolvánnyal tisztázta magát, elvették a pisztolyát, és elküldték. Másnap nemzetőrnek állt, igazoltatott, felügyelt a rendre. Akkor kezdett el igazán komoly hadicselekményekben részt venni, amikor már reménytelennek látszott minden, november 4-e, az orosz intervenció után. Alakítottak egy kis csoportot. A Bródy Sándor utca és a Múzeum körút sarkán, az első emeleten van egy nagy erkély. Onnan próbálták megszórni a tankokat benzinespalackkal, de azok olyan gyorsan mentek, és annyira széles az út, hogy nemigen találták el az oroszokat, akik viszont kifüstölték őket. Tovább bolyongva, fegyverrel a vállán találkozott egy tankkal, no, akkor azt hitte, hogy mindennek vége. A kettes villamos aluljárójába szorult, fölötte dübörögtek a harckocsik. A Ráday utcában sikerült egy kis fegyveres csoporthoz csatlakoznia. Tankra lőtt géppisztollyal. Valójában ő volt a csali. Az volt a cél, hogy a jármű közel jöjjön hozzá, s ekkor az emeletes házakban rejtőző társai megdobták volna kötegelt kézigránátokkal. A tankok nem jöttek közelebb hozzá, elfaroltak. Hetedikére virradó reggelen a srácok kimondták: nincs értelme. Igazuk volt: a Kilián-laktanyától az Üllői út végéig tömve volt tankokkal. Már csak Újpesten, Csepelen folytak harcok, amiről ők nem tudtak.
Balás-Piri László érezte letartóztatásáig, hogy még 1957. első hónapjaiban is élt a forradalom szelleme, az ellenállás folytatódott más eszközökkel. Éjjel-nappal röplapozott, akkor is, amikor letartóztatták. Első fokon három és fél évet kapott, másodfokon két és fél évre ítélték. A Fő utca volt a legsötétebb hely, onnan a Markóba, majd a gyűjtőbe került. Amikor megvolt az ítélete, elvitték rabgazdaságba. Répát egyeltek, kombájnnal is arattak, de például Karcagtilalmason kaszával vágták a rizst. Az igazán meleg helyzet akkor alakult ki, amikor már alig volt hátra a büntetéséből egy-másfél hónap, és bilincsben fölszállították abszolút jog- és törvényellenesen úgynevezett pótkihallgatásra Pestre. A nyomozó azzal kezdte: ugye nem hiszi komolyan, hogy maga valaha is kiszabadulhat? Kitartóan próbálták kiszedni belőle, hogy november 4-e után is az utcán volt. Viharedzett rabként tudta, hogy a fegyveres harcokról hallgatnia kell, különben kivégzik. A hatalom szolgái tanúk hiányában nem jártak sikerrel, így szabályszerűen szabadult. Két és fél év akkor duplán számított.
Az első „szabad” percekben érezte, hogy a társadalom peremére került. A számkivetettségénél is szörnyűbb volt, hogy már senki nem emlékezett a forradalomra. Bajtársai nagy része eltűnt vagy disszidált. Az emberek önmaguk előtt is letagadták, hogy mi történt. Fizikai munka, abból is a segédmunka várt rá. Laboránsnak sem vették föl, amikor megtudták, hogy ötvenhatos volt. Balás-Piri László legjobban azt fájlalta, hogy a forradalom csodájának vége szakadt, s a munkásosztálynak is sikerült eltörni a gerincét. A történteket azért nem érezte katasztrófának, mert nem volt rajta semmilyen teher. Tudatosult benne, mindenünnen leírták. Volt bútorszállító, rakodó, kocsikísérő, dzsesszdobos, de relatíve szabadnak érezte magát. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy amikor lecsukták, nem volt még családja. Később vigaszt jelentett felesége, gyermeke. 1990-ig élte a perifériára szorult belső szabadok életét.
Balás-Piri László végül elmondta: ma sem cselekedne másként, ha újra kezdhetné. Nem irigyli azokat az ’56-osokat, akik forradalmár, szabadságharcos múltjuk ellenére érvényesültek, mert nem csak kis megalkuvásokkal fizettek a kádári hatalomnak a karrierért. Neki többet jelentett a belső szabadság. 1956 élete legcsodálatosabb élménye volt, s ha újra átélné, újra részt venne benne. Egyetlenegyszer érezte ugyanazt, még pedig 1989. június 16-án, a Hősök terén, amikor egy fiatal, borzas ember ki merte mondani, hogy a ruszkik menjenek haza. Ezt az embert Orbán Viktornak hívták. Most is nehéz küzdelmek és válaszút előtt áll a nemzet, de reméli, hogy jövőre végre jól vizsgázunk.
origo.hu
Orbán Viktor bejelentést tett a kereskedelmi kamarával való együttműködésről
