A kenyér íze

Ilyentájt abban a régi-régi nyárban a nagyapa kézen fogott, és megindultunk ketten a határba. Az ilyen utakra mindig magával vitt engem, talán hogy okuljak. Végigmentünk a Gyepsoron, majd a réten, és a nagy fűzfáknál balra kanyarodva elértünk a búzatáblánkhoz. A nagyapa ott derűs, szép mozdulattal letépett egy kalászt. Megszagolgatta, majd a tenyerében szétmorzsolta. A pelyvát szétfújta, a búzaszemekből néhányat a szájába vett, és összerágta. Hunyt szemmel ízlelgette. Kenyéríze lehetett.
Aztán mentünk vissza a faluba, és vittük a hírt, akivel csak találkoztunk útközben, elmondtuk neki: elérkezett az aratás ideje. Maholnap vágni lehet a rendet.
És akkor mintha minden megtelt volna feszítő izgalommal. Zengő kalapácsütések kiáltoztak egymásnak egyre szaporábban: kalapálták a kaszák élét az üllőkön. Nálunk a nagy eperfa alatt kalapálta élesre a kaszát az apám. Előkerült a sarló is. Eleinte mi magunk arattunk kis földünkön, apa vágta a rendet, és a mama felszedte nyomában a sarlóval, én meg a kötelet teregettem, amellyel összehurkolták a kévét.
Akár a nyarat üdvözlő madarak, úgy kiáltoztak az üllők, a kalapácsok. Aztán egyszerre csak nagy csend támadt. Mintha kihalt volna a falu, mindenki a határban dolgozott. A tarlókon, búzamezőkön dobogott az élet szívverése: a kenyérnek valót takarították be, és ez szent munka volt.
A levegőnek is kenyéríze volt, szinte bele lehetett harapni ilyenkor a nyárba. Másképpen csiviteltek, énekeltek a madarak is. A nagymama főzött nekünk, aratóknak, levest is hozott ki a nagyapa kék zománcos kannában, és egy nagy tálban fánkot. Ültünk ebédidőben a nagy akácfa alatt, és lekvárt csepegtettünk a fánkra. Aztán munka végeztével a nagyapa felgereblyézte a tarlót, hogy minden elhullott búzaszál egybegyűljön.
Egyszer apám kaszája megsebesített egy kis fürjet. Este hazavittem a madarat, ápolgattam, babusgattam. Fel is gyógyult, s elröppent. Sokáig vártam vissza, de a mama azt mondta, hogy a fürjek sose térnek vissza.
Micsoda emlékezetes napok, hetek voltak ezek! Előbb az aratás, aztán következett a hordás, az asztagba rakás, majd a cséplés. Zúgtak a cséplődobok hajnaltól késő estig.
Később már apám sem bírta a kaszát, nehéz munka volt az aratás. Kiadtuk részre. Sok volt mifelénk a szegény ember, aki eljárt napszámba. Ha sikerült részes aratást vállalnia, egy hét alatt megkereste az egész családja évi kenyerét. A részes aratóknak is a nagymama főzött, emlékszem, kedvenc ételei közé tartozott a galambpaprikás. Az ebédet akkor már én hordtam ki az aratóknak a forró nyárban. Azon a régi úton, amelyen valaha a nagyapával mentünk búzaszemkóstolóra. Legtöbbször én is az aratókkal ebédeltem, s hordtam aztán nekik a vizet is a tarlóra, hogy ne szomjazzanak. Manapság már nem felesel egymással a kaszakalapálók üllője, s nem zúgnak kora reggeltől késő estig a cséplődobok. A nyár sok évtizeden át megszokott éneke némult el talán örökre. Eltűntek a tarlókról a búzakeresztek is, nem hordják nagy szekereken a szérűkbe meg asztagokba a búzát, a kombájn learatja, és nyomban ki is csépeli, csak raktárba kell szállítani a szemet. A kenyérnek valót.
Könnyebbé vált a munka, nincsenek aratók, de eltűnt egy szín is a paraszti életből. Én annak a régi aratásnak a hangulatát siratom. Aratni valaha férfias munka volt, erőpróbáló, nemes tevékenység. És minden más hozzákapcsolódó tevékenység is. Például a kenyérsütés.
De hol vannak már a régi paraszti banyakemencék?
Nagyobb részüket elbontották, lerombolták, már a kenyeret sem sütik otthoni kemencében. Pedig milyen csodálatos élményt jelentett egy-egy házi kenyérsütés! Kora hajnalban keltek az asszonyok, dagasztottak, kelesztettek, aztán befűtötték az öreg kemencét a szárízikkel, és lapáton betolták forró gyomrába a kenyeret. Micsoda íze volt, csak úgy hersent a kés alatt. A nagyapa vágta fel, szertartásosan keresztet rajzolt rá, mintha megáldaná. A paraszti munka legszebbikét. A szüle meg fonott kalácsot sütött, a tepsiben elfért mellette egy galamb alakúra formált vakarék. Szakasztott olyan volt, mint az a régi, sebzett fürj, amelyik elrepült…