(a szél jobb vagy a vakond…)

Én nem tudom, mitől ideges az ember és mitől nyugodt. Azt mondják, hogy a természet lágy öle megnyugtató. A japánok meg gyönyörű kis rituális kerteket hoznak létre azzal a céllal, hogy kedélyük töretlen, mosolyuk szívélyes legyen. Egyszóval a természet vagy annak az ember által domesztikált változata, a kert a test és a lélek épülésére szolgál, ezért beszélünk az anyatermészet lágy öléről.
A természet persze egyúttal szabad eget is jelent, s mint tudjuk, szabad ég alatt éjszakázni például nem mindig kellemes tevékenység. Az ősember, ha valahol letelepedni vágyott, legelőször is egy kényelmes barlangot keresett magának, de még egy medve sem marad szívesen fedél nélkül. Barlangok, odvak, üregek, fészkek, lyukak szolgálnak otthonul azoknak, akik elvileg szabad ég alatt élnek.
Egy kertben rengeteg lény lakik, őszintén szólva legtöbbjük kellemetlen. Vannak mákszemnyi bogarak, amelyek lehetetlenné teszik az elmélyedést, vannak szúnyogok, pókok, hernyók, mezei poloskák, darazsak, kullancsok és más apró lények, amelyek a legtökéletesebb japán kert nyugalmát is esetlegessé tehetik. Továbbá vannak egerek, sündisznók, vakondok(ok), denevérek, verebek, akik mind úgy vélik, hogy számukra az ember által megszelídített természet, megművelt föld, a kert a lehető legkomfortosabb környezet, amit saját ízlésük és szükségleteik szerint alakítanak át.
Egy bizonyos idő óta úgy érzem magam a saját kertemben, mint egy ősember, aki egyrészt az elemekkel, másrészt különböző élőlényekkel küzd nap nap után. Egy hónap alatt öt nagy frontbetörést éltem át, köztük egy olyat, amikor a ház mellett álló nyírfa nyögött és görnyedezett olyannyira, hogy gyökerei környékén mozgott a föld. (A diófát egyszer már egy vihar kicsavarta.) Amikor süvítve megérkezik a szél a Bakony felől, minden kerti bútort menekíteni kell, mert ilyenkor a nehéz tárgyak is szárnyra kapnak. Legutóbb egy kellemes széllökés a hintaágyat préselte neki a cseresznyefának úgy, hogy az ágy fém alkatrészei összevissza görbültek. Egy-egy vihar alkalmával el tudom képzelni azt az érzést, amit azok az emberek élnek át, akiknek a házát sodorja el egy eszement széllökés.
Ilyenkor letört ágak, gallyak és lombok borítják a kertet, a hektikus időjárás csak a szövőlepkének nem árt. Bár gondolom, száz kilométeres szélsebességnél a hernyók is átvitorláznak a Balatonon Somogyba, mintegy helyet csinálva a Bakonyból Csopakra érkezőknek. Vihar után a lombok megritkulnak, a virágok lekókadnak, minden úgy néz ki, mintha súlyos betegségen esett volna át. Undorodom a széltől. A növényzet pedig egyszerűen védtelen. Néha már az jár a fejemben, a legjobb volna egy bezárt szobában ülni, és a kenósorsolást nézni a tévén ahelyett, hogy itt kint kínlódnék a bioszféra egyes tagjaival és az elemekkel.
Sohasem éreztem még például olyan forró gyűlöletet, mint amit mostanában érzek az iránt a vakond(ok) iránt, aki a tó mellett az általam rendbe tett virágokkal teleültetett, frissen füvesített földdarabot szisztematikusan földúlja. Mindent kipróbáltam az egyébként rokonszenves kis jószág ellen, a nikotintartalmú riasztószertől felélénkült, a csapdákat elkerülte. S egyre szemtelenebb lett. Nem tudom tetten érni, csak a nyomait látom, szereti a jól gondozott, öntözött földet. Hogy egy medgyessys fordulattal éljek, még azt sem tudom, hányan van. A legkomolyabbnak látszó járatban füstpatront helyeztem el, ami kitűnően működött, a bűzös füst csak úgy ömlött a képembe, úgy éreztem magam, mint egy tüntetésen, ahol a rendőrség könnygáz bevetésére kényszerül. A vakond persze rá sem ritytyentett. Natasa kutyám érzi a szagát. Lyukakat kapar a földbe, ezzel kiegészítve a vakond tevékenységét, de szerintem nem ajánlatos számára egy párviadal, a vakond állítólag nagyot tud rúgni.
Az imént meghallgattam az időjárás-jelentést. A meteorológus a szokott derűvel mondta: frontbetörés, erős, viharossá fokozódó északi szél.
Így itt a nyugalom szigetén lázas kapkodással helyezek biztonságba minden mozdíthatót. Száz kilométeres széllökéseknél egyvalaki van teljes biztonságban: a vakond.
Ha egyszer elkapom, beülök vele a kocsiba, és meg sem állok a Bakonyig. Ott aztán túrhat.
Hogy tulajdonképpen mitől vagyok ideges, én nem tudom…