Az Egyesült Államokban élő, kilencvenéves Bondor Vilmos – 1943-tól főhadnagy – Mikó Zoltán helyettese és bizalmasa volt az ellenállási mozgalomban. Miután Mikót letartóztatták, februárban Bondor is sorra került, és a (szovjet) Belügyi Népbiztosság (NKVD) nyomozó szervei nem engedték ki őket a karmaikból. Vesszőfutásuk ekkor kezdődött. Ahogy a többieké is, akiket partizánakciókkal vádoltak, s ezért a Mikó-ügy szereplőivé váltak. A foglyokat később Baden bei Wienbe szállították, majd a romániai Constanta kikötővárosban mondták ki rájuk az elmarasztaló ítéletet. Mikó és Bondor halálbüntetést kapott. Bondor Vilmos a sors kegye folytán megmenekült, de még hosszú szenvedés várt rá a szovjet lágerekben. Az idős – 1995 óta nyugalmazott dandártábornok – a napokban Budapestre látogatott. Ekkor beszélgettünk.
– Mikor kezdte megfogalmazni a megszenvedett élet tapasztalatait, mikor szólalt meg először írásban is tanúként?
– 1980 körül. Akkor jöttem haza első alkalommal. Korábban nem sok időm volt arra, hogy magyar nyelven írjak, különben is: halvány reményem sem volt, hogy a rendszerváltozás előtt Magyarországon kiadjanak tőlem bármit, máshol meg nem nagyon érdeklődtek egy magyar katona életútja felől.
– Tehát jó sokára határozta el magát.
– Igen, már elég idős voltam, de még jól emlékeztem mindenre. Sorjában haladtam: először a harctéri élményeimet írtam meg A világégés hadszínterein címmel, amelyet a Zrínyi Kiadó jelentetett meg 1994-ben. Azt hiszem, jól sikerült. Részben azért, mert szakember írta, részben pedig azért, mert a saját tapasztalataimat vetettem papírra. A harctér mindennapi világát, a katona életét és magatartását igyekeztem láttatni. Nehézségeinket, a küzdelmeket. Leírtam néhány ütközetet meg haditettet és egy pár ember bátorságát. Úgyhogy hamar elfogyott.
– Nagyon érdekes könyv született, talán a legjobb valamennyi harctéri leírás közül. Mi következett ezután?
– Ezt követte 1995-ben az ellenállásról írott A Mikó-rejtély, Mikó Zoltán kapcsolata Wallenberggel, majd 1998-ban a Messze van a nyíregyházi kaszárnya, katonai pályafutásom története. Mindkettőt a Püski Kiadó jelentette meg.
– A Mikó-rejtély megjelenését követően, az utolsó tíz évben napvilágra került-e újabb dokumentum, amely megerősíti a leírtakat?
– Sajnos újabb adalékot nem tudunk hozzáadni, mert okmányok nincsenek. Az oroszok elismerik, hogy náluk volt Wallenberg, de hogy miért került hozzájuk, és miért tartották fogva, erre a mai napig nem adtak feleletet. Viszont sok mindenre lehetett következtetni azokból a vissza-visszatérő kérdésekből, amelyeket a kihallgatások során hozzánk intéztek. Ezzel együtt csak Constantán világosodott meg bennem, hogy miért vagyunk fontosak az oroszoknak. Miközben a szovjet hadbíróságon a tárgyalásra vártunk, akkor súgta meg nekem Mikó Zoltán, hogy tulajdonképpen a svéd diplomata miatt vagyunk mi ott. Tudniillik a következő volt a helyzet. Raoul Wallenberg ténykedése ismeretes. Az ő utasítására Mikó időnként élelmet és gyógyszert juttatott el a svéd követségre, valamint azokba a védett házakba, ahol zsidók és egyéb politikai menekültek bújtak meg, és 1944 karácsonya előtt segített elrejteni a svéd követség irattárát egy pesti bankban. Én is tudtam erről az akcióról, de bevallom őszintén, nem érdekelt. 1944. október 15-e, tehát a nyilas hatalomátvétel után a Gestapo kezdte összefogdosni a Magyarországon bujkáló lengyeleket. Azok megijedtek, s ha tehették, továbbmenekültek, de előtte még átadták irattárukat Wallenbergnek.
– Ezt honnan tudja?
– Mikó Zoltán mondta nekem. De mások is tudomással bírtak a tényről. A szovjetek megtalálták az iratcsomót, benne a katyni tömeggyilkosságra vonatkozó kivizsgálási okmányokat – az is valószínűsíthető, hogy az ellenállási csoportból tájékoztatta valaki őket az iratok rejtekhelyéről –, úgyhogy rögtön rátették a kezüket a svéd ügyvivőre, attól félve, hogy kiderül: a Szmolenszk közelében fekvő Katyn környékén a mintegy tízezer lengyel tisztet nem a németek mészárolták le 1940-ben – ahogy az oroszok állították –, hanem ők maguk! A hatalmas külpolitikai botránytól való félelmében az NKVD igyekezett eltüntetni Wallenbergen kívül az elfogott lengyeleket és végül Mikót is, akiről feltételezték, hogy ismerte az irattár tartalmát. „Te tudtad, hogy milyen fontosak ezek az iratok?” – kérdeztem Constantán Mikó Zoltántól. „Tudtam – bólintott. – Figyelmeztettem is a svédet, de nem vette komolyan. Nyilvánvalóan abban bízott, hogy az amerikaiak melléállnak…”
– Hogyan ismerkedett meg Mikó Wallenberggel?
– Vélhetőleg a kiugrási iroda révén, amikor a katonai csoport igyekezett összeköttetést teremteni a különböző követségekkel. Az is nyilvánvaló, hogy Mikó nélkül Wallenberg kevés embert tudott volna megmenteni. Ugyanakkor nagyon sok író, művész, ismert politikus és sok ezer névtelen köszönheti Mikónak, hogy nem deportálták a hitleri lágerekbe. Mikó több mint ötezer embert látott el úgynevezett nyílt paranccsal, ami mentesítette őket a katonai szolgálat alól. Ezekről a személyekről többnyire én vezettem a nyilvántartást.
– Ön azt írja egyik könyvében, hogy nagyon kevés információja volt Raoul Wallenbergről. A svédet csak látásból ismerte, Mikó tárgyalt vele.
– Az sem foglalkoztatott különösképpen, hogy ők ketten mire jutnak. Volt egyéb dolgom bőven. Nem is tartozott rám. Kettőjük kapcsolatát beszélgetéseinkben sem érintettük. Többször láttam Wallenberget Mikónál, és tisztában voltam azzal, hogy Mikó is jár hozzá. Ő biztosította egyébként a svéd követség és a védett házak csendőrőrizetét.
– Ha nem találnak egymásra?
– Akkor Mikó megúszta volna! Megmondom, miért. Mert az oroszok azóta egy 1992. december 17-én kelt rendeletükkel – anélkül, hogy kérvényeztük volna – legnagyobb meglepetésemre rehabilitáltak mindkettőnket, és kijelentették, hogy ártatlanul ítéltek el és tartottak fogva bennünket. Nem sok ember kapott ilyen papírt.
– A kiszabadulása után találkozott ön olyan emberekkel, akik Mikónak köszönhették az életüket?
– Hogyne. Nagyon sokkal. A népi írók egyikével-másikával, neves politikusokkal és így tovább. A kommunisták, a hivatalos hatóságok el akarták süllyeszteni az egész ügyet, mert nekik kellemetlen volt, hogy az oroszok ártatlanul ítéltek el minket. Viszont egypár barát, akik szerették és tisztelték Mikót, mindent elkövettek a rehabilitációja érdekében. Amikor 1956-ban hazaérkeztem a Szovjetunióból, ők összehoztak egy bizottságot, amely elégtételt szolgáltatott nekünk. Megvan róla a papír. Ekkor rehabilitálták Kovács Béla kisgazdapárti politikust is, a korábbi minisztert, a második Nagy Imre-kormány pénzügyminiszterét.
– Nagyon mozgalmas lehetett az a pár hónap, amelyet itthon töltött az emigrálásáig. Erről majd beszéljünk kicsit többet… Jellemezze néhány szóban azt az embert, aki végül a nemzeti ellenállás mártírja lett!
– Mikó a legnagyszerűbb emberek egyike volt. Nagy műveltségű, több nyelven beszélő, finom modorú vezéregyéniség, csodálatos szervezőtehetséggel, aki nem szigorral, hanem szeretettel vezette azt a kis csoportot, amely követte és mellette állt. A legnagyobb magyar katonák között van a helye. Jellemző, hogy a háború utáni magyar kormányok mindent megkíséreltek a kiszabadítása érdekében. 1945. július 12-én Dálnoki Miklós Béla a kormány nevében kereste fel Vorosilovot, de eredmény nélkül távozott. A következő miniszterelnök, Tildy Zoltán két alkalommal is levelet írt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökének, miközben Mikó már nem volt életben. Nagy Ferenc miniszterelnök személyesen járt el Sztálinnál a vezérkari százados ügyében. És Sztálin, aki nem tudott erről a dologról, megígérte, hogy utánanéznek. Aztán – horribile dictu! – el is engedtek egy másik Mikó Zoltánt, aki szintén százados volt, és ugyancsak 1910-es születésű… Tragikomédiába illő történet.
– Mit tudunk erről a kiszabadult Mikó Zoltánról?
– Keveset. Hazajött, és rögtön meg is lépett nyugatra…
– Mikor ítélkeztek önök felett?
– 1945. július 9-én Constantán. Mindkettőnkre kimondták a halálos ítéletet. A „bűnünk” az volt, hogy csoportunk, elsősorban Mikó és én, „kémeket képeztünk ki, átdobtuk őket az arcvonalakon, és ezeknek a tevékenységén keresztül igyekeztünk megakadályozni a szovjet hadsereg előretörését…” A következő héten már az odesszai börtönben voltunk, ahol augusztus 15-én golyó által végezték ki Mikót. Én, a helyettese és bizalmasa valami csoda folytán megmenekültem a haláltól, az ítéletemet huszonöt évi szabadságvesztésre változtatták, amelyet a Szovjetunió munkatáboraiban kellett letöltenem. A magyarázat talán abban keresendő, hogy a nyomozások során rájöhettek, nekem semmilyen közvetlen kapcsolatom nem volt Wallenberggel és a lengyelekkel. Mindenesetre amikor egy jóindulatú őrnagy tudomásomra hozta, hogy életben hagynak, azt is mondta: „Senkinek sem szabad tudnia arról, hogy maguk itt vannak!” Akkor még bizonytalan volt Mikó sorsa.
– Most már hét éve nem jelent meg újabb könyve. Elmondott mindent, vagy van még valami a tarsolyában?
– A szovjet fogságról kellett volna még megírnom egy könyvet, de hát egyrészt nagy az anyag, másrészt beteg is voltam, meg aztán nagyon nehéz Amerikában magyar tárgyú könyvet összeállítani úgy, hogy el vagyok zárva mindenféle forrásmunkától, és csak az emlékezetemre vagyok utalva. A nagy része már megvan papíron, csak rendszerezni kellene, meg kiadót találni. Igaz, már kaptam ígéretet. A legnagyobb baj az, hogy eljárt felettem az idő, és most már a fogalmazással is vannak gondjaim…
– Nehéz ezt elhinni önről, aki olyan szabatosan fogalmaz, és olyan szép magyarsággal beszél.
– Őszintén szólva az is hátráltatott az írásban, hogy az embereket most már nem nagyon érdeklik Magyarországon a háborús visszaemlékezések. Elég sok kisebb-nagyobb és fontos munka jelent meg, amiket az elhurcoltak írtak, és nem volt könyvsiker. A magyar fáradtan emeli fel a fejét, ha ilyen könyvvel találkozik. Kétségtelen: sok jót nem lehet írni. Minden ilyen könyv nemcsak az egyéni sorsokat, hanem a nemzeti önérzetet is megtépázza. A háború kitörésekor a német imperializmus a tetőfokán volt. A mi érdekünk arra kényszerítette a nemzetet, hogy a németek oldalán harcoljunk, mert máskülönben semmi reményünk nem lett volna, hogy visszakapjunk valamit az elszakított területekből. Úgyhogy a magyar közvélemény ezért állt a németek mellé. Másrészt sokan aggódással nézték terjeszkedésüket és erőszakos beavatkozásukat a mi nemzeti életünkbe. Amikor már látni lehetett, hogy a németek kifogytak a szuszból, és nem lesznek képesek sikeresen befejezni a háborút, a magyar érdek azt kívánta volna, hogy próbáljunk – amennyire lehet – kisiklani a németek markából, miközben ők egyre többet követeltek a magyar gazdaságtól és a magyar katonáktól.
– Ekkor kezdődött az ellenállási mozgalom, amelyben Mikó Zoltán oldalán ön is részt vett…
– …s amelyet a szélsőjobb megtorpedózott. Meg aztán a magyar honvédség tisztikarát olyan mértékben befolyásolták a németek, hogy ők sem tudták elképzelni: a magyarság számára lehetséges egy másik út is. Ha sikerül a kormányzó úr terve, akkor legalább a fél Erdélyt meg tudtuk volna menteni; a szlávok által megszállt országrészekről eleve le kellett mondanunk, amikor a szovjetek beléptek a háborúba.
– A Mikó-rejtély című könyvéből idézek: „Őszintén szólva lassanként, a kihallgatások alkalmával már foglalkoztunk a halál gondolatával. Sőt Mikó meg is kísérelte az öngyilkosságot. Katonák voltunk mind a ketten. Fejünk körül már többször is ott ólálkodott a halál. Engem csak a jó szerencse segített, amikor élve jöttem haza a frontról, és nem kis szerencse kellett ahhoz is, hogy túléljem a számon kérők kínzásait.”
– A második magyar hadsereg tisztjeként, a 31. gyalogezred kötelékében részt vettem a doni harcokban. Méghozzá Urivnál, a legexponáltabb helyen. És ott is próbáltam helytállni. Huszonhét „vállalkozás” fűződik a nevemhez, amit a szovjet állások ellen indítottam. Többnyire a Don folyón kellett átkelni; én vezettem a zászlóaljat, amikor kitörtünk az orosz gyűrűből. Ezredparancsnokom, vitéz Vécsey Béla írt egy naplót, amely a Hadtörténeti Múzeum birtokában van. És ebben a naplóban többek között azt írta, hogy „Bondor hadnagy az ezred legkiválóbb tisztje”. Nem tudtam erről a naplóról egészen addig, amíg Nemeskürty Istvánnak meg nem jelent a Requiem egy hadseregért című könyve. A szerző a hadtörténelmi dokumentumok tanulmányozása közben talált rá a naplóra, idézett belőle, én meg így kerültem bele a történelembe.
Folytatjuk
origo.hu
Nem bírnak leállni: megérkezett az újabb Kollár Kinga-botrány
