Dunák és határok

Hésziodosz azt mondja az Isterről: „a szépen folyó”. Szépen folyó, de rakoncátlan. Mindjárt a neve is. A nevei. A görögök már Kr. e. a VII–VI. században is Isztrosz néven említették, s az elnevezést az Al-Duna esetében a rómaiak is átvették. Sztrabón szerint a folyó kataraktáin – a Vaskapu zúgóin – fölüli szakasz neve Danubius, az alsó szakaszé a tengerig Ister. Idősebb Plinius úgy mondja, hogy a névváltás az Illyricumnál történik, a folyó addig Danuvius, attól lefelé Hister. Az alexandriai csillagász, Ptolemaiosz azt állítja, hogy Axiopolistól (a mai Cernavodától) délre veszi fel a folyó az Ister nevet.
Hölderlin szerint „a dallamos folyó” valójában visszafelé folyik, kelet felől nyugat felé tart, így kötve össze Ázsiát Európával, az Olimposzt, Delphoit és Athént, a kultúra bölcsőjét a németek ébredő napnyugatával. Csokonai Vitéz Mihály 1795 körül úgy beszélteti a Dunát, mint egy vénséges vén bölcset, egy mindentudót. Száznegyven évvel később József Attilának a folyó már minden: piszkos víztömeg, érző lény, anya, s egyúttal „az idő árja”, múlt, jelen, jövendő, a mindenkori ciklikus túlélés. Illyésnek vagy Petri Györgynek Közép-Európát idézi a nagy folyó. Az elrongyolt csipketerítőhöz hasonló, egymásba folyó nemzetekkel, népek szigetecskéivel tarka, országhatárok rőt vonalaival keresztül-kasul szabdalt Közép-Európát. Illyésnek 1932-ben Esztergom alatt úgy vöröslik a vén Duna, „mint könyveidben a határok rőt vonala”. „Mint egy hosszú sóhaj fogja összébb kis népeit” a Duna. Ez Győry Dezső 1930 körül. „Tej- s vérfolyam, népek dadája” – megint Illyés. Babitsnál „csillagos földi égnek tejutja a Duna”. Jókainak az „óvilág óriási folyama”, a „nagy, fényes folyam-ős”. Neki a nemzet és a haza jelképe is. A Duna fonalán az ország: Dévénytől a Vaskapuig. A komáromi születésű regényírónak mindez nemcsak gondolat, hanem kézzelfogható valóság is. Gyerekkorában ott lesi a komáromi kikötőben a csigás orrú bajai bárkákat, a szentendrei szerb hajósgazdák és a bécsi kereskedők uszályait. Figyeli a nyüzsgést, a három-négy nyelven alkudozó sáfárokat, kalmárokat, iparosokat, az ordítozó szekeres gazdákat, halászokat, a pohos rác gabonatőzséreket, a szlovák tutajosokat, akik a Vágon úsztatott szálfáikat vonszolják a partra a kikötő alatt. Erdélyi József ősi Istere, a „vén folyam-róka” közömbösen nyújtózik „hét boldogtalan országon át”. A Biharországban született Erdélyi személyében is példázat – összefoglalás és keveredés, káosz, megtorpanás és újra meg újra nekifeszülő igyekezet –, vagyis Duna-táj, Duna-mítosz. Anyja magyar, apja román, anyakönyvezésekor nem az Erdélyi, hanem az Árgyelán nevet kapja. 1896-ban, a magyar millennium évében született, az első világháborúban berukkoltatták, az orosz fronton harcolt, 1919-ben a Tanács-Magyarország vörös hadseregével indul felszabadítani a csehek megszállta magyar Felvidéket. Budapesten él, a harmincas évek elején Baumgarten-díjas, a népi írókkal kokettál, már-már a nyilasokig lódul. 1945–46 körül Romániában bujkál, hazatérése után feladja magát. Adyt sokáig istenként tiszteli, nagy Duna-versének számos fordulata is őt idézi. Ady 1907 körül mintha Csokonai egykor beszédes folyóját szeretné ismét szóra bírni. És a Duna, „a mi Dunánk”, a „vén róka” vall is neki. A kérdésre, hogy vajon „A Duna-parton sohse éltek / Boldog, erős, kacagó népek?”, a folyó, a „vén mihaszna” azt válaszolja: „Boldog népet itt sohse látott.” És ha már elkezdte, nem is hagyja abba, így locsog tovább a „vén falurossza”: „A Duna-táj bús villámhárító, / Fél-emberkék, fél-nemzetecskék / Számára készült szégyen-kaloda. / Ahol a szárnyakat lenyesték / S ahol halottasak az esték.”
A románoknak mindig is erős kapcsolatuk volt a Dunával. Egy időben még az államukat is úgy nevezték: Egyesült Dunai Fejedelemségek. Régóta létezett már az egységes nemzetállam vágya és bűvölete, amikor 1859-ben Moldva és Havasalföld egyesítésével az európai nagyhatalmak létrehozták a román fejedelemséget. Egyesült Dunai Fejedelemségek. Milyen szépen hangzik. Mesés, álomszerű. Van benne lebegés, friss levegő. Ígéret is van benne. Amerikai Egyesült Államok. Szabadság, testvériség, egyenlőség. Human rights. Európai Egyesült Államok. USE. Valami ilyesmit is kihallhatunk belőle. És Alexandru Ioan Cuza mellett eszünkbe jut mindjárt a mi Széchenyink is. Kossuth, Garibaldi, Türr tábornok és Klapka. Mihail Kogalniceanu. A XIX. század második felében még úgy tűnt, van lehetőség a Duna-tájon – az etnikai, nyelvi, felekezeti és kulturális tarkaság honában – a kölcsönösen előnyös megoldások kidolgozására.
Na, itt vagyunk! Ahol a part szakad. A Duna mint közös sors, választóvíz, határ.
Jó kép. Egyik definíciója szerint ugyanis a határ mozog. Vagyis hogy sosem örök. Lehet sok száz vagy akár ezeréves is, de nem örök. Van ebben valami megnyugtató, mert ha a határ nem más, mint a „mi” és az „ők” elválasztásának eszköze, és mégis örökké változik, akkor a „mi” és az „ők” is örökké változik. Államhatár, nyelvhatár, etnikai határ, történeti vagy közigazgatási. Kimegyek a határba. Milyen mást jelent ez Velencében, mint mondjuk Debrecenben vagy Hegyeshalomban. Van, hogy a határ légies. Csak egy függöny: vasfüggöny. Néprajzi határ, kulturális határ. Meg álomhatár. Aztán a természetes. Mint mondjuk a Kárpát bércei. Vagy a Duna. Ha van természetes, akkor a logika szerint kéne lennie természetellenes határnak is. Van is. A határ, ha nem vasfüggöny, akkor olyan, mint a cipzár: elválaszt, de össze is köt. Még a római limesen, az avar és magyar gyepükön, a kínai nagy falon is nyíltak kapuk, átjárók egyik oldalról a másikra. Hidak a „mi” világunkból az „ő” világukba. A határ éppen ezért izgalmas hely. Idegen világok találkozási pontja, az összeütközés színtere. Európa az elmúlt évszázadokban sokszor volt a határok Európája. Közép-Európa ma is az. Kvázi nemzetállamok, sovén üdvtanok, vágytérképek. Milyen ronda szavak! Pedig itt a Duna-tájon – az egybefüggő orosz és német néptenger közötti földön – nincsenek igazságos határok. Itt vagy el kell vetni a határokat, vagy tudomásul kell venni, hogy azok igazságtalanok. Itt ma is úgy virágzik a nacionalizmus, mintha a XX. század nem is létezett volna. Sőt! A Szovjetunió a második világháború után a maga hagyományos orosz nacionalizmusának kiterjesztésével, a szocialista országoknak a „romlott” Nyugattól történő elszigetelésével, a „barátinak” mondott országok egymás közti kapcsolatainak tönkretételével, vagyis az elszigetelés brutális eszközével többet rombolt, mint az előző évszázadok együtt. Sztálin, Brezsnyev, Tito, Ceausescu, Todor Zsivkov… Mind oroszosítani, szerbesíteni, románosítani, bolgárosítani akartak, és utódaik akarnak ma is.
Igaz, állítólag határok nélkül is képtelenek vagyunk élni. Mindennek van határa, nyavalygunk, ha úgy érezzük, valaminek még sincs. Ha sikerül odébb tolnunk, felszámolnunk, áthágnunk egyet, új határt húzunk. Hogy akkor most milyen határok közt volna jó élnünk? Régiókról, identitásokról s azok határairól beszélnek egyre többen. És állítják, hogy határok igenis kellenek. De csakis olyanok, gondolom, amelyek nem elszigetelnek, hanem védenek. Amelyeket, ha akarjuk, bármikor lebonthatunk.