Éva álma

Azt álmodta, hogy velük utazik. Esőben indultak, hogy a nyár elébe menjenek, és köszöntsék valahol egy emberibb vidéken, mert egyre jobban rájuk feszült, mint egy túl szűk, sötétkék ötszázegyes, a városban lét; amit éppen így, elviselhetetlenül szerettek, amíg bírták. Persze hiába beszélték meg, hogy most komolyan nem késik majd egyikük sem, hétórai indulás, úgy sejtették, egyszerűen nem létezik, titokban ezért nem is vettek vonatjegyet, amikor megesküdtek a veszélyeztetett rágcsálók életére éjféltájt a Kismocsokban, hogy hat harminckor találkoznak a kilences vágány végében a Déli pályaudvaron; persze csak Hordó volt ott, hét tízkor, és amikor meglátta a tábla alatt a többiek hűlt helyét a vizes aszfalton, letörölte az orráról az esőt, és megkönnyebbült, mert az elmúlt egy órában nem indult semmilyen vonat a déli országrészbe, főleg nem a kilences vágányról.
Hát akkor sör – gondolta, és amíg elbaktatott a közértbe a cekkeres, örökké Pestről vidékre és vidékről Pestre utazó öregasszonyok között, csak azt küldte körbe sms-ben: hat harminc, vaze? Már felkeltem – írt viszsza azonnal Éva, és Hordó látta, ahogy kávét főz takarékos, kora reggeli mozdulatokkal, és a gyufát a mosogatóba dobja, aztán kinyitja az ablakot, résnyire, és megkeresi a zenét, az aznapit, mert anélkül nem indul el sehová. Gánsz or rózesz? – írta neki, de csak annyi jött
vissza: Nem. Balaton, és Hordó úgy sejtette, ezt most elrontotta valahol, míg a visszajárót a farzsebébe gyömöszölte, mert valamit, hiába figyelt, nem értett Évából.
A zsákjára ült, a kilences vágány végében, a nyolc doboz Ászokkal a lába között, és azt írta: Azt hittem, a rózsákat választod, de aztán kitörölte anélkül, hogy elküldte volna, és kinyitott egy sört.
Először Lókötő futott be, és ledobta a zsákját, pontosan a pocsolyába, hogy befröcskölte őket a sár.
– Barom állat! – üvöltött fel Hordó. – Igyál, ha nem bírsz magaddal! – tette hozzá azonnal, és a kezébe nyomott egy Ászokot. Ültek a zsákokon, és ittak, míg komolyan, mint minden józan munkanap reggelén, átsietett önmagán a pályaudvar, és a járókelők fejcsóválva szemlélték őket, mint barátaikat, Kornélt és Sárkányt 1909 szeptemberében, és csak azért is koccintottak a sörrel.
Éva és Zsiráf határozatlanul közeledtek, és Zsiráf valamit mondott a lépcső tetején.
– Ki aludt kinél? – kérdezte Lókötő Hordótól, de az nem válaszolt, csak összegyűrte a markában a sörösdobozt, aztán felállt, hogy kezet fogjon Zsiráffal.
– Sört? – kérdezte azonnal, és Zsiráf bólintott.
– Szia – mondta Éva, de Hordó nem nézett rá. Ő nézte Hordót az induló vonatokkal a háta mögött, nézte, ahogy a farmerdzsekije túl rövid ujja alól kivillan a csuklója, művészkeze van, gondolta, nézte a sebhelyet a szemöldöke fölött, nézte a szemöldöke alatt a szemét, ahogy Hordó Lókötőre nézett, nézte, ahogy Zsiráfra nézett, csak rá nem nézett, roses of course, gondolta keserűen, és érezte, hogy fulladni kezd, mert fojtogatják a szavak.
– Kérek sört – mondta keményen, hogy elébe menjen a pániknak, és Hordó a kezébe nyomta a dobozt, de azért sem nézett rá.
– Egészségére, kisasszony – mondta halkan, és Éva legszívesebben hozzávágta volna az egészet, de aztán inkább beleivott, pedig undorodott tőle így reggel, és lenyelte vele a szavait is, örökre.
A következő vonatot elérték, és mire Pécsre értek, részegek voltak, annyira, hogy Zsiráf Éva ölébe könyökölt.
– Süt a nap – mondta, és röhögött, Éva meg nézte az esőt, ahogy az ablakon csorognak a cseppek. Valahogy úgy sírnék, ha tudnék, mint a tavaszi eső, gondolta, és beleivott a vodkába, amely Lókötő zsebéből került elő, aztán felállt rágyújtani, hogy Zsiráf feje nagyot koppant a karfán. Azt hitte, Hordó utánajön, de csak Lókötő bukkant elő, és ahogy valaki meghúzta a vészféket, kis híján nekiesett.
– Mi baja van? – kérdezte végre, és Hordó felé intett a fejével.
– Nem t’om – válaszolta Lókötő.
Három napig ittak Villányban és a pécsi Virág presszó teraszán, és Éva hazafelé a vonaton kitörölte Hordó telefonszámát.
Aztán egy reggel arra ébredt, hogy úgy sír, mint ahogy a tavaszi eső csorog a vonat ablakán, és nekiállt kávét főzni afféle takarékos, reggeli mozdulatokkal. Guns – írta, aztán kitörölte, és elindult a városból emberibb vidékek felé, hogy valahol bevárja az őszt.