Gyönyörű sziget

K ö n y v e s h á z

Hosszú évek diplomáciai jégkorszakát követően az utóbbi hetekben egy tajvani ellenzéki vezető pekingi látogatásának eredményeképpen mintha az olvadás jelei mutatkoznának a kínai–kínai kapcsolatokban: a nagy testvér először küldött meghívót a kis szigeteken kormányzó párt vezetőinek, hogy békésen vitassák meg nézeteltéréseiket. De vajon mit is tudunk mi a Kelet e távoli szegletéről, amelyet egy portugál hajó holland kormányosa névadásának révén évszázadokig csak Ilha Formosának, azaz „gyönyörű szigetnek” neveztek? Talán azokon kívül, akik elvetődtek Délkelet-Ázsiába, igen keveset. A politika iránt érdeklődő sem tudhat sokkal többet annál, hogy 1949-ben, a kínai polgárháborút követően ide vonultak
vissza a Kuomintang nemzeti haderői, vezetőjük, Csang Kaj-sek pedig a hetvenes évek közepéig irányította a Magyarország területének harmadára összezsugorodott Kínai Köztársaságot, amely ma Ázsia egyik gazdasági „kistigrise”.
Hazánk és Tajvan között nemcsak az a hasonlóság, hogy mindkettő viszonylag kicsiny, ásványi anyagokban nem dúskáló ország, hanem az is, hogy történelmük folyamán többször kellett szembenézniük hatalmas szomszédaik nem éppen békés törekvéseivel, sorsukról külső erők döntöttek. Tajvan is fennmaradt. Méghozzá úgy, hogy jelenleg a világon a harmadik legnagyobb valutatartalékkal, fejlett gazdasággal és technológiával rendelkezik. Egy 2000-es felmérés szerint a nemzeti összterméket tekintve valamivel Spanyolország mögött helyezkedik el, de Görögországot jócskán megelőzi a GDP-jével. Azaz bérelt helye volna – ha épp nem Ázsiában feküdne – az Európai Unióban.
A hatvanas–hetvenes években lezajlott átfogó gazdasági korszerűsítés nyomán az informatika vált a szigetország fő kiviteli árucikkévé. A világkereskedelemben Tajvan a 15. helyen áll. A Kínai Népköztársaság, miután a nagy társadalmi kísérletezések korszaka csak kudarcot kudarcra halmozott, az 1980-as évek után szép csendben elkezdte lemásolni a tajpeji receptet. Peking az azóta eltelt időben komoly tényezővé vált a világgazdaságban. Ne feledjük, hogy a tajvaniak erre a kiemelkedő gazdasági eredményre úgy tettek szert, hogy a szigetnek a kínai fenyegetéssel szemben majd 400 ezres katonaságot kellett folyamatosan fenntartania, amely a térség legfegyelmezettebb, legjobban felszerelt hadereje.
Jordán Gyula történész arra vállalkozott, hogy megírja a Tajvan történelmét feldolgozó első magyar könyvet. A rendkívül alapos mű bátran válhat a jövő nemzedék tankönyvévé, és ez a szándék érződik is rajta. A földrajzi, éghajlati viszonyoktól kezdve az őslakókon át egészen a gyarmatosításig, bevégezve a tajvani demokrácia és a gazdaság virágzásával, minden benne van, ami egy majd négyszáz oldalas könyvbe belefér. A táblázatok sokasága, az alapos jegyzetek, a bőkezű bibliográfia, kronológia és névmutató mind azt jelzi, hogy tudományos igényű, de azért az érdeklődőknek élvezhető stílusban megírt munkát tartunk a kezünkben.
A szerző az előszóban szabadkozik, hogy egyes eseményeknek, például a japán gyarmatosításnak vagy a demokrácia folyamatának talán nagyobb helyet szentelt, mint azt a könyv terjedelme megengedte volna. Az aránytalanságokat várhatóan – a szerző reménye szerint – egy következő könyvben helyre tudja majd billenteni. Tajvanon ma olyanok kormányoznak, akik valóban a hazájuknak tekintik a szigetet – állapítja meg Jordán Gyula, aki bízik abban, hogy a Kínával fennálló hosszú vitát békés úton zárják le.
(Jordán Gyula: Tajvan története. Kossuth Kiadó, Budapest, 2005. Ára: 2800 forint)