Valamirevaló ország ápolja a hősök emlékét, akik a hazáért áldozták életüket, megbecsüli a sebesülteket, az elhunytak hozzátartozóit. Tudjuk, hogy a hadigondozottak osztályrészét a kuruc szabadságharc elbukása után mi illette, és ismerjük az 1848–49 dicső hónapjait követő állapotokat, sorsokat. Sok benne a felemelő. De az első világégést kísérő nehéz gazdasági helyzetben is törvény rendelkezett az áldozatokról, illetve hozzátartozóikról. Igaz, csak 1933-tól kezdődően. (Korábban, a törvény meghozatala előtt különböző kormányrendeletek voltak érvényben a Népjóléti Minisztérium fennhatósága alatt.) A hadigondozottak ügye nemzeti ügy lett, amit „megkövetelt a haza”.
A második világháborút követő kommunista térhódítás nem ígért sok jót az áldozatok számára. Pedig a fronton meghalt körülbelül 400 ezer magyar katona. A különböző harci cselekményekkel, valamint a hitleri koncentrációs táborokban és a szovjet hadifogolytábo-rokban elhunytakkal kiegészítve számuk megközelíti az egymilliót. A hadirokkantak, -özvegyek és -árvák száma pedig 800 ezer körül volt.
A Gömbös Gyula hadügyminiszter által aláírt, 1933-ban kelt 7-es hadigondozási törvény, amely mindhárom kategóriára vonatkozott, 1945 után is érvényben volt, de évről évre fokozatosan szűkítették a hatályát. Pedig az 1933-as törvény havonta járadékot állapított meg, és különböző kedvezményeket biztosított a trafik- engedélytől az utazási könnyítésekig. Minden vállalatnál megfelelő arányban hadirokkantakat kellett alkalmazni olyan munkakörökben (például portások, telefonkezelők stb.), amelyeket az érintettek el tudtak látni.
A diktatúra bosszúja
Bármilyen meglepő, a szóban forgó törvény 1994. augusztus 31-ig volt érvényben, csak nem alkalmazták a benne foglaltakat. 1949-ben ugyanis életbe lépett a teljes jogfosztottság. Minden hősi halottat és katonát, aki a frontról hadirokkantként jött haza, bűnösnek nyilvánítottak, mert részt vett a Szovjetunió elleni háborúban. És az özvegyek is vétkesek voltak, mert úgymond „nem akadályozták meg, hogy férjeik kimenjenek a frontra” Senkinek nem volt bátorsága ahhoz, hogy felemelje szavát a jogfosztottság ellen. A „bűnösök” a járulék elmaradása dacára – lapultak. Olyannyira rettegtek a diktatúra bosszújától, hogy amikor 1990 márciusában újrakezdték szervezni a szövetséget, sokan megkérdezték: „Nem lesz ebből baj?” Még a társulás eredeti nevét sem merték kezdetben felvállalni. A Hadirokkantak, Hadiözvegyek, Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetsége helyett Magyar Hadigondozottak Szövetsége lett a tömörülés neve.
Az első figyelemfelkeltő lépés egy hetvenöt százalékos hadirokkant, Vajay István nevéhez fűződik. 1990 februárjában újsághirdetést tett közzé, amelyben az érdekeltek jelentkezésére szólított fel. Ennek előtte a szövetség jelenlegi elnöke, Padányi Máriusz már levélben fordult Csehák Judit akkori egészségügyi miniszterhez és Németh Miklós kormányfőhöz, hogy támogassanak egy ilyen törekvést. A válasz azonban elutasító volt.
Megsemmisített iratok
Az első összejövetelre 1990 márciusában a Kaffka Margit Gimnázium egyik osztálytermében került sor. Amikor a 35 év körüli gazdasági vezető értesült a hadirokkantak szándékáról, így kiáltott fel: „Jé, ezek még élnek?” A cél az volt, hogy a jogállamiságnak és az európai normáknak megfelelően Magyarországon is rendeződjék a hadigondozottak helyzete. Ennek érdekében fel kellett venni a kapcsolatot a kormányzati szervekkel, továbbá egy országos hálózatot kellett kiépíteni. Nem volt könnyű feladat egyik sem, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a nulláról indultak. A Népjóléti Minisztérium teljes iratanyagát tudniillik az ötvenes évek legelején az akkori miniszter megsemmisítette, a kétemeletes Horánszky utcai (belső-józsefvárosi) székházat pedig még 1948-ban államosították. Magát a szövetséget egy évvel korábban oszlatták fel.
Padányi Máriusz óriási szervezőmunkába kezdett, és végigjárta az egész országot Záhonytól Hegyeshalomig, Kaposvártól Hódmezővásárhelyig. Kezdetben a saját pénzén, később már a különböző pályázatokból befolyt összegekből, és az ország valamennyi megyéjében, 132 településén alapította meg a helyi szervezetet.
De akkor még hiányzott a mindent befolyásoló törvény. 1991. február 5-én a kisgazdapárti Borz Miklós, egykori ludovikás tiszt vetette fel először a parlamentben a hadigondozottak rendezetlen helyzetét, és világított rá az állam felelősségére. Ugyanakkor a Népjóléti Minisztériumban teljes értetlenség és olykor ellenérzés fogadta a téma felvetését. Időközben a Honvédelmi Minisztérium (HM) jogi és igazgatási főosztályával is megkezdődtek a tárgyalások, s ennek eredményeként 1992 januárjában megjelent egy kormányrendelet, amely a legsúlyosabb, tehát a 65 százalék fölötti hadirokkantaknak, továbbá a hadiözvegyeknek bizonyos összegű járulékot állapított meg. A következő évben a korábbi kormányrendeletet kiterjesztették az ötvenszázalékos hadirokkantakra is.
Megérett a helyzet arra, hogy törvényerejű rendelkezés lépjen hatályba. A szövetség petíciót fogalmazott meg, amelyet elküldtek a parlament akkori elnökének, Szabad Györgynek, aki fogadta a szövetség öttagú küldöttségét, és mindjárt azzal kezdte: teljes mértékben egyetért a követeléseikkel. Itt vetődött fel első alkalommal, hogy a hadigondozottak ügyét vegye át a Honvédelmi Minisztérium. És Für Lajos honvédelmi miniszter igent mondott. Arról nem ő tehetett, hogy a Népjóléti Minisztérium szemlélete is átkerült a HM-be…
1994 márciusában Boros Péter miniszterelnök egy kormányülésen szóba hozta a hadirokkantakra vonatkozó tennivalókat, és nagyon határozottan kijelentette, hogy az egy hét múlva sorra kerülő kormányülésre kéri a kidolgozott törvénytervezetet és a járulékokra szánt források megjelölését.
A törvény 1994. szeptember elsején lépett hatályba. Sok hibája volt, amit joggal sérelmeztek az érintettek, de így vagy úgy, törvény született. Mindenesetre most már öt kategóriára osztva rendelkezett a járulékok kifizetéséről, amelyet a minimálnyugdíjhoz (jelenleg ennek az összege 24 700 forint) viszonyítottak. A szövetség 1995-től folyamatosan rámutatott a törvény hiányosságaira, igazságtalanságaira, de a HM nem mozdult. Más úton-módon, önálló képviselői indítványként sikerült végül törvénymódosítást elérni 1997 júniusában. (1997. évi XIX. törvény.) Ez azt jelentette, hogy a 40 év elmaradt járuléka kompenzációjaként egyösszegű adományokat utaltak ki. Egy százszázalékos hadirokkant például 250 ezer forintot kapott. A szövetség elérte, hogy alanyi jogon minden hadirokkant és -özvegy részesült a kompenzációban.
– A honvédelmi bizottság ülésein mindig ott voltam – emlékezett Padányi Máriusz. – Meghívtak. Siralmas volt látni, hogy a HM jelenlévő képviselői milyen kétségbeesetten tiltakoztak a törvény módosítása ellen. Éppen annak a minisztériumnak a munkatársai, akik nagyon jól tudták, hogy mi nem idegenlégiósok voltunk; behívóparancs, katonaeskü, vezénylés stb. döntött a sorsunk felől. A kutya akart bevonulni, fegyvert fogni, harcolni.
Rendezetlen volt a hadiárvák, és a hadigyámoltak helyzete is. 2000 júniusában újfent az önálló képviselői indítvány segített. Elgondolkoztató, hogy a témával kapcsolatos vita a parlamentben két és fél óráig tartott. De a honvédelmi bizottságban már többségben voltak a támogatók. Az elnök azt kérdezte a jelen lévő honvédelmi minisztertől, Szabó Jánostól, hogy a kormány nevében egyetért-e a támogatással. Szabó János felállt, és azt mondta, hogy nem ért egyet. Aztán a megjelent képviselők 98 százaléka megszavazta, hogy minden hadigyámolt és hadiárva kapjon egy összegben 50 ezer forintot.
A hadigondozással kapcsolatos kiadásokat a Magyar Államkincstár fedezi, amely az 1994 decemberében létesült közalapítványt is működteti. Az államkincstár évente kiadott záródokumentumai minden lényeges dolgot tartalmaznak. Ebből tudhatjuk, hogy a hadirokkantak száma napjainkban hétezer alá csökkent, a hadiözvegyeké pedig nem éri el a tizenkétezret. Ötvenezer hadiárvát tartanak számon. Amennyiben a hadirokkant meghal, felesége hadiözvegy lesz, és megkapja az őt illető támogatást. Az özvegy halálával (szintúgy a hadiárva elhunytával) azonban a juttatásnak vége szakad. Napjainkban egy százszázalékos hadirokkant (az első kategóriában) 37 050 forint juttatást kap, a 25 százalékos (az ötödik kategóriában)
17 290 forintot. A hadiözvegyeknek 18 525 forint, a hadiárváknak 7410 forint jár.
Nem lenne több háború, ha a halottak mind visszatérnének – mondta egy bölcs filozófus. De nem térnek vissza, sajnos. Marad(t) a törődés a hozzátartozókkal. Padányi Máriusz nemrégiben a Honvédelmi Minisztérium pályázatára küldte be tanulmányát Az Európai Unióhoz és a NATO-hoz tartozó országok hadigondozási törvényeinek főbb jellemzői címmel. Tíz ország hadigondozási törvényeit hasonlította össze, mindenekelőtt a szemlélet azonosságait és különbözőségeit keresve. A vizsgált országokat három csoportra osztotta: 1. a háborúban győztes országok (Anglia, Egyesült Államok, Kanada); 2. vesztes országok, de a háború után demokratikus társadalmi renddel (Franciaország, Németország, Olaszország); 3. részben győztes, illetve vesztes államok, de ahol 1945 után a szovjet befolyás érvényesült (Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Románia). A tanulmány külön dolgozatot érdemelne. Ehelyett érjük be azzal, hogy a magyar hadigondozási törvények nem a dicsekvés kategóriájába tartoznak. Nincs igazi súlyuk. Miközben másutt komoly állami és társadalmi megbecsülés övezi hatvan év múltával is a II. világháború áldozatait!
Szeretet és bajtársiasság
Padányi Máriusz mégis azt mondja: nagy eredménynek érzi, hogy a jelenlegi helyzetig eljutottak. Most is négy törvénymódosítási javaslatukat vetik majd be a harcba. Mert harc nélkül nem megy. Teljes mértékben egyetért azzal, hogy csak olyan csatákat szabad vállalni, amelyek elég nagyok, hogy számítsanak, de elég kicsik, hogy megnyerhetők legyenek. A szövetség elnökségének összetétele híven tükrözi a realitást. Hat tagja közül kettő vidéki, négy budapesti. A budapestiek közül ketten nem tudják elhagyni a lakásukat. A harmadikat karácsonykor temették. A negyediket, egy gépészmérnököt még nyugdíjasként alkalmazza a vállalata. Így aztán pillanatnyilag minden Padányi doktor nyakába szakad. Miért csinálja? – kérdeztük a nyolcvanéves, egykori állatorvost, akinek a lakásán nyolcezer, saját maga által gépelt, illetve kézzel írott levél árulkodik arról a hatalmas munkáról, amelyet végzett.
– Miért csinálom? – kérdez vissza. – Szeretetből, bajtársiasságból. Nem vágyom földi elismerésre. Lemondtam azokról a kedvteléseimről, amelyeket nyugdíjas koromra elképzeltem. De nem tudom elmondani, milyen érzés, amikor ezeknek a sokat szenvedett embereknek az arcán mosolyt látok. Persze, egyedül nem sokra mennék, ha nem állna mögöttem egy olyan szervezet, amelynek összes képviselője tudja: csak a közösségben van igazi erő. Viszont csak a személyes kapcsolatok, találkozások, beszélgetések, kérések, érvek révén jutunk előre. Néha megnyugvás a léleknek, ha csinálhatunk valamit, amikor már nyilvánvalóan nem tehetünk semmit…
vegyületek
Veszélyes popcorn bukkant fel a piacon, brutális vegyszer került a zacskóba
