Az egyesülő Németország nyitotta fel az egykori kommunista táborban Pandora szelencéjét, amikor a korabeli NDK-ban 1991. október 20-tól gyakorlatilag hozzáférhetővé váltak az egykori Stasi iratai – mutatott rá Petruska Sustrová, aki a kommunizmus éveiben két évig börtönben volt, később aláírta a Charta 77-et, most a Lidové noviny cseh napilap és a BBC munkatársa. Az 1989 után a belügyminiszter-helyettesi posztot betöltő újságírónő rámutatott: az érintetlen iratokat a korabeli német állam tette hozzáférhetővé a közvetlenül érintettek és az intézmények számára.
– Nagyban különbözött a németországi múlttal való szembenézéstől a többi közép-európai nemzet önmegismerési folyamata: a lengyel, cseh és szlovák társadalmak a hosszabb és fájdalmasabb utat választották. Ezekben a közösségekben a kommunista rendszer áldatlan örökségével szembeni kritika elsősorban politikai jellegű volt – mutatott rá Sustrová, aki elmondta: Csehszlovákiában 1991 novemberében fogadták el azt az átvilágítási törvényt, amely kizárta, hogy vezető pozícióba kerülhessen az egykori kommunista politikai rendőrség tagja, a hálózat beszervezettje, a csehszlovák kommunista párt magas rangú funkcionáriusa, a népi milícia (munkásőrség) tagja és a szovjet KGB moszkvai felsőoktatási intézményeiben legalább három hónapig tanuló személy. A törvény értelmében az egykori csehszlovák belügyminisztérium adta ki azokat az átvilágítási papírokat, amelyek a társadalom egésze előtt hitelt érdemlően igazolták a közszereplőket. A törvény akkor kimondott célja az volt, hogy megakadályozza: olyan emberek kerüljenek az ország vezető elitjébe, akik zsarolhatóvá válhatnak.
Lengyelország a csehszlovák társadalommal ellentétben elsősorban a kommunista titkosszolgálattal való együttműködés erkölcsi aspektusát vette figyelembe – mutatott rá Sustrová, mert az 1990-ben elfogadott törvény kimondta: aki a demokratikus Lengyelországban közéleti szerep betöltésére vállalkozik, önszántából kell nyilatkozatot tennie, hogy együttműködött-e a lengyel kommunista titkosrendőrséggel. A törvény értelmében aki a valósággal ellentétes nyilatkozatot tett, akár börtönben is végezhette. Sustrová szerint azonban a kilencvenes évek végéig sem a lengyel, sem a korabeli csehszlovák elképzelés nem foglalkozott a gondolattal – hogy a közvéleménynek joga lenne megismerni valós múltját –, az iratok nyilvánosságra hozatalával.
Az áttörést az 1998-as lengyelországi törvény hozta meg: létrejött a Nemzeti Emlékezet Intézete. Az intézmény minden olyan iratot gyűjt, amely bizonyító erejű volt, milyen módon sértették meg az emberi jogokat Lengyelországban 1930. január 1-jétől 1990-ig, a Lengyel Népköztársaság bukásáig. A cseh újságírónő az iratgyűjtemény nagyságának érzékeltetéséül elmondta: az összesen 80 kilométer hosszúságú. A lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete mint a térség első ilyen intézménye több ezer munkatárssal, saját testületekkel bír. Itt működik az átvilágítási ügyészség, amely egészen a bíróságig viheti az adott feltárandó esetet.
A lengyel törvények értelmében csak azok ismerkedhetnek meg az iratokkal, akikről adatokat gyűjtöttek. A lengyel közéletet jól ismerők tudják: naponta jelenik meg a sajtóban olyan hír, hogy bizonyos személyek együttműködtek a lengyel kommunista titkosszolgálattal. Mára a lengyel politikusok többsége ráébredt, hogy a társadalom hiszterizálásának és a kiszivárogtatásoknak csak úgy vethetnek véget, ha az iratokat maradéktalanul nyilvánosságra hozzák. Sustrová szerint a jövő évi lengyel választások megnyerésére esélyes jobboldali pártok programja változó álláspontot képvisel az eddigi tartózkodó hozzáálláshoz képest.
Újabb lépést jelentett a térségben a 2002-es szlovák parlamenti törvény, amely a lengyelhez hasonlóan szintén a Nemzeti Emlékezet Intézetének felállításáról rendelkezett. Az intézet azóta internetes honlapján közzétette a szlovák kommunista titkosszolgálattal együttműködők és beszervezettek listáját. Azonban a szlovákiai törvények sem teszik lehetővé az egyes iratkötegek maradéktalan nyilvánosságra hozatalát, mert – a lengyelországi törvényekhez hasonlóan – erről csak az érintett vagy a közvetlen hozzátartozó rendelkezhet.
Az iratok teljesebb megismerésének folyamatában Csehországban tettek újabb lépést – jelentette ki Sustrová. 2005 elején a cseh szenátus elfogadta azt a törvényt, amelynek értelmében nem kizárólag az állambiztonsági hivatal, hanem az összes volt diktatórikus intézmény – például az ottani hazafias népfront – iratai is hozzáférhetővé válhattak. Természetesen Csehországban is léteznek olyan iratok, amelyek nemzetbiztonsági szempontból a mai napig nem hozzáférhetők, kikérésük nehézkes.
Jiri Gruntoard publicista, könyvtáros a Libri Prohibiti (Betiltott Könyvek) könyvtár igazgatója a kommunista Csehszlovákia idején betiltott sajtótermékek és gyűjtemények sorsáról beszélt. Megtudtuk: bizonyos folyóiratok, tudományos, kulturális, filozófiai írások, verseskötetek, regények létrehozása, terjesztése és másolása börtönbüntetéssel járt. Példaként hozta fel annak a 33 éves anyának az esetét, akit egyéves börtönnel sújtottak tiltottnak minősülő könyv másolásáért, de előfordult olyan eset is, hogy az elítéltet börtönbüntetése letöltése után száműzték hazájából. – Rendszeresek voltak a házkutatások, razziák – mondta az igazgató, majd megtudtuk, hogy a legjobban keresett cseh alkotásoknak Jaroslav Seifert Nobel-díjas költő, Jan Patocka filozófus 27 kötetes életműve, Bohumil Hrabal író összes alkotása, Václav Havel dráma- és esszéíró teljes munkássága minősült. A külföldi alkotók közül Orwell legalább húsz különböző másolatban létező 1984 című regényét, Tolkein A gyűrűk urát, Szolzsenyicin Gulagját és Konrád György Cinkos című alkotását keresték a titkosrendőrök.
Gruntoard a Magyar Nemzetnek elmondta: azoknak is készült a gyűjtemény, akik már nem tudhatják, milyen volt a valódi szocializmus, akik nem éltek át razziákat, börtönt, amelyek mindennapi tapasztalata sokszor Kafka Kastélyánál is borzasztóbb volt. Másrészt a Betiltott Könyvek-gyűjtemény hozadéka annak az Európának, amely megtanulta, mi a nácizmus és a kommunizmus, amely nem egy esetben borzalmasabb volt a náci típusú diktatúráknál. E tapasztalatgyűjteménynek meg kell maradnia, mert már azt is csodának tartja, hogy Prágában létezik egy olyan intézmény, amely a múltnak ezt a szeletét be tudja mutatni. Gruntoard hozzátette: évi egymillió cseh koronából működnek, amelynek egyharmadát az államtól kapják, a fennmaradó kétharmadot viszont maguk koldulják össze.
A Magyar Nemzet kérdésére, miszerint a Betiltott Könyvek gyűjteménye körül csoportosuló értelmiség milyen véleménynyel van a Benes-dekrétumokról, különös tekintettel Jirí Paroubek cseh miniszterelnök minapi kárpótlási javaslatának fényében, Sustrová elmondta: a cseh kormány jelenleg készül valamiféle nehézkes gesztusra, valamiféle kárpótlásra az antifasiszta németek felé. Az ötlet nem népszerű Csehországban, mert a különböző parlamenti pártok kisebb-nagyobb mértékben azt vallják, hogy a szudétanémetek a legnagyobb fenyegetést jelentik az országra nézve. – Én nem hiszek a szudétanémet fenyegetésben – mondta Sustrová. Hozzátette: személyes véleménye alapján Csehországban hazaárulónak tartanák, de ellentétben a bevett cseh formulától, a szudétanémetek kitelepítését nem kiűzetésnek, hanem etnikai tisztogatásnak tartja. Véleménye szerint a csehszlovák állam által igazságtalanul elüldözötteknek kárpótlás járna, de hatvan év után ezt már kivitelezhetetlennek tartja.
A szlovákiai magyarok sorsának felvetése kapcsán Sustrová elmondta: a szlovákoknak nem sikerült a magyarokat kiűzniük az országból, mint azt a csehek a németekkel tették, holott a Benes-dekrétumok világos útmutatást adtak. A cseh értelmiségi szerint a szlovákiai magyarok esetében nagyobb esély mutatkozhat az esetleges egyéni kárpótlás megadására. Hozzátette: az a nemzet, amely képtelen saját bűntudatát feldolgozni, képtelen lesz bármilyen együttélésre.
egyesült királyság
Megdöbbentő adatok láttak napvilágot a migránsbűnözésről
